Az ellenség földje

Bem, a kutyaarcú kis lengyel nemes, ahogyan Illyés Gyula nevezi, 1848. december 18-án három hadoszlopban indul meg zászlóaljaival kelet felé. Alig tízezer embere és mindössze 16 ágyúja van – a képzettebb magyar honvédtisztek szánakozó csodálkozással mondogatják, ördögfattya vagy futóbolond ez a vén polyák, normális ember nem indulhat ezzel a bolhaszemnyi haddal Erdély felszabadítására. Az alig ötvenesztendős vénember – a magyar szabadságharc mágusa – ellenállhatatlan: néhány nap alatt elképesztő lendülettel a szó szoros értelmében maga előtt hajszolja Puchner meglepett seregtesteit. December 24-re a magyar csapatok Kolozsvár alá érkeznek.
A kincses város már jó egy hónapja történelmének legkeserűbb napjait éli: november közepén az erdélyi magyar seregek főparancsnoka, Baldacci Manó harc nélkül hagyja el Kolozsvárt, a lakosság árulást sejt, forrong. Az osztrák katonai közigazgatás Erdély fővárosára is kiterjed, Puchner és Urban egységei Désnél, a Király-hágó előtt Csucsánál, északon Nagybányánál állnak. A november 29-én főparancsnokká kinevezett Bem tábornok valósággal berobban Erdélybe: előbb Csucsánál veri szét az osztrákokat, majd Désen terem – iszonyatos terepen napi 30–35 kilométeres menetteljesítményt követelve meg csapataitól –, itt gyorsan visszaveri áruló honfitársa, Jablonski ezredes ellentámadási kísérletét. Ekkor láthatták először magyar tüzérek – hitetlenkedő döbbenettel –, milyen félelmetes virtuozitással bánik ez az aprócska sziklaember az ágyúkkal: mint egy fölényes felkészültségű dirigens „vezényelte le” az ütegek össztüzeit. És mivel ekkoriban a lövegek kezelése jóval nehézkesebb, ezért – kényszerűen – sokkal „megkoreografáltabb” volt (összehangoltan kellett gördülnie a „felmozdonyozástól” a töltésen át az irányzásig), a tábornok úr, bizony, nem restell olykor maga odahasalni a csövekre, és így segédkezni a babonás tisztelettel hátrébb húzódó, megszeppent legényeknek…
Désről azonnal, szinte pihenés nélkül továbbindulnak Kolozsvár felé a mínusz húszfokos hidegben. Itt, a vezérkar előtt hangzik el először a szállóigévé lett Bem-mondás: Uraim, mi lábbal verjük meg az ellent…
És a szentestén magyar honvédek tapodják a havat a Szent Mihály-templom körül. Nagykarácsony napját valóságos mámorban éli át Hunyadi Mátyás szülővárosa. Ekkor, 25-én Bem a főtéri Bánffy-palotában üti fel főhadiszállását. Legelső teendői közé tartozik a hadsereg tábori nyomdájának igénybevétele. Erdély fővárosának felszabadításakor, kitűnő érzékkel és ízléssel igazodva a nagy pillanathoz, kiáltványt bocsát ki „Erdély lakosaihoz. A magyar hadsereg jő, hogy kiszabadítson titeket a reakció rabigája s a katonai zsarnokság alól… A magyar álladalom által biztosított szabadság ismét életbe lép. Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve. […] Figyelmeztetnek egyszersmind az ország minden lakosai, hogy kik kezeikben fegyverrel fogatnak el, úgyszintén kik magyar hadseregünk belépte után rögtön mindennemű tűzfegyvereiket át nem adják, halállal büntettetnek.”
Kolozsvárott valósággal egymást érik az ünnepségek, bálok. Azért a városvezetésnek is van stílusérzéke: a tábornok díszkardot kap ajándékba a várostól. Bem már másnap, 26-án szemlét tart csapatai fölött. Ekkoriban terjed el, hogy midőn a mindenkori napiparancsot kiegészítendő rövidke beszédet intéz katonáihoz, az egyetlen általa ismert magyar szó a megszólítás: „Gyermekeim…!”
Még szilveszter előtt, a két ünnep között Tordára indul a 11. zászlóalj, a tábornok négyezer emberrel és három üteggel Beszterce felé, Urbant tovább üldözendő.

Kereken hetven évvel később, 1918. december 22-ére magyar nagygyűlést hívnak össze Kolozsvárott. A több tízezer résztvevő nem fér el az eredetileg meghirdetett helyszínen, az ipartestület székházában. Így a főtéren, Mátyás király tizenhat éve felavatott lovas szobra körül, pattanásig feszült légkörben zajlanak az események. A városok és megyék küldöttei előtt először Apáthy István kormánybiztos beszél. Itt hangzik a későbbiekben kétségbeesetten annyit idézett mondat: „Annyira nem győztek le bennünket, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk.” Felszólal a román szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó két politikus, Strengar-Demian és Avramescu is. Kifejtik: nem azonosulnak az Erdély elszakítását kimondó gyulafehérvári határozattal, svájci mintájú köztársaságot akarnak. A gyűlés határozatot hoz: „A magyarországi népköztársasággal állami közösségben kívánunk élni. Az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.” A gyűlés előtt elterjed a hír: nagy román tömegeket mozgósítanak a környékről, hogy megzavarják az eseményt. A várost körülvevő hegyekben felvonuló román csapatok parancsnoka, Mosoiu tábornok megfenyegeti a részt venni szándékozókat – akikről azt a hírt hallja, hogy „magyar csapatok” is kísérik őket –, ha nem vonulnak vissza, kénytelen lesz a Feleki-tetőről ágyúszóval üdvözölni a nagygyűlést.
