A magyar tudományos életben rendhagyó a pályája. Feleekkora tudással és félszer több ambícióval számtalan magas tudományos poszton lehetne, de nem lett akadémikus sem. Van ennek magyarázata?
– Tizenegy éves koromban határoztam el, hogy tanár leszek, tizenkét évesen, hogy egyetemi tanár. A család egyik barátja, Királyfalvi-Kraft Károly ugyanis azt mondta, hogy az egyetemi tanár nem azt tanítja, ami a tankönyvben van, hanem amit ő talál ki. És ez nekem nagyon imponált. Édesapám elmagyarázta, mi az útja annak, hogy az ember egyetemi magántanár legyen, de hozzátette: kis Csabám, ennél többre gondolni sem lehet, ez olyan nagy dolog. Ezért nagyon tisztelem a magam professzorságát, az akadémikusi cím soha nem izgatott.
– Mi lett végül fontos a tanításban? Hogy azt mondhatta el, amit kitalált, vagy hogy okosabbá tudott tenni másokat?
– Hogy okosabbá tehettem másokat. Soha nem azért tanítottam, hogy a saját agyamat mutogassam. Az öcsémet tizenegy éves korában a matematikatanára meg akarta buktatni. Azt mondta anyámnak, elégedjen meg azzal, hogy egy zseniális gyereke van, és törődjön bele, hogy a másik nem üti meg a mértéket. Elkezdtem őt tanítani, ma már tudom, hogy szókratészi módszerrel, tehát úgy, hogy folyton kérdeztem, és vártam, hogy maga jöjjön rá a problémák megoldására. Hetedik gimnáziumra jeles lett.
– Az életrajza szerint nem csak az öccsén gyakorolhatta korán a pedagógiai képességeit, hisz gyorsan családfenntartóvá kellett válnia.
– Apám magyar–német–történelem szakos középiskolai tanár volt. Nyugdíjban volt már 1943-ban, amikor agyvérzésben meghalt. Mondhatom, szerencsére. Nem bírta volna ki az új rendszert. A Tanácsköztársaság alatt is felfüggesztették. Elszegényedett dzsentricsaládból származott, és gyakran mesélte, a falubeli zsidó szatócsnak köszönheti, hogy tanulhatott, mert az finanszírozta meg az iskoláját tíz arannyal. Akkoriban a középiskolai tanárság nagyon jó egzisztenciának számított, nekünk is volt egy öt- és egy hétszobás villánk Budapesten a XI. kerületben és egy balatonakarattyai nyaralónk is. Az ötszobás villa az ostrom utolsó napján, 1945. február 9-én porig égett a családi könyvtárral együtt. Szemben, az utca másik oldalán lőttek az oroszok, de mert tizenhárom évesen „férfi voltam”, nekem kellett kilépnem elsőként az égő házból. Apám azt mondta hároméves koromban: egy férfi nem fél. Én pedig mindig megfelelni kész gyermek voltam, attól kezdve tehát nem féltem. A hétszobás villánk ott volt hajításnyira, erős tüzérségi támadás alatt tehát elindultunk fiatalabb öcsémmel a golyózáporban, mely kiléptemre megszűnt. A háború után a hétszobás villát a nyaralóval együtt államosították, anyám tisztes özvegyi nyugdíját elvették, én lettem tehát a családfenntartó. 1945-től kezdve instruálásból kerestem pénzt, így például én voltam az utolsó Esterházy herceg latininstruálója. Egy latinóráért négy forintot adtak. Anyám később visszakapott valamennyit a nyugdíjából, de az élete végéig hazaadtam neki a fél fizetésemet.
– Ha minden tárgyból kiemelkedő volt, miért épp a görög és a latin lett a kiválasztott?
– Valóban szorgalmas, okos és könnyen nevelhető gyermek voltam. Mivel apámtól azt tanultam, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, az jól alszik, ezért hát jól aludtam. A hittant a nagyanyám „tanította”, és amikor a „Ne lopj!” parancsolathoz értünk, azt mondta: ezzel nem foglalkozunk, ilyen a mi családunkban nem fordulhat elő. Csalni sem tudok, mert kizárólag a tökéletes megoldások érdekelnek, a csalás pedig nem az. Latinból, görögből és matematikából felsőben már nem is osztályoztak. Főként a latint élveztem és a matematikát, mert ezek jó gondolkodtató tárgyak. Háromjegyű számot háromjegyűvel fejben szoroztam, előbb mondtam mindig ki az eredményt, mint a táblán kijött. Csak egyszer fordult elő, hogy a táblán más eredmény jött ki, mint amit én fejből bemondtam, de akkor is tudtam, hogy hatvannégyen tévedhetnek, de én nem. Nekem lett igazam, de nem dicsért meg érte senki. Ez az egy dicséret hiányzik az életemből. Hogy miért döntöttem végül is a latin mellett? Kallós Edétől tizenhárom éves koromban azt hallottam, hogy csak a felsőbb gimnáziumi években akarják tanítani a latint. Ez felháborított. Ma már tudom, hogy nekem 1945-ben is már őrülten fontos volt, hogy a latin–görög kultúra fennmaradjon, hogy megőrizzük régi latinos kultúránkat. Ezért nem matematikus lettem. Trencsényi-Waldapfel Imre rájött, hogy ez a kultúrkör nekem mindennél fontosabb, és halála előtt az összes latin–görög kultúrával kapcsolatos bizottság titkárává engem tett meg. Egészen addig végeztem a munkát, 1990 és 1992 között tettem le e tisztségeket, amíg nem lehettem biztos abban, hogy már nem kell őriznem. A veszély elmúlt.
