Nászutasok biztosítása Kabulban

Hét évvel ezelőtt, a koszovói Pristinában egy szakasznyi magyar katona Papp Gyula alezredes parancsnoksága alatt két hétig tartó megfeszített munkával felépített egy tábort, megfelelő élet- és munkakörülményeket biztosítva a NATO parancsnoksága alatt működő nemzetközi békefenntartó haderő magyar kontingensének. Egy nyugodtabb időszakban a parancsnokot a táborban meglátogatta felesége. Papp alezredest ezért a katonai ügyészség hazarendelte, vád alá helyezte, és bíróság elé állította. Évekig tartott meghurcolása, majd rehabilitálása, végül az őt megillető beosztásba és rendfokozatba helyezése.
Ma megdöbbenéssel hallom, hogy a honvédelmi minisztert Afganisztánba elkísérő slepp tagjai között volt egy Pap Valter nevű férfi is, akinek a Magyar Honvédség missziós szerepvállalásához mindössze annyi köze van, hogy Horváth Ágnes egészségügyi tárcavezető újdonsült férje. Annak a Horváth Ágnesnek, akinek a terrorizmus elleni harcban legalább akkora érdemei vannak, mint a betegek gyógyításában. A második nászútnak is minősíthető kabuli idillt csak színesítette pristinai alezredesünk egykori elöljárójának, az időközben magát a vezérkar élére felküzdő vezérezredesnek az ifjú párt körülrajongó figyelmessége. A Szekeres Imre miniszter által vezetett sokadik delegáció összetétele minden eddiginél vegyesebb érzelmeket váltott ki, mindenekelőtt a hazai közvéleményben. Joggal. Felelőtlenséggel, exhibicionizmussal, szakmai hozzá nem értéssel párosuló ablakon kidobott pénz, summázhatnánk. Mert Horváth Ágnes azt a téglát lerakhatta volna a Felső-Tisza vidékén is. A sajtó gondosan kiválasztott képviselői szerint a miniszter asszony hasznos tanácsokkal látta el a nőügyek minisztériuma vezetőit. (Állítólag nőkkel is találkozott a minisztériumban.)
Az Egészségügyi Minisztérium 25 millió forint fejlesztésre szánt adományát sem kellett volna emlegetni. Ennél a kíséretében lévő főkatona lényegesen többet költött szobakerékpárra és kutyaólak komfortosabbá tételére. Azt meg végképp nem kellett volna kifejtenie, hogy „…állami egészségügyi minimumrendszert kellene kiépíteni Afganisztánban…” És nem szakadt le az ég, amikor a népegészségüggyel összefüggésben az állam szerepét hangsúlyozta. A miniszter asszony visszatetszést keltő megnyilvánulásaira vendéglátója rátett még egy lapáttal. A térség biztonságpolitikai, katonai helyzete ismeretének hiányáról árulkodik Szekeres Imre néhány megmosolyogni való kijelentése. Szerinte a tálib ellenállás és a szívós szervezett bűnözés nehezen viseli a hosszan tartó (?) nyomást, valamint a magyarok vezette Bagláni Tartományi Újjáépítési Csoport Erős Kéz katonai művelete végleg megtöri a tálib ellenállást. És mosolyogva mond még hasonlókat. Megteheti, mert a hátát támasztó tábornok, összetévesztve a lojalitást a szolgalelkűséggel, nem súgja a fülébe: főnök, maradj csendben, nem Veszprémben vagyunk. Itt nem propagandagránátok robbannak, hanem igaziak, amelyek nem manipulálják az agyat, hanem rákenik a szemközti falra… Honvédelmi miniszterünknél már csak Mahamad Alam Iszakszaj, Baglán tartomány kormányzója nagyobb stratéga, aki szerint a Puli-Humri magyar bázis és az ISAF csapatok menetoszlopai mellett felrobbantott bombák azért nem érdemelnek figyelmet, mert a többi tartományban több robbant fel.
Lassan megszárad a tinta azon a jelentésen, amely beszámol az afganisztáni látogatás hasznosságáról. Az újabb ötven katonát kiküldő döntéshozóknak a jelentésen kívül nem ártana odafigyelni a valóságra is. Több mint aggodalomra okot adó hírek érkeznek az utóbbi hónapokban, s különösen az utóbbi napokban Afganisztánból. Minden jel szerint az amerikaiak által 2001-ben hatalmuktól megfosztott tálibok rendezik soraikat, és az ország déli és keleti részén, de újabban a biztonságosnak vélt északon is képesek katonai akciók végrehajtására az amerikaiak vezette koalíciós és kormánycsapatok ellen. A veszteségek élőerőben és technikában egyre figyelemreméltóbbak. A magyar tábortól alig húsz kilométerre elkövetett, több mint száz halálos áldozatot követelő öngyilkos merénylet pedig előrevetíti akár egy irakihoz hasonló helyzet kialakulását. Az állapotok súlyosbodását igazolja az is, hogy a koalíciós erők szárazföldi parancsnoka rendre kénytelen kérni az amerikai légierő B-1B stratégiai bombázóinak támogatását is.
Más véleményen vannak azok, akik nem kényelmes hivatalokban, könyvtárakban szereznek ismereteket legújabb korunk háborúiról, speciális katonai műveletekről. Gromov marsall expedíciós hadserege százezer katonával volt több, mint jelenleg a szövetséges haderőé. Technikában sem szenvedett hiányt, a költségvetést sem kellett megszavaztatni. Emellett Gromov lényegesen könnyebb helyzetben volt. Nem okozott neki gondot az utánpótlás, az Afganisztánnal közvetlenül szomszédos Szovjetunió területéről a hadászati bombázók zavartalanul hajtották végre csapásaikat. Produkáltak is olyan szőnyegbombázásokat, hogy kő kövön nem maradt. Beleremegtek a hétezer méteres hegycsúcsok, csak a tálibok nem. A halottakkal sem kellett elszámolni. Anyák ezrei kapták az egysoros táviratot: „Fia kötelessége teljesítése közben elhunyt.” Az anyák elsiratták gyermekeiket, és nem vonultak a Kreml elé. Gromov marsall a háború végén kegyvesztettként hazakulloghatott Kijevbe, az afganisztáni veteránok pedig minden évben az átélt borzalmakra emlékezve, a második liter vodka után Moszkvában szétvernek egy parkot.
Félreértés ne essék. Ismerve a tálibok rémuralmát, nem vitatom az amerikai törekvéseket. Már csak azért sem, mert a koalíciós haderő jelenlétét támogatja minden jelentősebb nemzetközi szervezet. (Nem úgy, mint Irak esetében.) Az más kérdés, hogy a demokrácia fegyveres exportját a muzulmán világba nem tartom az egyedüli üdvözítő útnak. Miért gondolja bárki is, hogy az ötezer éve lakott térség népeit néhány év alatt át kell, és át lehet nevelni? Furkó Kálmán iskolájában, a szolnoki Bercsényi alakulat szellemiségén nevelkedett és kiképzett katonáinkat egyébként nem féltem. Ők teszik a dolgukat. Feltéve, ha figyelmüket nem nászutasok biztosítására kell összpontosítaniuk. Szekeres Imrének pedig javaslom: legközelebb Kabul helyett látogasson Kecskemétre. Álljon a pilóták elé, és mondja a szemükbe: Uraim! Önök azért nem repülhetnek, mert a kiképzésre szánt üzemanyag én, a barátaim és azok hozzátartozói afganisztáni sétarepülése során elfogyott.

A szerző biztonság- és védelempolitikai szakértő