Pedig a (jelentéktelen számban) Kolozsvárott tartózkodó magyar csapatok már egészen másra készülődnek. Az egyik tiszt naplója szerint – közli Koréh Endre a székely hadosztály és dandár történetét feldolgozó munkájában – a nagygyűlés napján katonavonat érkezik Nagyvárad felől, teljes rendben hozza az udvarhelyi 82. székely ezredet. „Ne féljenek – kiáltozzák az állomáson a katonák –, kiverjük mi az oláhokat, akárcsak ’16-ban!” A kormány parancsának értelmében azonban, idézi Apáthy, „nem kell egyéni akció”, az ezredet elirányítják Kolozsvárról. A napló szerint „elvitték Erdély jobb sorsát”.
December 23-án érkezik meg Berthelot francia tábornok átirata, amelyet a tavasszal hírhedtté vált Vix ezredes közöl a magyar illetékesekkel: engedélyezi több város – Máramarossziget, Nagybánya, Dés, Kolozsvár – román megszállását. És miközben a magyar kormány átveszi a jegyzéket, megteszik a végső előkészületeket Kolozsvár birtokbavételére. Gherescu ezredes bejelenti: ellenséges tevékenységnek tekinti, ha Kolozsvárott bármelyik utasítását nem teljesítik. A román szálláscsinálók mindössze 40 tiszt részére kérnek ellátást, Haller Gusztáv polgármesterrel tudatják, a megszállásnak csak katonai jellege lesz, a rendőrség kivételével minden magyar fegyveres erőt le kell szerelni. Az utolsó magyar egységek Méra kalotaszegi faluba vonulnak, teljes erővel folyik a fegyverek és egyéb anyagok elszállítása. Összesen húsz katona marad a városban. „Ma reggel bevonták a magyar zászlókat” – jegyzi fel naplójába december 23-án Barabás Samu kolozsvári református esperes.
Karácsony délelőttjén a román tervek szerint megtörténik a megszállás: 24-én 12 óra 45 perckor már az ünnepi ebéd mellett a magyar kormány előtt van Botka kolozsvári rendőrkapitány jelentése: e szerint mintegy négyezer gyalogos és két üteg tüzér vonult a városba, zeneszó mellett. Raffay Ernő beszámolója szerint „a környező román falvak berendelt lakossága fogadta őket, nagy lelkesedéssel. Az utcákon levő magyar nemzetőröket összeverték, kifosztották. A magyar államhatalom jelvényeit letépték, zászlóit összetaposták. Ezek akkoriban Erdélyben megszokott dolgok lévén, mindenki örült, hogy súlyosabb incidens nem történt.”
Barabás Samu ezt írja naplójába december 24-én: „Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Rablók módjára jöttek, félve, tapogatózva, hogy nincsenek-e benn a székelyek? Rongyosak, mocskosak voltak. […] Sok szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényeik nincsenek. Tüzéreik fején ócska vasfazekak.”
Ezen a napon a kolozsvári lapokban megjelenik Haller polgármester felhívása a lakossághoz: a román csapatok a legkisebb rendzavarást is halállal büntetik, ezért mindenki tartózkodjon az összetűzésektől. Haller a város határában fogadja a csapatokat, és átadja Gherescunak Kolozsvár kulcsait. A tábornok a főtéren rövid beszédet mond, óriási elszólással. Szó szerint idézzük: „… felhívom a románokat, bizonyítsák be az ellenség földjén azt, hogy ők mindig igazságosan és becsületesen jártak el.” Szóval az ellenség, a magyarok földjén. Hát mégsem ősi román (dák) föld?
A Kolozsvári Hírlap címoldalán nagybetűs, magyar és francia nyelvű nyílt levél: „Parancsnok Úr! Románok! […] Kolozsvár kultúrcentrum. Nem ellenségként várjuk a román hadsereget. A fegyvert letettük.” A következő napokban rendeletek özönét kénytelenek közölni az újságok: 27-én 19 pontból álló rendeletsorozat lát napvilágot: ostromállapot elrendelése, gyülekezési tilalom, az internálás bevezetése, a fegyverek beszolgáltatása, utazási, postaforgalmi korlátozások. És mire a szilveszter elérkezik: a nem kolozsváriaknak el kell hagyniuk a várost, a magyar hadseregbe bevonulni tilos, katonatisztek a városban nem tartózkodhatnak, haditörvényszékek állnak fel. És végül, de távolról sem utolsósorban: Erdély fővárosában ezután mindenki civil ruhában köteles járni.