Őszi politikai helyzetkép

Aligha ad okot derűlátásra a svájci Világgazdasági Fórum (WEF) e héten kibocsátott versenyképességi rangsora, amelyen Magyarország hat helyet visszacsúszva csupán a 47.-ként van számon tartva. Az összesen 131 országot tartalmazó listán már csak a középső harmadban jut számunkra hely. Ugyanezen a ranglistán 2001–2002-ben, az Orbán-kormány utolsó évében még a 28. pozíciót foglaltuk el. Talán mondani sem kell külön, hogy
a mintaállamnak számító Észtország társaságában a régión belül az élen álltunk.
A kormánypropaganda természetesen ezúttal is igyekszik kisebbíteni a kínos hátracsúszás tényét, hangsúlyozva, hogy a közép-európai térség többi gazdaságának is romlott a versenyképessége. Kevés szó esik viszont a „dübörgő gazdaság” és a „pannon puma” szlogenek megalkotóinak háza táján arról, hogy a WEF által kiosztott intő már a sokadik külhoni cáfolata mindannak a hazugságtömegnek, amelyet több mint öt esztendeje kell elviselnie a honi közvéleménynek. Magyarország nem csupán a térség éllovasának járó titulust veszítette el a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok működése idején, de annak esélyét is, hogy belátható időn belül vissza tudjon zárkózni a legdinamikusabban fejlődő, újsütetű EU-tagállamok közé. A legoptimistább forgatókönyv esetén is csaknem két parlamenti ciklusnyi időnek kell eltelnie, hogy bevezetésre kerüljön az euró, miközben még mindig lehetetlen áttekinteni, hogy mindezért milyen további áldozatokat kell majd vállalnia az embereknek.
Magyarországnak azonban nem csupán a makrogazdasági mutatói romlottak drámai mértékben, de a közvéleménynek a politikai elitbe vetett bizalma is. A rendszerváltás óta még soha nem fordult elő, hogy a politikusok népszerűségi mutatói olyan alacsonyak legyenek, mint amilyenek az elmúlt hónapokban napvilágra kerültek. Önbecsapás lenne bárki részéről azt állítani, hogy ez a szomorú tény kizárólag az őszödi beszéd napvilágra kerülése után kirobbant súlyos belpolitikai válság következménye. A politikusok iránt egyre erősebben megnyilvánuló össznépi ellenszenv gyökerei ennél jóval mélyebbre nyúlnak vissza. A 2002-es kormányváltás óta gyakorlatilag eltűnt a hazai politikai élet kelléktárából az igazmondás és az őszinteség. Hosszú út vezetett a jóléti rendszerváltás kenetteljes jelszavától a reformkormányzásnak nevezett gazdaságpolitikai hentesmunkáig. Ez idő alatt viszont annyi félrevezető és manipulatív állítással kellett szembesülnie a döntő többségében csak a következő fizetésnapig gondolkodni tudó lakosságnak, ami bőven elég volt a belpolitikai történések iránti közömbösség, sőt utálat felerősödéséhez. Ráadásul az MSZP legfelső vezetéséig nyúló Zuschlag-, Weiszenberger-, Kabai- és Kaszab-botrányok, a lassan minden kormányzati szintet átható korrupciós pénzmozgások és közpénzlenyúlások romboló hatása a demokratikus politikai rendszerbe vetett bizalomtól is megfosztotta a polgárokat.
A válságjelek miatti felelősség bizonyos mértékig megosztható a balliberális koalíció és az öt éve ellenzékben lévő jobboldali pártok között. Ne feledjük azonban, hogy az egymás után két parlamenti választást is elveszítő Fidesz súlyos árat fizetett minden tévedéséért és mulasztásáért. Mi több, a 2006-os megméretés előtt még arra sem kapott esélyt, hogy hiteles és átlátható gazdasági mutatók ismeretében próbálja meggyőzni a választópolgárokat programjának és kormányzóképességének alkalmasságáról.
