Vegyes vágott

Lajoska – itthon
Már hosszabb ideje nem írtam Lajoskáról, honolului emberünkről, aki négy haverjával, Baltazárral, Kockással, Kopóval, Kálmánnal Hollandiába akart volt disszidálni, de aztán meg sem állt a Hawaii-szigetekig. Éspedig azért nem írtam, mert ő se nagyon írt – hazajött kb. egy hónapra.
Aki halottak napja (november 2. és nem 1.) után utazik Szegedre (vagy akárhová), annak sok helye van a vonaton. Én az egyes ülést választom az intercityn. Kettővel előttem egy fekete lány és fiú a négyes asztalt. Már fölálltak, mert megláttak egy másik fekete lányt, és oda akartak menni hozzá, amikor ékes angolsággal odaszóltam nekik, hogy nem veszik ezt olyan komolyan, ha gyér az utasforgalom. Megköszönték, leültek. A másik fekete lány jött hozzájuk. A pár kémiát hallgat a szegedi egyetemen, a másik lány „entertainer”-nek (szórakoztatóipari dolgozó) mondta magát, meg is büntették ezer egy-kétszáz forintra, mert diákjegye volt. De nem küldte el őket egyik kalauz sem. Nem úgy, mint a két német srácot, akik a repülőtéri megállóban szálltak föl, csak rossz vagonra. Szegeden már nyújtogattam a nyakamat, merre lehet Apolló, aki úgy egy hetvenöt-nyolcvan, és az egyik legjobb szegedi rockzenész, na meg Lajoska, aki úgy egy hatvan lehet, amikor hátulról hallom ám: személyi igazolványokat, útleveleket kérem felmutatni! – Csak nem a határsávban vagyunk már? – kérdeztem vissza.
Hát persze, hogy ők voltak. Lajoska egyszer ki is mentett volt a smasszerok karmaiból. Ugyanis nem volt nálam személyi, és a vonaton már elkaptak. De Lajoska megesküdött, hogy szegedi srác vagyok, a haverja. Minden nyomingert ismert az őrszobáról (az állomáson laktak, mint egy rendes vasutas családhoz illik). Na, ezért is mentünk elsőnek a (felújított) restibe. Lajoska bemutatott a konyhai kiadó ablakon át: ott volt a szobám! Bedobáltunk jó néhány vodkát, mindnyájan a már eltávozott családtagokat, haverokat emlegettük, míg ki nem kötöttünk a beatzenénél. A Lecsó nevű konzervgyári zenekarban mind a hárman játszottunk. Vagy legalábbis így szeretnék rá emlékezni. Apolló könnyekkel küszködve a fiát imádó mamáját, Pipi nénit (Boncz Géza szerint a „tyúknevű anyukádat”) hozta szóba. Mindenki tartozik felmenőinek, hát még mi! Az üres szék az asztalunknál Janóé volt, akit a nyugdíj tett tönkre; nem bír dologtalanul élni. Kezd már jobban lenni, de még nem utazik.
Ezután az alsóvárosi Tótba ültünk be Lajoskával vacsorázni, szemben az állomással. Én sokáig tanulmányoztam az étlapot, aztán, mint néhai barátunk, Gall, rendeltem egy bécsit. Azt úgyse lehet elrontani. Röviden: a bécsi ehetetlen volt. Küldje ide az üzletvezetőt, mondtam a pincérnek. Fölösleges, ő se bírja megenni, mondta a pincér. Inkább rendeljen valami mást. Borjúpörköltet rendeltem főtt krumplival, káposzta salátával – ezt hazavittük Lajoskához. A közeli Bánomkert (sic!) soron van egy lakása (ne kelljen már szállodában megszállni Szegeden). Az utca a szépéletű lányokról volt ismert hajdanán.
A zenét halkabbra tettük, és belekezdtünk pusztító beszélgetéseink valamelyikébe – pontosabban folytattuk. A kazettát ott feledtem, ha a szegedi haverjai nem adják föl, nem tudom, hogy lesz belőle interjú. Arra magnó nélkül is emlékszem, mit mondott messzire származott, de nem szakadt barátom az amerikai és a magyar kapitalizmusról: óriási üres tér van a kettő között. És hogy a vasutas gyerekkoromnál maradjak: az egyik egy befűtött mozdony, a másik meg egy marhavagon, egy másik sínen. Azt hiszem, én már a mozdonyhoz tartozom. Végül egy viccel zárta hajnal felé: Tömeggyűlés valamelyik szocialista országban. Éljen Lennon! Éljen, Lennon!, skandálja a tömeg. Talán éljen Lenin, mondja az előimádkozó. Ez még kétszer ismétlődik. Végül Lenin se bírja tovább, lelép a díszletről, odamegy a mikrofonhoz: Na, jól van, mondja. „It’s been a hard day’s night…”, énekli.
