Utolsó levelem Patrubány Miklóshoz

Patrubány Miklós kórosnak tekinthető rágalmazásaira a legutolsó időkig mosolyogva csak legyintettem. Kortünet – mondtam magamnak és másnak is. Legutolsó színpadi föllépése azonban vérlázítóan fölbosszantott. Patrubány vagy a keze alá dolgozó segédei „megtaláltak” egy bizonytalan, „irodalmi” eredetű dokumentumot 1957-ből, amelyben 251 magyar író alázatosan és hamis kegyeskedéssel arra kéri az ENSZ Közgyűlését, hogy ne tárgyalja az Ötös Bizottság jelentését az ’56-os magyar forradalom körülményeiről, mivelhogy a második háború idején megbukott fasizmus üledéke kavarodott föl ötvenhatban Magyarországon és az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat robbantottak ki hazánkban.
A Magyar Nemzet október 20-i számában nyílt levelet írtam Patrubány Miklósnak arról, hogy az újra leközölt levelet semmiképpen sem írhattam alá, mert annak idején se kéziratban, se gépiratban nem olvastam. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, nem olvastam sem a Népszabadságban (ahol állítólag még nevek nélkül közölték a levelet), sem az Élet és Irodalom 1957-es szeptemberi számaiban. Aki nem szenvedte végig a forradalom bukását, letiprását, az ne okoskodjék még szivárványos szappanbuborékok csődülete alatt sem. Szeretném elismételni, amiről már többször is beszéltem: 1956. november 4-e után mi nem voltunk beszélő viszonyban a világgal. Senkivel. Még magunkkal sem. Kádár János és Apró Antal nemcsak egy szovjet tankkal érkezett vissza az Országházba, hanem a tankok hangján beszélt hozzánk is. Történelmi örökségünk: a passzív rezisztencia mellett elszántuk magunkat egy kilátástalan írósztrájkra is. Külön-külön, egyenként, és mégis együtt. Fogalmunk se volt arról, hogy mi lesz ennek a következménye vagy a vége.
Miért nem tud erről Patrubány semmit? Kolumbusz után másodszor is fölfedezi Amerikát, ami önmagában is szánalmas és stílustalan fényűzés, de ha már ilyesmire képes, miért nem képes arra, hogy az esze másik ágát is rezegtesse? Azt, amelyik lemorzézhatná neki, hogy ha a meghunyászkodott írók önként megírták volna levelüket, viszonzásul minden szerkesztőség ajtaja sarokig kinyílott volna előttük.
De nem nyílott ki.
Évek múltak el, mire a hatvanas évek elején, közepén elkezdődött valamiféle enyhülés. Én például néhány hónapig a város peremén működő Lakatosipari Vállalatnál dolgoztam, hogy élni tudjak, de amikor onnan is kirúgtak, hosszú éveken át regényes álneveken irodalmi műsorokat szerkesztettem a rádiónak, a korán megboldogult Puskás Karcsi osztályán. Az álnevek nagy része női név volt.
Patrubány leveléből minden puskacső ellenem irányul. (Patrubány Miklós levele, válaszként Csoóri Sándor nyílt levelére, elsőként egy internetes portálon jelent meg, így másodközlést lapunk nem vállalhatott – a szerk.) S olyan mondatok kíséretében, amilyeneket csak a magyar ávéhások és a román securitatés tisztek használtak a nekik kedvező, boldog időkben. Kitüntető ez a figyelem, de ha visszagondolok azokra az időkre, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy akkortájt nem én voltam az írószövetség meghatározó embere. Szinte mindenki előttem volt: Füst Milántól, Kassák Lajostól, Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Örkény Istvántól, Juhász Ferenctől, Pilinszky Jánostól kezdve Nagy Lászlóig mindenki, de mindenki. A történelmi összefüggések rendjét és hierarchiáját észrevétlenül átcsúsztatni lazán egy másik korszak rendjébe, nemcsak dilettantizmus, hanem hazugság is. Mondhatok erre egy szemléltető példát. Állítólag Nemes Nagy Ágnes egyszer, amikor szóba kerültek az ’56 utáni aláírások, azt mondta, ő is aláírt volna bármilyen szöveget, hiszen a férjét, Lengyel Balázst is bebörtönözték, de őt és irodalmi barátait azért nem kérték föl soha effélére, mert őket nem tartották íróknak.
Elképzelhető, hogy ez az esztétikai gyalázat változott át később erkölcsi erényükké? Lehet! Mint ahogy minden abszurditás, bűn, ravaszkodás lehetséges volt akkortájt. Most, amikor a tiltakozás szövegét elolvastam, többféle változat jelent meg előttem. Az első az volt, hogy a szöveget nem írók írták. Egyik bekezdése így indul: „Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző többség kívánja vissza a régi rendet.”
Nem idézem tovább. Vérbeli író ilyen őszi rothadásnak induló közhelyet nem ír le soha. Még akkor sem, ha Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című zuhatagos versének a hatása alá kerül időnként, hiszen a XX. század egyik legnagyobb versének mindenik sorából az csap ki, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van a hóesésben, a hallgatásban, az éljenzésben, a leheletünkben, a vallomásban, zsarnokság minden célunkban és moccanásunkban.
De ha nem vérbeli író írta a szöveget, akkor kicsoda? Újságíró? Politikus? Bértollnok? És vajon ki írta alá elsőnek, másodiknak, századiknak? Patrubányt ezek a részletek nem érdeklik, őt csak az én személyem érdekli. Éppen ezért megengedhetem magamnak, hogy a Földön élő valamennyi magyarnak válaszoljak inkább, és ne neki.