A Magyarországot eluraló általános krízis tehát egyértelműen annak a koalíciónak a sara, amelyik a rendelkezésére álló információk birtokában megtehette volna, hogy idejében gátat vessen az államháztartási hiány és az adósságállomány növekedésének. A Gyurcsány-kormány azonban felelős kormányzás helyett a legsötétebb önkényuralmi rendszereket idéző eszközökkel titkolta el az ország pénzügyi helyzetének valódi állapotát, agresszív, ledorongoló hangnemben fojtva bele mindenkibe a szót, aki a szakadék közelségére próbált figyelmeztetni. Tényleges változások a 2006-os választások óta eltelt másfél évben sem történtek. Egyetlen olyan reformtörvény sem született meg, amelyik hatásait és eredményességét tekintve állná az öszszehasonlítást a történelmi nagyságok, a Kossuth Lajosok és Eötvös Józsefek alkotásaival. Változatlanul nincs életképes kormányzati elképzelés arról, hogyan lehetne hatástalanítani a vészesen ketyegő nyugdíjbombát, javítani az önkormányzatok működésének feltételeit, vagy fokozni a nagy állami ellátórendszerek, az oktatás és az egészségügy teljesítményét. A társadalmat végzetesen megosztó Gyurcsány-kormány konfrontatív, a vele ellentétes nézetet képviselőket tudatosan megrágalmazó politikája még annak esélyét is elvette, hogy legalább az Országgyűlés keretei között sikerüljön mélyebb szakmai vitákat folytatni egy-egy reformjavaslatról. A politikai szabadságjogok korlátozására irányuló kísérletek sora és a főleg 2006 őszén brutális rendőri eszközökkel szétvert tüntetések szintúgy ellehetetlenítették a konszenzuskeresés lehetőségeit, nem beszélve azokról a módszerekről, amelyekkel a kormány sorra lesöpörte a szakmai érdekképviseleti szervezetek tiltakozásait.
Gyurcsány tudatában van annak, hogy vezetői pozícióit csak addig tudja megőrizni, ameddig a hideg-polgárháborús állapotok fennmaradnak, és a kormánypártok riadt és ideges hívei ösztönösen felsorakoznak az erősnek vélt kormány háta mögé. A feszültség szításáért semmilyen módszertől sem riad vissza. Ha kell, néhány héttel korábbi állításait semmibe véve maga kezdeményez népszavazást, hogy valóságos lavinát elindítva járassa le a közvetlen demokrácia legfőbb intézményét. Más esetben az adóhatóság indít feltűnően politikai megrendelésszagú vagyongyarapodási vizsgálatot az ellenzék vezető politikusai ellen. Arról pedig egyelőre csak fantáziálni lehet, hogy a Fidesz által kezdeményezett háromkérdéses népszavazás kampányában milyen további trükkökkel próbálja majd ellehetetleníteni a pillanatnyilag jelentős támogatottságot élvező ellenzéki kezdeményezéseket.
Természetesen fel lehetne hozni ellenérvként, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz sem tett meg mindent a fennálló feszültségek mérsékléséért. Nem alaptalan a fenti állítás, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy éppen ennek a markáns és erőteljes fellépésnek köszönheti a nagyobbik ellenzéki párt, hogy a tavalyi választások óta meg tudta őrizni szavazótáborát, és a biztos szavazó pártválasztók kategóriájában átmenetileg példa nélküli előnyre tett szert. A koalíciós pártok népszerűségének zuhanása mellett sokatmondó tény, hogy a „két pogány közt egy hazában” játékot játszó MDF éppúgy nem tudott tartósan kiszabadulni az ötszázalékos támogatottság környékén bóklászó törpe párt szerepéből, ahogyan a többször nyíltan erőszakos vagy alkotmányellenes eszközökhöz folyamodó, a radikális jobboldalhoz besorolható szerveződések is ott ragadtak a politikai paletta perifériáján. Az idei esztendő során szinte folyamatosan ugyanazt a trendet sugalló közvélemény-kutatási felmérések egybehangzóan azt bizonyítják, hogy a Fidesz helyesen cselekedett, amikor szigorúan kitartott az alkotmány szelleméhez illeszkedő eszközök mellett, elhatárolódva a közrendet megbontó törekvésektől, ugyanakkor kiállva a rendszerváltás konszenzusos értékei, az alapvető személyi és politikai szabadságjogok mellett. Ez a következetesség is közrejátszott abban, hogy bekövetkezett a tavaly még elképzelhetetlennek tűnő fejlemény, miszerint a bombabiztos pártpreferenciákkal rendelkező liberális szavazók egy része átpártolt a Fideszhez. Aligha véletlen, hogy egy esztendővel a 2006. október 23-i tömegoszlatás után szinte villámcsapásként ismerte fel Kóka János pártelnök a rendőri jogsértések tényét, mint ahogyan a koalíciós egyeztetések nagy veteránja, Horn Gábor is éppen most fedezte fel magában a Fidesszel szimpatizáló centrumpolitikust. Az SZDSZ újabb ideológiai kanyarjai azonban meddő próbálkozásnak tűnnek, hiszen a magyar Országgyűlés legantiliberálisabb, legkirekesztőbb és legintoleránsabb pártja már régen eljátszotta szavahihetőségét.
