Fölrepülni rajban

Fábián Gyula
2007. 12. 23. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Aki látta, élte, ő szóljon róla, mert az elfogadható – azokat a történelmi írókat jellemezhetjük így, akik szenvedői is voltak nagy korszakainknak, mert aki messziről nézte, mi is történt a hazával, mások után fogalmazta véleményét nem elég hitelesen, de bizonyos, hogy valamilyen irányban elfogultan vélekedett. De aki benne volt…
Für Lajos történész az utóbbi bő fél évszázadban események és megpróbáltatások zajlásában, a közélet szolgálatában elöl álló vezető volt. Új történelmi összefoglalásának elolvasásakor így próbáltam jellemezni új könyvét: „Fölrepülni rajban.” Költői kép, találó cím a vallomáshoz, amelyben a küldetéses ifjúkortól a miniszterséget is megjárt életpálya történéseit összegzi a szerző, kíméletlen őszinteséggel. Zsellér megkülönböztető melléknévvel emlegették nem éppen baráti társaságokban, hogy emlékeztessék, honnan is érkezett. Először Csurgóra gimnáziumba, a felkészülés éveire, majd Debrecenbe, az egyetemre. Mindkét városban otthon volt, bár Debrecenről elmondhatta Petőfivel: „Hej, Debrecen, ha rád emlékezem!… Sokat szenvedtem én tebenned.” Egyszer megkísérelte félbehagyni az egyetemi tanulmányokat, de úgy történt jól, hogy visszatért éppen azokban az években, amikor a történelem könyörtelenül siettette a változásokat. Először úgy tűnt, csak magunkért, aztán kiderült, hogy Európáért és a világért is. Megszoktuk, hogy a hála a nagyoktól csupán szavakban lelkesül, mert amikor tenni is kellene valamit az áldozatokért, akkor okoskodás, magyarázkodás, bölcsködés váltja fel a kezdet hangulatát, de mit ér a holtaknak a vállveregetés, az elítélteknek a biztatás, hogy ott a börtönben is lehet készülni? (Netán a halálra?) Történészünk is az alapok alapjáról indítja megmérését az elmúlt század világtörténelmi eseményéről, 1956-ról, és könyvének ismertetése alkalmából nem kerülhető meg a kezdet felidézése. „Az ötvenhatos forradalom nem a reformkommunistáké és nem a fővárosiaké, nem a pesti srácoké és a Corvin közieké, hanem mindnyájunké: magyaroké volt. És marad. Mindazoké, akik sem akkor, sem később nem lettek a behódoló hadak, az árulás és a hazaárulás önkéntes katonái. Mindazoké, akik sem akkor, sem később nem szegődtek el, és nem zupáltak be az Igazolt Magyar Ügynöktartók és Ügynökök Világszövetségébe.”
Debrecenből az elsők között hurcolták el november 4-e után a forradalmi bizottság tagjait (őt is). Ők kaptak ízelítőt a megszállók minden nemzetközi törvényt meggyalázó, foglyokkal szemben alkalmazott bánásmódjából, hogy azután visszaadjanak mindenkit (aki túlélte) a volt ÁVH-s igazságszolgáltatás kezeibe. A leszámolás országos lett. A forradalom utáni hetek-hónapok elítéltekben és börtönévekben mérhetők, de az egyén úgyis megszenvedte, hogy utcán találkozás elől egyesek átmentek a túloldalra, mások, magukat mentvén, mindent a másikra hárítottak, a gyöngébbek félelemből, az együttműködők alázatosságból. Még néhány következmény: az úgynevezett szabadon járó vádlottakat hetenként többször is beidézték, hogy újramondják vallomásaikat, mert ez is a lélektani hadviselés eszköze volt. Az is a büntetések közé tartozott, hogy semmilyen értelmiségi munkakörben nem helyezkedhettek el, történelemírónk is hórukkmunkát kaphatott.
A belső ellenőrzés sem volt akármilyen. Többször kellett kérvényt írnia, hogy súlyos beteg édesapjához búcsúzni elmehessen, mert egy ellenforradalmár a tizenöt kilométeres nyugati határsávba nem utazhat – csak külön engedéllyel. Az idő telt, a városból való száműzetés lassan feloldódott, a nagy rosta, amely már megtette a magáét, állandó robotos működését beszüntette. Konszolidálásra kényszerült a hatalom, Kádáréknak igazolni kellett magukat a világ előtt. Persze Debrecen „zárt város” lett az egyetemi jegyeseknek, „nappali menedékhellyé” vált némelyek számára a Mezőgazdasági Múzeum, ahol lélegzetet vehettek többen is. A biztató szó is megfogalmazódott a költői üzenetben Nagy Gáspár által: … csak a hősöknek és a mártíroknak van igazuk!
