Nagy nekidurálás, s Macbeth elhajol

A piacon kevés operafilm forog, becsüljük meg, ha egyikkel-másikkal összehoz a sors. Húsz éve forgatták, most kell megmérnie magát a Macbethnek. Magam mindig ott kezdem és végzem ilyenkor, hogy az élő összművészet egy új, a színpadi feletti minőség céljáért áldoztatik-e fel, s fordul steril, playbackre bazírozott filmművészetbe?

A Macbeth jó alany a celluloidra vitelhez: sötét színekkel teli, s az egymásra torlódó tragikus cselekedeteket, a hatalomhoz vezető út bugyrait borongós képekkel ábrázolni leginkább a film képes. Mert elfárad a szem, ha túlsötétített színpadra mereng, míg a vászon, a résszerűn világított közelik gyakran alkalmasabbak a néző ébren tartására. És az absztrakcióra is.
A francia Claude d’Anna filmje középkori horror, amelynek legdermesztőbb eleme a baljós jövőt dodonaian csepegtető boszorkánykar. Itt pantomimos lánykák zombihada oszladozó tetemeken zombol: elismerem, operai énekkart félmeztelenségre és négykézláb közlekedésre rávenni lehetetlen volna. A másik emlékezetes kép Macduff táborához kötődik. A párás hajnali folyón leszegett fejű csuklyás alakok sodródnak egy tutajjal. De kilóg a művészfilm-operaklip dilemmája: a hátsó sorban két kámzsás gondolaszakember kormányozza a megsemmisítettek tévelygését egy cölöpkikötőbe. Látomásnak indul, amely színpadon kivihetetlen, és statisztamozgatásos didaktikába fordul – ők, a motiválatlan tömegszereplőhad lesz majd a Macbeth ellen forduló birnami erdő.
S ha már film, kár a nyersanyagért, mert a darab túlnyomó része palotabelsőben dereng, s szokványos tereit jobbára totálképek fogják át. Kék fény mindenütt, pedig ez nem az a műsor. Nagy nekidurálás látszik, rengeteg vér és vért, láncok, kardok, sarkantyúk, amelyek csörgése mégsem kúszik Riccardo Chailly és nívós bolognai zenekarának hangsávja mellé, így némileg bedugult füllel, tompán követjük az eseményeket. És mintha a rendező csak azért nem helyettesítené a címszereplőt, mert színész ennyi tátogást – közte egy csomó szabadabb tempójú recitativót – meg nem tanul. Banquo (Samuel Ramey) viszont így jár, és Macduff is (Veriano Luchetti), de hát az ő szólamuk nyúlfarknyi, egyáriás. Pedig nem ártott volna a hangilag lehengerlő Leo Nuccit is kiváltani valakivel, aki gyomorbajos egyentekinteten és néhány lassú, teátrális rökönyön kívül másra is képes. Ráadásul az abszolút világsztár bariton láthatóan nincs egy hullámhosszon a rendezővel, aki minden cselekvést, gesztust a főszereplőpár beteges szexualitásából származtatna. (Még jó, hogy a második korongra felkarcolták a werkfilmet is, ahol d’Anna ezt szájba rágja nekünk.)
Amikor az első felvonás királygyilkosságából visszatér a felbujtott hadvezér, kettejük zaklatott párbeszéde a rendező szerint maszturbálás – Nucci elképed –, a harmadik rész bosszúduettje pedig orgazmus. Hasonlóra utaltak már sokan, elvégre valahogy markában tartja az úrnő gyenge gerincű férjét, s felűzi a királyi trónra, de e freudiánus megközelítés, sajnos, alig látszik a produkción. Shirley Verrett személyében másért alkalmatlan filmes Lady grasszál a színen, mint Nucci. Az őrülési jelenet néhány intonációs szeplője kivételével ugyanúgy bravúros, zeneileg hiteles alakítással bír, amely azonban a vásznon markáns aszexualitással párosul. Nincs meg tehát a szinte állatias vonzás, amely elejétől irracionális tettekre sarkallja Macbethet, s amely a mű töltete volna.
A magánjelenetekben rendre lírai hajlamú („Tutto é il finito”, „Pietá, rispetto, amore”), katona drámai tettekre hajlítható, miként minket is akaratunkkal ellenkező irányba, akár a teljes megsemmisülésig téríthet el valamiféle delej. Hogy Claude d’Annát mi térítette a nagy formátumú művészfilmtől e kommersz, tucatos irányba, nem tudom. Arra gondolni se merek, hogy tán nem is volt szó elirányításról – vagy maga a Macbeth, a shakespeare-i alapműnél tömörebbre és hatásosabbra írt Verdi-remek hajolt volna el valami még rosszabb és perverzebb elől?
(Verdi: Macbeth/Nucci, Verrett; Chailly – Deutsche Grammophon 2 DVD, 2007.)