A szocialista szavazók kiábrándulásából és más párthoz történő, egyelőre viszonylag kismértékű átvándorlásából is kizárólag a Fidesz tudott profitálni, holott a baloldali sajtó számára már évek óta az MDF jelenti a mérsékelt politizálás non plus ultráját. Az antipopulista jelszavak üres és tartalmatlan ismételgetésébe lassan belezavarodó fórum komoly stratégiai hibát követett el, amikor nem ismerte fel, hogy a támogatottság növelésének egyetlen lehetséges módja a gyurcsányizmussal való kérlelhetetlen szembehelyezkedés. A Századvég-Forsense több felmérése is azt igazolta, hogy jelentős társadalmi igény mutatkozik a két nagy párt mellett egy harmadik politikai erőre is. Ha az MDF tevékenysége nem a Fidesz ostorozásában vagy Demszky Gábor főpolgármesteri pozícióinak folyamatos stabilizálásában merült volna ki, akkor az elmúlt egy év bőven elegendő lehetett volna ahhoz, hogy kirajzolódjanak egy folyamatosan növekvő támogatottságú, jobbra nyitott, minden erejével a kormányváltásért tevékenykedő középpárt körvonalai. Így maradt a tétlen bizakodás, hogy a Political Capital agytrösztje által tanácsolt út nem a semmibe vezet, miközben a Gyurcsány-kormány esetleges talpra állása ledarálja a Fidesz fölényét.
Amennyiben viszont kudarcot vallanak a miniszterelnök próbálkozásai, és többek között saját pártjának szembenállása miatt is megbukik a csupán figyelemelterelést szolgáló köztisztasági csomag, akkor néhány hónapon belül sor kerülhet a Fidesz által kezdeményezett népszavazásra. Ennek tétje nem csupán a megszorító intézkedések jelképévé váló tandíj, vizitdíj és kórházi ápolási díj eltörlése. Ennél sokkal többről van szó.
A referendum során nyolcmillió választópolgár kaphat lehetőséget arra, hogy egy kvázi bizalmi szavazáson mondjon ítéletet a regnáló MSZP–SZDSZ-koalícióról, és adjon választ arra a kérdésre, amely szavakba öntés nélkül is ott fog lebegni a szavazófülkékben. Van-e erkölcsi, sőt politikai jogalapja 2010-ig a hatalom csúcsán maradni azoknak az erőknek, amelyek éveken át tervszerűen félrevezették és becsapták az embereket? Ha magas lesz a részvételi arány, és megkérdőjelezhetetlen végeredmény születik, akkor ennek következményeivel valamennyi pártnak szembe kell néznie. Különösen a szocialisták számára lesz elkerülhetetlen, hogy a három igen diadala esetén levonjanak néhány tanulságot, amelyek elől a társadalmi bizalom elvesztése esetén egyetlen felelős politikai erő sem térhet ki.