Bizánci bestiarium

A bizánci nagy császári palota mintegy kétezer négyzetméteres mozaikpadlóján a kora középkor legnagyobb panorámaképe látható, amely az akkori világ élőlényeit mutatja be a korabeli ismeretek szerint. Tanító szándék vezethette a nagy – töredékesen ránk maradt – mű alkotóit, amit az is bizonyít, hogy a vadász- és pásztorjeleneteket felvonultató képeken sok gyerek szerepel.
Nincsen magyar vonatkozások nélkül a hajdan büszke palota: a birodalom teljhatalmú ura volt többek között Szent László királyunk unokája (Szent Piroska fia), Manuel császár, és itt élt kijelölt trónörökösként későbbi III. Béla királyunk, aki csak akkor veszítette el második helyét a bizánci hierarchiában, amikor az idős Manuelnek végre fia született, és őt – mivel váratlanul meghalt a bátyja, IV. István – hazahívták a trónra.
Az impozáns mozaik pontos képet ad az antik világhoz ezer szállal kötődő középkor állatismeretéről, amelyben összemosódik a megfigyelés a hallomással. Távoli földek fantasztikus lényei éppúgy színesítik a tablót, mint a mindenki által ismert vad- és háziállatok. Előbbiek jellegzetes képviselői az antik meseföldrajz csodalényei: a szárnyas-szarvas gyíkok, a kétfejű kimérák és csőrös oroszlánok meg a sasfejű „oroszlángriffek”, amelyek egyike épp egy szerencsétlen antilop hátára ugrik. Felbukkan egy okapifejű, párducfoltos, ragadozó karmú szárnyas lény is, amelyet mintha négy különböző állatból komponált volna a bizánci mester.
Állatküzdelmeket, illetve ember–állat viadalt is bemutat a mozaikkép. Egyik jelenet a sas meg a kígyó mitikus – a jó és a gonosz erőt szimbolizáló – viaskodásáról számol be. Egy medve–bárány viadal mellett a medve és az ember véres küzdelme is megtekinthető. Jóval békésebb, idilli „medvejeleneten” a fára mászó mackó gyümölcsöket dobál le alant gyülekező társainak. Látunk szamarat széttépő oroszlánt, de felbukkan a képek sorában az afrikai párduc is, amint épp egy elejtett gazellából lakmározik. Feltűnik a hiéna, a sakál meg a fán lapuló vadmacska is. Nehezen eldönthető, hogy az egyik – töredékes – jelenet majmot vagy embert akar-e ábrázolni: a furcsa lény hoszszú bottal nyúl fel épp a pálmafára. Gladiátorküzdelmek sorában látható a tigrissel és párduccal viaskodó harcos, de a bősz oroszlán is, amint épp diadalmaskodik a földre hullt emberen.
Meglepő, hogy a mozaikképek sorában mindkét elefánt megjelenik, az afrikai meg az indiai is. Az pedig különösen furcsa, hogy utóbbit vadállatként, előbbit pedig szelídítettként, hátán a hajtóval szemlélhetjük, holott háziasítani mind a mai napig csak az indiai elefántot sikerült, amely a padlóképen épp oroszlánnal vívja élethalálharcát. Bizonyos feltételezések megengedik – ahogy erről a bizánci állathiedelmeket elemző Kádár Zoltán beszámol –, hogy a valaha Észak-Afrikában honos Atlasz-elefánt háziasítható volt. Talán Hannibál is ilyenek hátán indult Itália meghódítására. Nehezen meghatározható a képsornak az a lénye, amelynek feje hiányzik: lehet elefánt, de orrszarvú is. Megcsodálhatunk egy kétpúpú tevét is, a hátán ülő két emberalakkal, akik közül az egyiknek vadászsólyom – talán kerecsen – ül a kezén. A hatalmas mozaikot záró akantuszdíszítések között is fel-feltűnik néhány állat: a futó vadászkutya, a szürke daru meg az ugrabugráló nyúl, amelyet egy kisfiú borítókassal igyekszik kézre keríteni.
A háziállatok sem hiányoznak a panorámaképből. A szarvasmarhákat bemutató jelenet erősen megcsonkult az évszázadok során, így nem tudható, milyen fajtákat szándékozik ismertetni. Számtalan kecskét meg juhfélét láthatunk, hiszen ezek voltak a Bizánci Császárság legelterjedtebb háziállatai. Lovak is feltűnnek, ha nem is olyan tömegben, mint a kecskék vagy a birkák: pej színű mén legelészik a réten, odébb szürke kanca látható a csikójával. Nem kétséges, hogy a bizánciak szerették a kutyákat. Számtalan pásztor- és vadászeb szerepel a tablón: kisebbek-nagyobbak, lompos szőrűek és lógó fülűek, bőszek vagy jámborak, mint például az a kunkori farkú, amely lanton játszó gazdáját figyeli áhítattal.