– Egyetemi évei arra az időszakra estek, amikor nem a tudás, hanem a származás volt a fontosabb. Megsínylette-e ezt a politikai helyzetet?
– Kilencvenszázaléknyi munkás-paraszt hallgatót igyekeztek felvenni 1949-ben, amikor bekerültem a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–görög szakára. Nem akarták elfogadni, hogy a nevemet két t-vel, két s-sel és y-nal írom. Az egyetemen is szörnyen bántak velem, magyar szakon nem is kaphattam jelest.
– De hisz akkor még a régi professzorgarnitúra volt.
– Csakhogy mindenki be volt ijedve. Waldapfel József irodalomtörténész, aki mindenkit három perc alatt levizsgáztatott, engem huszonöt percig kérdezett arra várva, hogy végre valamit ne tudjak. Amikor sikerült elérnie, azt mondta: látja, nem adhatok magának jelest. Én meg erre azt feleltem: professzor úr, én ezt már huszonöt perce tudom. Látja, milyen szemtelen voltam? Nem kaphattam jelest soha marxizmusból sem. Ligeti Lajos, a mongol tanszék vezetője, akadémiai alelnök, aki annak idején megígérte az anyámnak, hogy vigyáz rám, gondoskodik rólam, 1956-ig meg sem mert ismerni a folyosón.
– Végül mégiscsak bent maradhatott az egyetemen.
– Miután a magyar szakot második évben leadtam, úgy látszott, hogy a görög tanszékre kerülhetek tanársegédnek. Reményeim a jövőre nézve akkor nem is lehettek, hiszen korábban is volt kitétel, hogy csak Eötvös-kollégistából lehet professzor, nehogy már a pesti úri gyerekek is odaférhessenek. Végül Trencsényi-Waldapfel, aki elébe akart menni annak, hogy Harmatta János legyen majdan a görög tanszék vezetője, inkább létrehozta számára az indoeurópai nyelvtudományi tanszéket, és úgy döntött, menjen oda Töttössy is, hiszen az mindenbe bele tud tanulni. Némi hátszelet jelentett a számomra, hogy Trencsényinek nagyon imponált a tartalékos tiszti státuszom. Háromszor voltam egyetemistaként tisztképzőben, elméleti tisztnek kiváló is voltam – meg tudtam például jegyezni az efféle definíciókat, hogy: „Mi a sereg hátulja? A hátuljának az eleje” –, de kiröhögtek, amikor vezényeltem, mert raccsolok, és nem tudok üvölteni. Visszatérve az egyetemi karrieremre, 1971-ig Harmatta professzorral ketten voltunk a tanszéken.
– És valóban jól jött, hogy „Töttössy mindenbe bele tud tanulni”. Így a szanszkrit nyelvbe is, amely egy időtől kezdve nélkülözhetetlen tudás lett az ön számára.
– Az oktatási minisztérium 1956-ban döntött az indológia szak elindításáról. Komor Ilona még 1953-ban tanácsolta, tanuljak meg szanszkritul, mert ezen a tanszéken ez majd kell. A jövőbe látott. Heti negyven órát tanultam úgy, hogy nem volt egy tisztességes szótár a tanszéken. Kiválasztottam egy nagyon nehéz szöveget, a Sukaszaptatit – magyar címe: A papagáj hetven meséje a csalfa asszonyokról. A nyáron jelent meg nálunk a harmadik kiadása – ez lett a kandidátusi disszertációm témája is. Igaz, egy kicsit később, mint terveztem. 1956 őszén ugyan engedélyt kaptam rá, hogy megírjam a dolgozatomat, de mivel az öcsémet az 1956-os események kapcsán egy politikai beszéde miatt elítélték, az engedélyemet visszavonták, és csak 1962-ben adták vissza.
– Szerencséje vagy megfontolása volt, hogy 1956. október 23-án nem ment ki az utcára?
