Három fiók

Mondhatjuk úgy: Jankovics Marcell Lékiratok címmel megírta élete első tizenkilenc évét. De tekinthetjük úgy is: megépítette egy eltűnt világ emlékművét. Az 1940 és 1960 közötti időszakot felölelő emlékirat a magyar középosztály vesszőfutásának és felszámolásának a krónikája.

Divatba jöttek az elmúlt években a magyar irodalomban az apák. A Lékiratok csatlakozik ehhez a vonulathoz, még ha műfaját tekintve inkább a tény-, mint a szépirodalomhoz sorolható is. A szeretve vádoló fiú könyve.
– Nem jutott volna eszembe megírni ezt a könyvet, ha nem kér fel rá a kiadó. S még ez is kevés lett volna, ám olyan jelek érkeztek – és én hiszek a jelekben –, amelyek tovább biztattak. Előbb hozzám került apám peranyaga, majd Járai Zsigmond jegybankelnök bejelentette, hogy erkölcsi kárpótlást kíván adni a politikai üldözést szenvedett volt nemzeti bankosoknak és utódaiknak. Ötven év után sorra jelentkeztek be gyermek- és ifjúkoromnak azok a helyszínei is, amelyek meghatározó szerepet töltöttek be az életemben. Meghívtak az Öcsödről elszármazottak találkozójára – ebben a faluban két évet töltöttem el kitelepítettként. Jubileumi ünnepségre invitált a volt Erőkar, azaz az Erőműjavító és -karbantartó Vállalat egyik volt munkatársa – itt voltam segédmunkás, mivel nem vettek, nem vehettek fel az egyetemre. Mindez apám „bűne” miatt történt. A legerősebb kényszer tehát az volt, hogy elégtételt szolgáltassak apámnak, akit a kommunisták koncepciós perben kémtevékenységért életfogytig tartó rabságra ítéltek, pedig nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó banktisztviselőként nem tett mást, mint a hivatali dolgát végezte. 1950-ben tartóztatták le, 1956-ban szabadult. A börtönben agyvérzést kapott. Élete hátralévő tizenhat évét, 1954-től 1970-ig, egyre romló állapotban élte le. Nem kapott munkát, ha kapott, sem tudta elvégezni. Múlhatatlan bűntudatom van, mert ifjú emberként a betegsége okozta állapotot elviselhetetlennek éreztem.
– A közelmúlt történelmének leírása azért is kényes, mert sok még az élő szereplő. Szó esik róluk is lábjegyzetben és emlékiratban egyaránt.
– Muszáj volt írnom azokról az emberekről is, akik apám szenvedéseinek részesei, okozói voltak. Így például Komlós János volt ávósról, későbbi köztiszteletben álló szerkesztőről és kabaréigazgatóról, aki részese volt apám meghurcolásának, sőt az is lehet, hogy megütötte. Ezt akkor sem tudnám biztosan, ha a teljes peranyag és nem csak a harmada volna a birtokomban. De éppen a még élők és jó néhány nem élő személyiségi jogai miatt nem kutatható.
– Emlékiratában nagyon részletes, nagyon őszinte, és nem kegyes a rokonokhoz sem. Mit szóltak ők a családi ügyek kiteregetéséhez?
– A leírás ugyan stilisztikai megoldásában regényes, de hiteles, ezért olykor kíméletlen. De mindenki kap tőlem egy gesztust is, egy könnyfakasztó jelenetet. Munka közben nem mutattam meg a kéziratot senkinek, utóbb néhány pontosítás, kérés érkezett.
– Példaadó család volt az öné?
– Voltak belső konfliktusok, anyámat a Jankovicsok nem nagyon kedvelték. Visszaemlékezve tudatosodott bennem, hogy apám évente több hónapot töltött külföldön, tehát sokat hiányzott a családból és az én gyermekéletemből, anyám pedig egészen a kitelepítésig nagyon szigorú volt. Működtek a családi frakciók, amelyek, ha úri módon is, de küzdöttek egymással. Azt hiszem, minden család ilyen. Öcsödtől kezdve kényszerű fizikai összezártságban éltünk, így a gyerekek is értesültek a konfliktusokról.
– Helyenként képtelenségnek tűnik, hogyan emlékezhet ilyen pontosan, plasztikusan minden szereplőre és helyszínre.
– Három fiókom van. Az első az emlékfiók, amelyből, ha nagyon erősen összpontosítok, előjönnek a képek. A második a fényképfiók, a harmadik a dokumentumos. Ebből tűnt el, sajnos, hanyagságból, ügyetlenségből a legtöbb darab. Segített még a nagynéném emlékirata, amelyből sokat idézek, valamint a peranyag. Ezt is csatoltam. Rengeteg mindenre emlékeztem, nagyon erős a vizuális memóriám, és volt bennem mindig kíváncsiság, volt szemem a látnivalókra. Persze helyenként kontrollálnom kellett magamat. Ha valamire nem emlékeztem pontosan, akkor azt pontatlanul is vállaltam. Különös szerencse, hogy a könyv lektora, Steinert Ágota ugyanabban a házban lakott, amelyikben mi a kitelepítés előtt.