A fővárosi tömegben nagyobb feltűnés nélkül találhatták meg egymást barátok, üldözöttek, régiek csatlakozó újakkal, és őket nacionalista csoportosulásnak nézte, sőt figyeltette a hatalom. De akiknek a kezük többre való, kis körökben formálódtak az életben maradás után szellemi műhellyé is. Ilyen új palánkvár lett az Alföld, a Tiszatáj szerkesztősége, ahol megszólalhattak – igaz, nem következmények nélkül – a tegnapi megbélyegzettek. A csahosok természetesen nyomban megkezdték a támadást, élükön a Népszabadság különítményeseivel, E. Fehérrel és társaival, a nyomaték kedvéért nemzetbiztonsági tisztek jellemzésével alátámasztottan. Csupán egy példa: Für Lajos irodalomtörténész K-anyagát Csongrád megyéből küldte föl Várhegyi őrnagy, hiszen a jelzett személy nacionalista ellenséges tevékenység miatt ellenőrzésük alatt állt.
Természetesen másként is készülődött a baloldal. A szerző találó meghatározásában a Lukács-óvodások – ma egyszerűbb így nevezni az új baloldal kiválasztottjait, akik a nemzeti értékek őrzését célul tűző és a más kibontakozást kereső kezdeményezéseket árgus szemekkel figyelve, a hatalom figyelmébe ajánló kritikáikkal bélyegeztek, hiszen „a nacionalizmus nem alszik”. A folyóiratokban együttműködők figyelme viszont akkor az anyaországtól egyre messzebb szakadó erdélyi–felvidéki– kárpátaljai magyarok felé fordult, hiszen 1956 tizenhárom napos győzelmét a kisebbségben élő magyarok ellen fordították a „szocializmust építő” népek.
A meghurcoltak, bebörtönzöttek tábora vette körbe hazánkat, mert az elrettentés módszerét így lehetett tökéletesíteni. Valóságos őrjáratokkal indított találkozások erősítették a bajba kerülteket Király Károllyal és a csehszlovákiai kisebbségi vezetőkkel az élen, mert az ő sorsuk nehezebbé, olykor életveszélyessé vált, de éppen a fenyegetettség fonta szorosabbra az együttműködést a magyarságban. Megsokasodtak a hazai találkozók is a határon túliak és az itt élők között. S ott hangzott el az a gondolat Szőcs Gézától, amely a mai napig érvényes: „Magyarországon az a politikai-szellemi erő szerzi meg az általános és tartós közmegbecsülést, nyeri meg a jövendőt, amelyik megtalálja a határokon túli magyarok megmaradásához és megerősödéséhez szükséges lehetőségeket.”
Illyés Gyula volt, aki politikai szembeállásból is erősítette a hitet megnyilatkozásaival, amikor csak tehette, hiszen egy nevezetes szerző (Janics Kálmán) könyvének előszavában ezt írta: „Ám aki történelmi szükségszerűséget említve mond le bármely indulatból népe emberi jogairól, nemcsak nép és haza, hanem jövőáruló.”
Összesűrűsödött történelmi időkre visszatekintve csak úgy szabad írni, hogy a múlttal vesse mindig össze a jelenkort a megszólaló. Ez a könyv ennek a kihívásnak a bizonyítéka. Meg kell keresni a hatalom oldalán állók közül azokat, akik világosan látták helyzetünket, de bennük is mozdult valami, hogy a Kádár-korszak túlélte saját korát, így óvatosan próbáltak közeledni a táborban sorakozó rajokhoz. Természetesen jobban föl voltak készülve minden bekövetkező esetleges lelepleződésre. Iskolapélda: egység született, hogy elvek egyeztetésére a nemzeti oldal és a liberális oldal válasszon két-két személyt, és a megbeszélés nyomán együtt dolgozzák ki a célokat-módokat. A jelenlegi kormányoldalhoz közeliek megjelentek, és a „nemzetiek” legnagyobb csodálkozására letették a kész-kidolgozott elvi pontokat azzal, hogy ezt már csak alá kell írjátok. Csak zártabb körökben folyhatott minden kiszabadulásra törekvő erőfeszítés, amelynek kiindulópontjai Monor–Lakitelek lettek teljes és szigorú megfigyelés mellett, de a megosztás ármánya szövődött, a későbbiekben nem hatástalanul.
A rajban fölrepülni jövőkép aztán így változott: legalább együtt maradni, mert ez még fontosabb. Für Lajos könyve a kibontakozás súlyos terheinek összefoglalása, szomorú tegnapjaink megpróbáltatásainak őszinte felidézése, amely nélkül nincs tisztánlátás, nem születik tartalmas és hasznos ítélet azok számára, akik azért élünk, maradtunk, hogy sötétségben pedig ne járjunk. Az értelmiség nem mellőzheti, ifjúságunk bűnös lesz, ha nem értelmezi, hogy honnan hová jutott Magyarország.
Megírni az igazságot a leghősibb cselekedet, figyelmeztet a költő, de egy ilyen tékozló korban nem olvasni, nem tanulni a csak éppen most elmúltakból a megmaradás törvényeit, önfeladás, ami szolgasorsba juttatja az egész nemzetet. Eszméljünk, mert ez a cél, ez az út, szegénnyé, kiszolgáltatottá, végül becstelenné akarja tenni a magyarságot, amit magunk is segítünk vakságunkkal, beletörődésünkkel ellenségeink örömére. Készüljünk, olvassunk, hogy ne csak életben maradjunk, hanem alkothassunk, mert az élet megmérői a tettek, nem a csüggedés.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.