Szempontok a biztonságosabb közlekedéshez

Kondorosi Ferenc államtitkár fergeteges bulvármédiás, kereskedelmi tévés roadshow-ja után egy dolog biztossá vált: végleg le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a hatalmon lévő kormány legalább egy közlekedési-szabálysértési törvénymódosítást elő tud készíteni a szakmaiság és nem kizárólag a rövidlátó fiskális szempontok alapján. Bár a pontos részletek továbbra sem ismertek, a közlekedési szabálysértési ügyekben bevezetni tervezett objektív felelősségi rendszerről és a büntetési tételek felső határának emeléséről elhíresült jogszabálytervezet remek lehetőséget ad a kormányzat döntés-előkészítő munkájának vizsgálatára.
Az újabban mind kevesebb sikerélménnyel gazdagodó apparátus amolyan első lépésként keres, és könnyen talál is olyan problémás területet, amelynek gondjait az állampolgárok nagy része a saját bőrén érzi. Ilyen lehet az évtizedek óta súlyos beteg egészségügy, nyugdíjbiztosítás vagy épp a borzalmas morált és statisztikát mutató közlekedés. A cél tehát megvan, a változtatás szükségességét csak a bolondok kérdőjelezik meg, ezért a terv remekül kommunikálható, könnyen eladható a „látjátok, mi tényleg teszünk értetek valamit” jelszóval.
A bajok ezután majdnem mindig a végrehajtáshoz elengedhetetlen rendteremtő kéz kiválasztásával kezdődnek; ez elsőre szinte soha nem sikerül a kormányzati személyzeti ügyek felelőseinek: Kondorosi Ferenc korábbi igazságügyi államtitkár kormánybiztosi kinevezésekor is sok fanyalgás hallatszott, talán az átlagosnál is többen voltak, akik nem benne látták a szakértelem és hozzáértés győzelmét a szürke közigazgatási munka frontján.
A kormánybiztos legott munkához látott, és rövid időre rá már jött is a diadalittas jelentés. Amiről a miniszterelnök még csak célzásokat tett az őszi parlamenti ülésszak nyitányakor, az máris megszületett: itt a szabálysértési szabályok új rendje. A kezdeti döbbent csendet előbb a finomabb, majd keményebb szakmai kritikák törték meg, alkotmányjogászok, közlekedési szakemberek, gyakorló jogalkalmazók, sőt még a kormány intézkedéseivel lojális baloldali médiumok is felszisszentek. Kondorosi azonban keményre vette: szerinte ez a külföldön szinte példa nélkül álló terv remek, mindenképpen érdemes arra, hogy jogszabállyá váljon. „Attól mentsen meg bennünket a Jóisten!” – mondja azonban egy közlekedési szakjogász a bíróság folyosóján. De mitől is? Nézzük meg kicsit részletesebben!
A kormány alapvetése, hogy az EU által is bírált, évente 1200 ember halálát és legalább 30 ezer sérültet „produkáló” közlekedési statisztika fő oka a gyorshajtás és az ittas vezetés. Ráadásul az állampolgárok egy része (rossz neveltetése és botrányos morális színvonala miatt) nem hajlandó segíteni a rendőrnek és önként beismerő vallomást tenni, vagy közeli hozzátartozóját súlyos büntetésnek kitéve feljelenteni. A sok hazug, áruló állampolgár miatt tehát nem marad más lehetőség, mint a szigorítás és a büntetés kiszabása – objektív alapon – a jármű tulajdonosára olyan esetekben is, amikor a rendőrség képtelen kideríteni a tényleges szabályszegőt. Kinek jó ez? Az államnak bizonyosan, mert kis ráfordítással rengeteg pénzt lehet a költségvetés feneketlen kútjába pumpálni. Sokak véleménye szerint ugyanis a kormánynak e tervvel kizárólag újabb pénzügyi forrást sikerült találnia az autósok között, valós és egyszersmind alkotmányos megoldást a problémára azonban aligha.
Az ellenérvek egy része jogi jellegű: mindeddig a büntető-, szabálysértési jog alapelvként kezelte, hogy joghátrányt nem lehet kiszabni olyan személyekkel szemben, akik nem követtek el semmit, vagy akikre a nyomozó hatóság ezt nem tudta rábizonyítani. A bizonyítás terhe természetesen a szabálysértéseknél is a hatóságokra hárult. A kormány tervezete amolyan porcelánbolti elefántként borogatja fel a jogrendszer sarokköveit. Ám talán a jogi érveknél is fontosabb aggály, hogy az szinte semmilyen komolyabb visszatartó erőt nem jelent.
