A tekintély göncei

Honnan van bennetek ez a mérhetetlen tekintélytisztelet? – tette fel a kérdést tucatnyi éve egy tévés sajtóklub után egy liberális kolléganő a Magyar Televízió lépcsőjén. Történt ez azt követően, hogy SZDSZ-es berkekből felröppent egy iromány, amelyet először ravaszul a Magyar Nemzetben igyekeztek elsütni: hogy a miniszterelnök Horn Gyula alkoholista, ezért alkalmatlan kormányfőnek. Én meg azt képviseltem a tévében, hogy egy miniszterelnököt elsősorban a kormányzása alapján, s nem egyéb szempontok szerint kell megítélni: Horn nem a feltételezett szenvedélybetegsége miatt alkalmatlan az ország vezetésére, hanem a múltja meg a jelene miatt. (Még nem ismertük a gyurcsányi mélypontot.) A vita során a közjogi méltóság mivoltára is célzást tettem – nyilván ezért lettem olyan mérhetetlenül tekintélytisztelő.
Mindez most annak kapcsán ötlött fel bennem, hogy egyik múlt heti publicisztikám (A nyilvánosság titkai) elképesztő vihart kavart a Népszava szerkesztőségében: hatnapos késéssel két újságoldalt is szenteltek egy általam felidézett eseménynek. A cérna amiatt szakadt el, mert Fábry Sándor publikum előtt elhangzott kérdését („Vajon Bibóra dolgozott-e Göncz Árpád?”) egyfajta blaszfémiaként értelmezték. A kartács javát Fábry kapta, de nem kíméltek engem sem: többek között vezércikkben „tüllfinom sémiellenes intonációval” rágalmaztak meg. Nem tudni, hogy került a csizma az asztalra, de nem is érdekes. Mindig sejtettem, hogy a Népszavánál nemcsak úriemberek dolgoznak. Akit érdekelnek a zaftos részletek, elolvashatja a www.mno.hu portálra írott jegyzetemben – én itt most inkább az utórezgésekkel foglalkoznék. Az alapkérdés – hogy ismerjük-e a történelmünket – a legközérdekűbbek közül való. Göncz múltjában vannak fehér foltok, racionálisan megmagyarázhatatlan elemek, amelyek megérdemelnék a tisztázást, a nyilvánosságot. Sajnos e tekintetben édeskevés a Népszava által megszólaltatott Mécs Imre szava, aki „1956 után egy zárkában ült a volt köztársasági elnökkel, és ha valahol, hát ott mindenkiről kiderült az igazság. Tudták azt is, ki volt a börtönben besúgó. Göncz Árpád a cellában sem tört meg, besúgásra képtelen lett volna.” Mécs a saját esetét hozza fel párhuzamként: „ha besúgó lett volna, nem bízzák rá a politikusok érintettségét vizsgáló, róla elnevezett Mécs-bizottság vezetését”. Ami nem túl erős érv, hiszen a pufajkás Horn meg a KGB-üldöző III/II-es Medgyessy egyaránt átment a C típusú átvilágításon. A Népszava elárulja: Mécs az említett testület tagjaként zárolt iratokba is betekinthetett, és ismét meggyőződhetett arról, amit már tudott: Göncz Árpád soha nem volt ügynök. Vagyis létezik egy olyan lista, amelyen a nem besúgók szerepelnek. Esetleg van egy papír arról, hogy Göncz mi nem volt soha. S ezt kéne becsszóra elhinnünk Mécsnek.
Kőszeg Ferenc szerint „az ügynöközés azért lehetséges, mert az állambiztonsági iratok jelentős részéhez ma sem lehet hozzáférni: az iratokat éppen azok őrzik, akik előállították őket”. Kik ők? Kenedi, Mécs és társai, a nagy betekintők? Kőszeg szerint „Krassó György számos elítélt társáról állította, hogy a börtönben besúgók voltak”, Göncz Árpádról azonban Kőszeg egyetlen rossz szót sem hallott tőle. Lám, itt a cáfolhatatlan bizonyíték – milyen kár, hogy az orákulum Krassót már nem tudjuk megkérdezni; miként Bibót sem. A kedvencem azonban Kis János, az SZDSZ alapító elnöke: „Várom a napot, amikor egy jobboldali tekintély végre rászól a magyar Chávezek valamelyikére: miért nem hallgatsz el már?” Csak tudnám, honnan van bennük ez a mérhetetlen tekintélytisztelet?