– Még 23-án is órát tartottam, és megígértettem a tanítványaimmal, hogy otthon maradnak, nem keverednek bele semmibe. Azt hittem, hogy baloldalon akarják lebuktatni az ellenséget. Tudtam, hogy a forradalomnak semmi esélye nincs, az amerikaiak nem fognak mellénk állni egy Szovjetunió elleni harcban. Ez egy külpolitikai eseményeket figyelő ember számára egyértelmű volt. A tanítványaim nem így gondolkodtak, a kedvencemet 25-én lelőtték a Parlament előtt, a barátnőjének a lépét lőtték el.
– Végeredményben szerencséje volt, hiszen sok kollégája a forradalom utáni politikai tisztogatás áldozata lett. Ott is kellett hagyniuk a katedrát.
– Valóban „megtisztították” tőlük a klasszika-filológiát. Én maradtam.
– És szinte egyedüliként, aki Magyarországon szanszkritul tudott, Harmatta János tanszékén elindította az indológia szakot.
– Számomra az indológia szellemi gyönyör volt, a szanszkrit szövegek olvasása, a nagyon bonyolult Sukaszaptatié pedig különösen. Ez az egyetlen kultúra, amelyben háromezer éven át folyamatosan keletkeztek szóban hagyományozott, majd írásos szövegek, a szanszkrit minden indogermán nyelv legrégebbi alakja. Nehéz kurzus, ezért számomra mindig fontos volt, hogy az ostobákat e nehéz tudományok tájékáról elgyötörjem. Kidobtam sok diákot a latin szakról is. Megesett, hogy a latinórámon sírtak. Nem azért, mert ezt akartam, hanem mert féltek a követelménytől. Nekem világéletemben természetes volt, hogy egy feladatot meg tudok oldani. Aki ebben nem bízik, az persze, hogy kiborul, de biztosan nem lesz belőle semmi.
– Tanítványai a születésnapja tiszteletére megjelent tanulmánykötet előszavában úgy méltatják: nemcsak tárgyi tudást tanított, hanem gondolkodni tudást is. Aki ezt a leckéjét megtanulta, abból lett a kedvenc tanítvány?
– Kedvenc az, akinek úgy működik az agya, ahogy nekem tetszik. És halálosan boldoggá tesz, hogy az indoeurópai nyelvtudományi tanszéken, amelynek a vezetését Harmatta nyugdíjba vonulása után megörököltem, azok voltak és vannak, akiket én választottam, akik megfeleltek a gyötrésem követelményének. Mondhat rám egy tanítvány kígyót-békát, nem érdekel, mert az úgyis az én alkotásom.
– Miért hagyta abba a tanítást?
– Az egyik órámon 2003-ban nem jutott eszembe Themisztoklész neve. Gyakorlott előadóként áthidaltam egy szép kifejezéssel a helyzetet, amíg a nyelvemre jött. Életemben először fordult elő, hogy egy latin, görög vagy szanszkrit szó, név nem jutott az eszembe. Ekkor döntöttem el
– Nemcsak a magyar indológusképzés megalapítója, de számtalan, a latin, görög, óperzsa és szanszkrit nyelvvel kapcsolatos tanulmány szerzője is. Mióta készül a nagy mű, a tökéletes latin mondattan?
– Ötven éve, vagyis mindig készült a fejemben, most pedig gondos feleségem ügyel arra, hogy csak e munkámmal foglalkozhassam. Latinul sokan tudnak, de csak én értek igazán. Az első egyetemi latinjegyzet megírásával 1958-ban bíztak meg, akkor jöttem rá, hogy nem igaz, amit leírok, pedig a legjobb szakirodalmat használtam. Nagy mozgásterem akkor nem volt, de már beírtam a példamondatok közé azokat, amelyek egyes mondatbeli viszonyokról az én elgondolásomat tükrözték. Az elméletem azután örökké alakult, gyakran nagy vitákat is kiváltott, de elismeréseket is hozott. Ezt a mondattant csak az tudja megírni, csak az tud ugyanis rálátni a dologra, aki latinul, görögül és szanszkritul egyaránt tud, és nekem ez a szerencse megadatott. Ez a mondattan ötszáz oldalas lesz, minden újra van benne gondolva. Meggyőződésem, hogy nemcsak tudok latinul, de én vagyok az első, aki gondolkodott is azon, amit tud. Egy szöveget és általa a szerző gondolkodását pontosan megérteni, értelmezni, pontosan fordítani csak akkor lehet, ha megértjük teljesen a nyelv rendszerét.
– Mi lehet a magnum opus sorsa? Kíváncsiak rá a kollégái, vagy majd elismerik, és felteszik a könyvespolcra?
– Szeretném, ha használnák, azért írom, hogy általa megjavítsam a világot. Persze senkit nem tudok pisztollyal kényszeríteni rá, hogy kövessen. Egyik ifjú kollégám egy megjelent fejezetéről azt mondta, csak félig tudta elolvasni, mert tovább nem bírta. Én meg nagyon sajnálom, de nem tudok úgy írni, hogy ne kelljen közben gondolkodnia annak, aki olvassa.
rendőrség
Iskolai lövöldözés volt Debrecenben
