Csapatzászlók

Akadályverseny volt a lányom iskolájában. Annak idején nálunk is volt ilyesmi, csak akkor még Szerencse őrsnek hívtak bennünket, erdei tornapályákon futkároztunk. Később a krónikás gondosan leírta, hogy az őrsvezető-helyettes akkorát dobott a kislabdával, hogy simán leköröztük a Misi Mókus őrsöt (a fiúkat). Mi lettünk a raj legjobb csapata. Másodikosok voltunk, nyakunkban kék nyakkendő lobogott, amikor szaladtunk. Ha el akartak kapni a Mókusok.
Jó ideje tudom, akkor csak éreztem, hamis volt az a világ. És a mostani? Egyre többször írjuk le, a valóságteszten a mostani is sokszor elhasal.
Ötödikes lányom lelkendezve jött haza a minap, hogy képzeld, Tesco-csapat vagyunk. Az úgy volt, folytatta, hogy az Ádi azt szerette volna, ha Borsodi leszünk, de a Marci tudott egy dalt, egy tescósat, valami olyasmit, hogy minden olcsó, Tesco, de én most nem tudom a dallamát, kellett induló is. Na, ezért lettünk Tesco, meg azért is, mert a Kitti és a Vivi is akarták, tudod, az anyukájuk ott dolgozik. Szóval mindjárt jönnek a többiek, és megcsináljuk a csapatzászlót, hadarta még, és elviharzott. Másnap vettem észre, hogy a legjobb lepedőnkből hasított ki egy darabot. A söprűnyéllel azonban nem boldogult, így a nyújtófára varrta föl a piros betűkkel és kék virágokkal díszített csapatzászlót. Később a nyújtófát visszakaptam.
Nem nyertek, valamelyik „telefontársaság” megelőzte őket. Jobb volt az indulójuk.
A reklámszakemberek bizonyára örülnek. A többiek kevésbé. Benedek Eleket vagy Tersánszky Józsi Jenőt legyőzte egy abszurd virtuális világ nagyon is valóságos fantáziátlansága.
A folyton számoló, mindig számító Tesco-gazdaságosság.