Gyakorló jogászok általános tapasztalata, hogy közlekedési ügyekben az egyedüli igazi, a későbbiekre is visszatartó erejű büntetés a jogosítvány bevonása, minden mást csak amolyan figyelmeztetésként él meg az autós. Az objektív felelősségi rendszer alkalmazása esetén természetesen szóba sem jöhet a jogosítvány bevonása vagy a végső soron ide vezető büntetőpont kiszabása. Kizárólag pénzbüntetéssel sújtható a tulajdonos, ez pedig intézményessé teszi azt, hogy a tényleges vezető személyének eltitkolása esetén megúszható a legdurvább gyorshajtás vagy más szabálysértés is egy pénzbüntetéssel. A fizetendő büntetés felső határának kitolása se tévesszen meg senkit: hazánkban a családok nagyobb része igazolhatóan kétszeres minimálbérből él, hiteltartozást fizet és két gyermeket nevel. Azaz nem lehet rájuk tömegesen százezer forintos büntetéseket kiszabni. Marad tehát a pár tízezer forintos, amelynek komolyabb hatása megkérdőjelezhető. Látható, hogy a szigorítás így végső soron a közlekedésben hagyja a notórius, súlyos szabályszegőket.
Talán nem sokat tévednek, akik ebben az intézkedéstervezetben az oly sokat szapult posztkádári mutyizós-összekacsintós törvényalkotás újjáéledését látják: mi is tudjuk, te is tudod, hogy hunyó vagy, de ha befizetsz egy kisebb összeget, eltekintünk a súlyosabb büntetéstől. Mi jól járunk, mert minimális munkával hatalmas pénzt kaszálunk, de te is, hiszen megmarad a jogosítványod, száguldozhatsz tovább. Az össznépi hazudozásba pedig beszáll az állam is, ám az, hogy az értelmetlen halottak, sérültek száma nem csökken, a közlekedési morál már afrikai színvonalú, kit érdekel?
Lenne természetesen számos olyan intézkedés is, amely talán igazi változást hozhatna, s nem borítaná fel a büntetési rendszer egészét. Amelyekben szakmai fórumokon, tárgyalótermekben már évtizedek óta szinte mindenki egyetért. A nagy dérrel-dúrral beharangozott és meglehetősen drága közlekedésbiztonsági kampányok helyett folyamatos ellenőrzést kellene biztosítani a balesetveszélyes utakon. A súlyos szabályszegők kiszűrésére mozgó járművekbe épített videokamerákkal kellene bizonyítékot szolgáltatni az ítélkező bírónak, a vétkes személyét pedig az elkövetés utáni igazoltatással kellene megállapítani a jelenleg leggyakoribb statikus fényképezés helyett. Még szélesebb körben kellene meghúzni azokat a kiemelt szabálysértéseket, ahol a jogosítvány hosszabb-rövidebb időre történő bevonása kötelező lenne, a visszaesőket pedig újabb elméleti és gyakorlati vizsga letételére kellene kötelezni. S gyakrabban lehetne alkalmazni a jogosítvány végleges bevonását. Azonnal jelentősen szigorítani kellene a büntetőpontrendszert, hogy az valós veszélyt jelentsen a notórius szabályszegőknek.
Arányosítani kellene a büntetéskiszabást, hogy ne járjon nagyságrendileg nagyobb joghátránnyal egy tilos parkolás, mint egy komoly anyagi kárt és veszélyt jelentő baleset okozása. (Jelenleg Budapesten egy kerékbilincs leszedése a büntetéssel együtt körülbelül 15 ezer forintba kerül, egy súlyos, személyi sérüléssel nem járó, de akár több milliós kárt okozó baleset okozása jobb esetben figyelmeztetéssel, de legfeljebb 5–10 ezer forint helyszíni bírsággal megúszható.)
A közúthálózat fejlesztésénél nagyobb figyelemmel kellene lenni a baleseti gócok átalakítására; a kerületi bírók előtt futó ügyek fele ugyanannál a néhány kereszteződésnél, gyalogosátkelőnél történik. (Volt Budapesten olyan gyalogátkelőhely, ahol 14 hónap alatt négy ember halt meg, egy tucat megsérült, mire megfelelő közvilágítással és figyelmeztető lámpával látták el.) A gyorshajtók ellenőrzésének súlypontját az autópályákról a nagy forgalmú főútvonalakra, belterületi utakra kellene áttenni, a súlyos balesetek 90 százaléka ugyanis nem az autópályákon, hanem ezeken az utakon következik be. (Fontos még, hogy az autópálya-balesetek sem kizárólag gyorshajtásból erednek, sok az előzés szabályait megszegő, illetve úgynevezett pályaelhagyó autós; őket felderíteni, ezeket az eseteket bizonyítani úgyszintén lehetetlen oszlopokon rögzített fényképezőgépekkel.) Az ittas vezetők kiszűrése mellett nagyobb figyelmet kell szentelni a kábítószer hatása alatt vezetőkre.
A sor természetesen még folytatható, de már így is érhetetlen: a kormány miért pont egy ilyen átgondolatlan, ezer sebből vérző, szinte minden oldalról támadható és lényegében hatástalan jogszabálytervezetet készített? Reményünk egyedül a már szinte elkerülhetetlennek látszó alkotmánybírósági normakontrollban lehet, ott talán változik valami.

A szerző közlekedési szakjogász