A nyilvánosság titkai

Forrt a levegő azon a nyilvánosságkonferencián, amit a minap rendezett a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és az Értünk Egyesület a Gellért Szállóban. Megannyi langyos médiatanácskozás után, amikor a résztvevők illedelmesen elbeszéltek egymás füle mellett, itt végre parázs vita folyt az akut sajtókrízisről, amiről hamar kitűnt, hogy nem független az elhatalmasodó politikai és erkölcsi válságtól, amely az új évezredben a pusztulófélben lévő magyar társadalmat sújtja. Köszönhető ez a váratlan szellemi izgalom annak is, hogy a szervezők bátran átnyúltak a természetesnek tűnő vagy mesterségesen kialakított kulturális szakadékon, s legalább néhány órára megpróbáltak függőhidat kifeszíteni fölötte a kölcsönös megértés reményében. E sorok írója, aki visszatérően értekezett ezeken a hasábokon az írástudók újmódi árulásáról, csak megerősödött abban a meggyőződésében: nem elegendő, ha léteznek a színen a társadalom lelkiismeretének szerepét betöltő értelmiségit korrumpáló gazdasági és politikai erők – az is szükséges ehhez a gyalázatos alkuhoz, hogy legyen, aki engedi korrumpálni magát. A kilóra megvásárolt kulturális elit pedig készségesen tanúsít bármit: akár azt is, hogy a XXI. században már eleve nem léteznek stabil értékek, morális parancsok, normák és zsinórmértékek, melyekhez például a politikai teljesítményt mérni lehetne.
A diskurzus persze korántsem egyszerű, ha az értelmiség krémje – politikustól filozófusig – ilyen-olyan meggondolásból hajlik annak a tagadására, hogy ő egyáltalán értelmiségi volna. A jobboldali gondolkodó azért, mert az értelmiségi kategóriát rövidlátó formalizmussal átlátszó baloldali ármánynak véli; a baloldalinak mondott meg azért, hogy lerázza magáról az ország módszeres lepusztításában terhére róható részfelelősséget, mint a kutya a vizet. E mai kocsmába nem illik a lámpás romantikus metaforája: az értelmiségi szerepé, amely nemcsak óvja, vezeti és türelmesen neveli a népet, amiből sarjadzott, de alkalomadtán – ha a demokratikusan választott hatalom diktatórikus jegyeket kezd ölteni – akár fel is áldozza magát érte. Kiábrándító, hogy a mai nyilvánosságalakító (részben politikai) elit úgy kíván ragaszkodni szellemi és anyagi kiváltságaihoz, hogy ezt a természetes áldozatvállalást kiiktatja a gondolkodásából. Sőt – úgyszólván ideológiától vagy politikai oldalhoz való tartozástól függetlenül – hajlamos a társadalom minden problémáját arra a sémára visszavezetni, hogy az emberek egy része szeretne valahogy meggazdagodni, a másik része meg nem szeretne elszegényedni. A klasszikus modell az emberi igények piramisáról, amely az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” animális szintjéről tör az önmegvalósítás, a kultúra, a hit, sőt az isteni tökéletesedés vágya felé, a magyar ugaron ezek szerint úgy festene, mint ha Kheopsz fáraó valahol az alapozásnál abbahagyta volna az építkezést, s most az egyiptomi kultúrát mint a nagy kövezett sétaterek civilizációját ismernénk.
Az írástudók árulása tehát – nem függetlenül a korrupt és korrumpáló, méltatlan kormányzati hatalomtól – immár nem elszórt jelenség, hanem intézményes méreteket öltött. Immár ahhoz gyárt ideológiát, hogy ez már olyan generális válság, amiből úgysincs kiút, ezért nem is kell a gyógyírt keresni rá. A liberális messianizmust hirdető György Péter esztéta a kortárs kozmopolitizmustól várja – deus ex machina – a segítséget a válság feloldásához, amely valami homályos internacionalizálódás közbeiktatásával túllép majd a nemzetállami berendezkedésen, és a nemzetpolitikát egy idealizált regionális politikába ágyazza. Csepeli György szociológus és államtitkár az autópálya-vallással dúsítja fel ezt az eszményképet, s ezzel kivívja Széles Gábor médiavállalkozó ellenkezését, aki a falufejlesztés elszabotálását nevezi közönséges provincializmusnak. (Ő egyébként a honi média versenyképességét – beleértve a sajátját is – az európai mezőny alján helyezte el; de nem tért ki arra, mit jelent egy természeténél fogva nyelvhez és kultúrához kötött szférában a nemzetközi versenyképesség.)