Másnap tizenegyre az óra beállítva: megnézzük Talmácsi világbajnoki győzelmét. Utána ebéd Apollóval, a feleségével, Borszeművel és a meseszép lányukkal, Zsófival. Aztán irány haza: kibékülés a húszkilós, ágyban fekvő nővéremmel, és az egész háztartást ellátó, önmagát keményen tartó, nyolcvanhét éves édesanyámmal.
Lopzárta
Titokban azért a szegedi belvárosi temetőben is voltam. Itt van egy nagyon régi sír, ahol hamvaimat is várja egy lyuk, de mindhiába. A temetőbe szóló meghívásokat el szoktam hárítani. A halálomról szóló jelentés túlzó, mondá Mark Twain. Különben nincsenek kívánságaim arra az időre nézvést, amikor már nem lehetnek kívánságaim, ahogy a portugál költő rótta papírra. A virágok, édesanyám virágai – döbbenetemre – még megvoltak. Pesty László dokumentumfilmes cimborám elámult, mennyien lopják a csokrokat az egyik sírról a másikra. Pedig ő már látott varjún karórát. De vannak, akik a temetőőrökkel, kertészekkel összejátszva, eladásra lopnak. Ha odadrótozod a sírra a koszorút, drótvágóval, fogóval elvágják. Anyácskám ültetett virágokkal is próbálkozott – vitték a földdel együtt. És nem most, a szociálrablók végóráiban, amikor kenyérre se jut („az éhség, a szenny marja fel testedet…”), hanem az átmentés (gatyaváltás) első perceitől kezdve… Ez a legbiztosabb jele a társadalmi morál hiányának. Ha valahol, itt is le kell zárni a lelketlenség, a közöny, a tehetetlenség bő másfél évtizedét.
Sz. úr apja
Sz. úr, jó negyvenes, akivel gyakran taxizom évek óta – ő Temesi úrnak szólít engem, ez már rituálé –, a halottak napján visz A-val bennünket, amikor kiböki: Meghalt az apám.
Csönd.
Igazából három hete halott. De ma tudtam meg. A mostani felesége, akitől már szintén külön élt, titokban eltemettette, hogy még ezzel is rúgjon egyet rajtunk. De esküszöm, megtalálom a nőt. Nagy piás volt az öreg, de mégiscsak az én apám volt!
Amint visszajöttem Szegedről, előáll az új változattal: Az unokatestvérem megtudta, hogy tegnap temették. A hamvait. A nő azért elérte, hogy a végére érjünk oda: másfél órával későbbi időpontot mondott.
A becsület, a végtisztesség megadása – ez is hiányzik a mai magyar társadalomból. Hiányzik, mint Ronaldinho fogszabályozója. Elveszett valahol, de hasznos volt.
Örökös pókerpofa,
balcsillag születik
Mind a három vetélkedő külföldről vett, és annyit is ér. Az „örökös” is egymás ellen uszítja a résztvevőket, a „poker face” is. Csak ez utóbbiban nem kell eljátszani, hogy még szeretik is egymást a versenyzők. Az egyik kiesett lány elsírta magát, mert a kétszázhetvenezer forint a tandíjra kellett volna neki. Na, ezek a ritka rések, amikor sorsokba láthatunk. Miközben Favágó bácsi, aki Balázsig süllyedt, állandóan azt mondja, mekkora pénzről is van szó. Neki nem, az biztos. Kezeket a gombhoz, reccsen rá a résztvevőkre, műsorvezető párja tegez. Mindenkit. A „balcsillagban” almát kell a körtével öszszemérni. Egy nevet, aki már továbbjutott, azért ideírok. Egy született mesemondó kisfiú nevét: Utasi Árpi.
Házimozi
A mi házimozink az Uránia. Öt percre van. A múltkor egy másik filmet adott be a központi vezénylőben ülő mozigépész. Jobban jártunk volna vele, mint a választottal, de sajnos két néző kirohant öt perc után, az eredetit követelve. Hát azt ott hagytuk. Nézzük a falakat hazafelé, egyszerre tör ki belőlünk: Ezek ötvenhatos golyónyomok! Vagyis nem a második világháborúból valók. Ilyet is csak Pesten élők mondanak. Egyszer egy japán fotós kiállításán fordítottam (sőt interjút is készítettem vele) a képzőművészeti főiskolán (vagy már egyetem volt). Utána kivittem, nézze meg a golyók verte házfalakat. Mert ő csak falakat fényképezett. Ez maga a paradicsom, mondta föllelkesülve.