Ötven év alatt, ha olyan sors adatik az embernek, mint amilyen például nekem adatott, sok részlet elsüllyed benne. De a bűntudatom eleddig jól vizsgázott. Minden apróságra emlékszem, ami a lelkiismeretemet próbára tette. Vagyis ha az agyam el is felejtette volna, a lelkiismeretem nem. „A félelem emlékezete sem maradt bennem” – mondta Vas István, amikor az aláírásról faggatták 1993-ban. Az ő neve is ott van a 251 név között… Nem akart elmenekülni a felelősség elől, csupán ő sem emlékezhetett arra, amit nem követett el.
Patrubány a talányos levél további sorsát átengedi az örök időknek, és már csak az érdekli, ami az írói pályámon történt. Ennyi kétely, bizonytalanság után jöjjenek a személyes ügyek. A diákkoromban írt Rákosi-versről éppúgy, mint a Che Guevaráról szólóról. Az első versről Bertha Bulcsúnak beszéltem még a hetvenes években, azonkívül az Elveszett utak című esszékötetemben Báron György kérésére írtam egy kis esszét, amelyet a Magyar Rádió is közvetített. A címe: Rövid megjegyzés. És egy levél. A Che Guevaráról írt versem értelmezését ugyancsak el lehet olvasni a Tizenhét kő a parton című esszékötetemben. Az írás címe: Meghasonlott regényhős?
Az egyetlen versem, amelyben leírtam Rákosi nevét, 1950-ben vagy ’51-ben született. A háború nyomorúsága után – a falum tizenhétszer cserélt gazdát, bennünket kitelepítettek, s három hónapos földönfutás után térhettünk haza, s a korábban virágzó településünk helyén csak romokat találtunk. Anyám koldulni ment Zalába, a nővérem elszegődött Tolnába, gyakorlatilag cselédnek, két malacért, amelyet apám hozott haza úgy, hogy egy kétkerekű kordéval oda-vissza gyalog tette meg az utat. Ennyi viszontagság után kerültem vissza Pápára a református kollégiumba, amelyhez hű maradtam mindvégig, pedig sok iskolatársam inkább a NÉKOSZ-t választotta. Valamikor, ezekben az években, elvittek bennünket Celldömölkre egy nagygyűlésre, ahol Rákosi beszélt. Tőle hallottuk, hogy a hídroncsokat kiszedik a Dunából, s újjáépítik Magyarországot. Sajnos, tüdőbeteg lettem, s majdnem egy évig a hegyfalui tüdőszanatóriumban próbálták eltüntetni zölddió nagyságú kavernámat.
A Rákosi-verset ott írtam, a szanatóriumban. Innen a szülői házba kerültem haza, lábadozni. És néhány hónapos otthonlét után a bőrömön éreztem meg mindent. 1952-től a saját szememmel láttam, hogy tapossák bele a földbe a parasztságot. Elkezdtem lázadó verseket írni, amelyeket minden szerkesztőség visszaküldött, kioktató levelek kíséretében, de az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram után Király István egy félkötetnyi verset közölt tőlem egyszerre a Csillagban. Senki se akarta elhinni, hogy a verseim megelőzték Nagy Imréék föltámadását. A József Attila-díjat ezekre a versekre kaptam 1954 tavaszán, mielőtt még kötetem jelent volna meg. Hangsúlyozom, nem Rákosiéktól kaptam a díjat, hanem Nagy Imrééktől.
Tehát 1952-ben kerültem szembe a diktatúrával, s ez nem változott semmit 1990-ig. Amikor 1955-ben Rákosi visszatért a hatalomba – emlékezetem szerint ötvennyolcan írtunk alá egy lázadónak minősíthető levelet a Központi Bizottságnak, közéletünk és szellemi életünk tarthatatlanságáról. Az aláírást később ötvenketten viszszavonták, így csak hatan maradtunk: Benjámin László, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Szervánszky Endre és én. Aki kíváncsi erre a dokumentumra, Ördögh Szilveszter Tekintet című lapja 1993-as évfolyamában megtalálja. Ugyanis ennek a dokumentumnak az eredetije is megvan! Mint ahogyan a megfigyelési dossziémban az is olvasható, miként buktam le 1956-os szerepem miatt. Gyurkó Lászlóval együtt összekötők voltunk az értelmiségi körök és az írószövetség között, az ezt igazoló megbízóleveleinket Fábián Zoltán fiókjában találták meg a forradalom után. Többek között emiatt is hosszú ideig nyaggattak a Gyorskocsi utcában.
Szellemi és erkölcsi életünk teljes züllöttségére utal, hogy ilyen leveleket kell írnom ebben az országban. A múltkor azt hittem: a nyílt levelemmel befejezhetem ezt a mocskos hadviselést. Csalódtam. Patrubány mostani levelében azt írja rólam: „Az 1957-es szörnyű levél Önre vetülő árnyéka ellenére volt bátorsága – mindenről mélyen hallgatva elnökölni a megújuló Magyarok Világszövetségét, és tovább lapítva, 2007-ben az erkölcsi megújulás igényével útjára indítani a Márciusi Chartát? Pedig erkölcsi megújulás csak köpönyegforgatók nélkül lehetséges.”
Sokan támadtak életemben, de még ilyen mondattal senki se sértett vérig.
Bárki utánanézhet bárminek. 1957-től kezdve segédkönyvek is kapcsolódtak a „főműhöz”. Például hatvankilenc besúgó és kétszázharminchat tartótiszt több ezer oldalas jelentése, akiknek a nevét mindenki elolvashatja Kiszely Gábor Szellem a célkeresztben című könyvében.

A szerző író