A különböző válságok honunkban mára szemlátomást egybeértek és összebogozódtak, ezért nem lehet vitatni a moderátor Balog Zoltán lelkész képviselő kiindulópontját sem, hogy Magyarországon a nyilvánosság voltaképpen nem működik, s a nyelvek öszszezavarása utáni Bábelben élünk. A bábeli hangzavarban kerekasztalozni is nehéz, de akkor is ellenkezni kell például Granasztói György történész javaslatával, aki a nyilvánosság számára a düh kiváltására a haragot ajánlja. Aki a „harag és elfogultság nélküli” misszióra szerződött, szembekerülne önmagával – ennél még a Füst Milán-i „látomás és indulat” és hasznosabbnak tűnik társadalmilag. A csodavárás helyett cselekvésre van szükség, s ezt például a Kopp Mária által emlegetett szociológiai kutatások is alátámasztják: míg 2002-ben a magyarok 54 százalékát jellemezte az anómia (értékvesztettség) érzete, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc országlása révén ez az arány 70 (!) százalékra nőtt. Hazánkban immár nincsenek közös értékek, hitfogyatkozásban vagyunk szomszédainkhoz képest, mentálhigiéniai szempontból orosz és ukrán nívón állunk. Lánczi András konzervatív filozófus egészen odáig megy, hogy a demokrácia műfaját kárhoztatja a romlásért, de idáig a magamfajta megveszekedett demokrata nem megy el. A rendszeren belül kell a reparálást elvégezni: másutt is megy, nekünk is menni fog, ha végre hozzákezdünk. Ehhez persze nem ártana némi tabula rasa. A történelmi igazságszolgáltatás még tompított formában sem késő soha, hiába mondja Tamás Ervin, a Népszabadság második embere, s hogy egyszer s mindenkorra elszállt a történelmi esély. Olyan nincs, a történelem ugyanis a híresztelések ellenére nem ért véget: látni kell az összefüggést Sólyom László elkeseredett újévi államfői beszéde és a régi alkotmánybírói melléfogása között, amikor elmulasztott tiszta vizet önteni a pohárba, és ez másfél évtized alatt a létező gyurcsányizmus gyalázatához vezetett.
A keresetlen igazságot rendszerint a bohóc, a bolond mondja ki. Így történt ez ezúttal is: Fábry Sándor a maga érdes modorában hoszszan sorolta a politika és a nyilvánosság szőnyeg alá söpört titkait. Pedig kit ne érdekelne, hogy Bibóra dolgozott-e Göncz Árpád, vagy hogy Konrád György elárulta-e a sógorát? Valóban az MSZP pénztárnoka volt-e Fenyő és Várszegi? Miért maradt a médiafelület túlnyomó része és a vele járó reklámtorta az álbaloldali álliberálisok kezén? Tényleg szittyásan trianonozó, olvasatlan és műveletlen-e a jobboldali publikum többsége, s ezért emeli Wass Albertet Esterházy Péter fölé? De vajon milyen etikai nívón áll az esztétikailag megdicsért Esterházy, ha regényébe lazán ellopja Jeles András magánlevélként postázott szövegét, ám a plágiumot reklamáló filmrendezőt elutasítja a publicisztikák helyett „habarmányokat” gyártó Élet és Irodalom, s Jelesnek egészen „a szörnyű Népszaváig” kell szaladnia? Ki szabotálja az ügynöklistát? Miért független Babarczy Eszter, ha milliós kormánymegbízása van, vagy György Péter és Radnóti Sándor, ha az SZDSZ beszédírója? Lehetett volna Ribbentrop külügyminiszter az NSZK-ban, miként a mi kommunistáink továbbszolgáltak? Jelenhetne-e meg a Magyar Köztársaságban újság Népszabadság címmel? Megannyi izgalmas kérdés, bár csak a töredékét citáltam ide a Fábry-féle példatárnak. Ő például Gyurcsányt közönséges köztörvényes bűnözőnek tekinti. Talán kezdhetnénk itt az általános erkölcsi, politikai és médiaválság megoldását…