Egyszer csak A. azt súgja fülembe: Tizennégy éve találkoztunk.
Megpróbálom emilben elküldeni Lennon „Grow Old with Me” című számának videóját, a YouTube-ról, nem sikerül. Nem adom föl.
Cserebere
Megkaptuk a futsal (teremfoci) Európa-bajnokság rendezési jogát, a skót bíró által elvezetett törökök elleni meccsért. Keveslem.
Markotányosnő
Az iszonyú bután pislogó, egészségre káros miniszter asszonyt leszólják, hogy miért viselt Afganisztánban a terepszínű egyenruhához rózsaszín táskát. Nem értem a kötekedőket. Hát mert talán a férjétől kapta, aki bizonyosan megtérítette akit vagy amit meg kellett.
Mailer †
Minden volt, ami amerikai író lehetett. A nagy amerikai álom minden idoljáról írt regényt vagy újságcikket (mindegy volt neki), miközben maga is kultfigura, bálvány lett. A magyar Wikipedia nem szentel neki szócikket, ti tudjátok, miért.
Volt zsidó középosztálybeli családba született gyermek, egyetemista a Harvardon és a Sorbonne-on, katona a Távol-Keleten, nagyregényíró, akit minden amerikai téma megérintett, a non-fiction feltalálója, álbeatnik, antifeminista próféta, filmproducer, filmszínész, filmrendező, lapalapító (Village Voice), New York-i polgármesterjelölt, Tom Wolfe és Truman Capote kortársa és utálója, háborúellenes mozgalmak miatt rab, piás, verekedő, füves, esszéista, elmebeteg, kétszeres Pulitzer-, egyszeres National Book Award, de nullaszoros Nobel-díjas, az amerikai PEN Club elnöke két évig, hat feleség férje (a másodikat leszúrta, de a nő túlélte), nyolc gyermek és egy fogadott gyermek apja, Hemingway–Hunter Thompson–Kerouac–Balzac–Dosztojevszkij állítólagos egyesítője, hídverő és -robbantó, visszataszító féreg, kedves csibész, egy gyilkos kiszabadítója, aki újra ölt, a „hip” kifejezés kitalálója és divatba hozója, költői lélek, felelőtlen zsurnaliszta, az új újságírás atyja, Kennedy elnök hatalomra segítője, az ellenkultúra hőse, pózoló irodalmi pápa, irodalmi enfant terrible, undok vén faszi, több mint negyven könyv szerzője, elvonult álmodozó, erőszakos tévéfigura, téveszmés, paranoiás beteg, egészségmániás férfi, camp filmek készítője, a klasszikus irodalom mániákusa, a Brooklyn Heights imádója, és a New York-i Mount Sinai Kórház 84 éves betege – (Iván barátom a lakása környékén lakik, és abban a kórházban is dolgozott).
Úgyis a regények döntenek.
Kézdy Gyuri estje
Az Ákombákom – Variációk (egy hangra, négy szerzőre, száz évre) című estre százötvenen akartak bejutni a Stúdió K Ráday utcai kb. 40 főt befogadni képes színpadára. (Na jó: lépcsők, pótszékek, párnák stb.) Szerencsémre Lázár Zsiga és persze Fodor Tamás segítségével bejutottam. Mennyi rég látott barát és ismerős! Mindjárt eszembe jutott az első irodalmi est, amelyet a szegedi egyetemi klubban adott volt, az akkor még nekem szigorúan Kézdy György színművész. Utána le se lehetett vakarni róla az elbűvölt és érdeklődő egyetemistákat. Egyszer csak érzem, hogy hátulról átölelnek, és az ismerős mell érintése… Mindjárt azt is éreztem, hogy Katit nem vették föl a színire. Nem baj, mondtam neki. Ne a rendezők bábja legyél. Te válaszd meg az anyagodat, mint Jancsó Adrienne vagy mint ő… Gyurira mutattam.
Újra látni és hallani Gyurit, ilyen magas hőfokon égve, megért minden szorongást, kényelmetlenséget. Különben is, mindenről megfeledkezik az, aki a varázskörébe esik. Jó volt nézőnek lenni. Az est után átöleltük egymást, és még beszélgettünk is egy jót egy közeli kávézó-étteremben vagy étterem-kávézóban. Ha ezt mindenki nem is teheti meg, de havonta egyszer elmehet meghallgatni őt. Csak időben kell jegyet szerezni. Megéri.