– Mindaz, amiről ír, az emlékiratok már csak ilyenek, történelem alulnézetből. Egy középosztálybeli család tragikus kalandjai a XX. században. Egy világ, amelyről sokáig beszélni sem volt szabad.
– Dolgozott persze bennem a botcsinálta művelődéstörténész is (népművészet és közművelődés kategóriában kapta meg Jankovics Marcell a Prima Primissima díjat december 7-én – A szerk.). Az utolsó új generáció már semmit nem tud minderről, hiszen történelmi cezúra keletkezett. Azt hiszik, hogy a szekér lakkozott muskátlitartó. Ez a könyv tehát egy társadalmi osztályról szól, benne egy családról, az akkori Budáról, de kitekint a sorsfordulóink kapcsán a magyar falura, a munkásokra és Pannonhalma zárt világára is. Valamint szól a második világháborúról úgy, ahogyan azt megértük, és az ÁVO-ról, ahogy megszenvedtük. Mindezeken túl és ezekkel együtt arról, hogy ebből a lenyomott, tönkretett világból is ki lehetett emelkedni, és tisztának lehetett maradni. Bennem nincs frusztráltság, elégtételt kaptam a sorstól, hisz sokra jutottam. Nem vágyom Honoluluba vagy más egzotikus helyre, nekem itt vannak az emlékeim. Ezt a könyvet nem a családomnak írtam, hanem azoknak, akiket biztatnak, hogy dobják el a régit, és vegyenek újat. Velük kell megértetni, hogy múlt nélkül nincs jövő, hogy gyökér nélkül nincs gyümölcs. A történelem pedig úgy tehető hitelessé, ha van benne személyesség. Ilyen munkába felkérés nélkül nem fog bele az ember. Az elmúlt két év számomra maga volt a tönkremenetel. Rengeteget sírtam.
– A Jankovics családot sok helyszínre dobta, űzte a sorsa. Melyek voltak gyermekkorának meghatározó színterei és emlékei?
– Mindenekelőtt a Pauler utcai nagyapai ház, amely olyan volt, mint egy régiségbolt. Ez jelentette számomra a folytonosságot, ebből éreztem, hogy az én történetem korábbról indult. A legintenzívebb élmény Öcsöd volt, a kitelepítés, a páriává válás. Az emlék, hogy nem fér el a lábam a cipőmben, hogy hajnalban, metsző hidegben megyek ki az udvarra szalmáért, mert nekem kell befűtenem. Nem szörnyű emlék ez, de meghatározó. Számomra az öcsödi Nemes Lajos, a goromba református nagygazda jelenti az igazi magyar urat. Ma idegenül állok ebben a technikai világban, annak idején parasztgyerekként még tudtam a kérdésekre a válaszokat. És mindig dühös leszek, amikor hallom a hírt télen, hogy sikerült eljuttatni a kenyeret a hótól elzárt falvakba. Mi maradt a falu emlékezetéből?
– A kommunizmus a tökéletes megoldásokra törekedett, így a középosztály megsemmisítésében sem végeztek félmunkát. Mégis, mintha ez a világ az elmúlt évtizedben kezdene újraéledni. S mintha ezt ma sem néznék sokan jó szemmel.
– A középosztályt a diktatúrában megpróbálták, de nem tudták tökéletesen szétverni. A nagynéném, aki a bécsi képzőművészeti főiskolán végzett, ipari tanulóknak tanított rajzot, éjszakánként pedig, keresetkiegészítésként, nejlonterítőt pöttyözött. Ugyanekkor Korniss Dezső, a XX. század egyik zsenije is babafejeket festett. A kommunizmus minden osztályt lumpenizált, ezért élünk most is lumpenországban. A konzervativizmus viszont az én neveltetésem része, ha akarnék, sem tudnék avantgardista lenni. Az én családom, miként a kor sok középosztálybeli családja, nagyon keveredett. Nemes és honorácior, szabadelvű, hazafi, demokrata, antikommunista, tehát nagyon sokszínű. Ez az osztály volt a nemzet törzse, ebből a rétegből nőtt ki Kossuth és Madách, Petőfi és Arany. Az én családom az a közhivatalokhoz kapcsolódó vidéki dzsentri, amelynek legjobbjait a főváros felszívta, és mert számtalan nemzetiségi gyökérrel rendelkezik, a választása volt, hogy itt maradt a Kárpát-medencében. E választás lényege, hogy ha úgy adódik, a magyar zászlóba burkolózva kell mennie a puskák elé.