Hulladék vas

Csaknem egy évvel a magyar filmszemle után a mozikban is látható Bollók Csaba megrázó filmje, az Iszka utazása. Az ipari összeomlás szimbolikus helyszínén, a dél-erdélyi Zsil völgyének elhagyatott telepein játszódó filmdráma a pesti szemlén fődíjat kapott, majd beutazta a világ legrangosabb fesztiváljait. Bár főszereplői, Varga Mária és Varga Rózsika elnyerték többek között a legjobb színészi alakítás díját Belgium első számú filmversenyén, önszántukból ma is Petrozsény környékén élnek; a tizenhárom éves Rózsika Böjte Csaba egyik otthonában kapott menedéket, a tizenhat éves Mária pedig egy fatelepen főz. Őt Jeremy Irons, a szarajevói filmfesztivál zsűrielnöke így jellemezte: a kislány alakítását a világon minden színésznek látnia kellene. A lányok Bollók Csabáéknál vendégeskednek, meglátogattuk őket.

Kértek pudingot?
– Inkább korcsolyázni menjünk!
Cudar hideg van, Varga Rózsika mégis inkább korcsolyázni menne a ligeti műjégpályára.
Azért legalább egy forró teát megiszunk; a pudingot Csere Ágnes kínálja, az Iszka utazása című magyar filmdráma producere és szereplője, egyben a rendező, Bollók Csaba felesége. S itt ül mellettünk a két Zsil-völgyi gyermek főszereplő: Varga Mária és Varga Rózsika is. Ez a stáb. Vagyis a keresztcsalád. A budai hegyvidék lábánál, a családi fészekben vendégeskedünk: meghitt közvetlenség, dicsfény övezte filmesektől szokatlan szerénység, polgári körülmények vesznek körül.
Aki ismeri a Böjte Csaba testvér által szorgalmazott keresztszülőség intézményét, talán sejti, mit jelent a Varga lányoknak ez az adventi vendégeskedés a budapestieknél: krumpli helyett svájci pudingot, vacogás helyett kályhameleget és leginkább: szeretetet. Ez esetben azonban talán még többről van szó. Varga Mária és Varga Rózsika ugyanis most világsztárok, sokszorosan díjazott film szereplői, akik tíz-egynéhány évesen, előképzettség nélkül, szinte utcagyerekként nyerték el többek között a belgiumi filmfesztivál legjobb alakításért járó díját.
– Fürödhetnének is a sikerben – mondja Bollók Csaba filmrendező –, de nem érinti meg őket. Miközben a mai gyerekek fogyasztásra vannak nevelve ideát, s kergetik az elérhetetlen dolgokat, vagy azt, ami a másiknak megvan, de nekik éppen nincs, Máriáékból ezek a vágyak éppúgy hiányoznak, mint a sikervágy. Voltaképpen szabadabbak és boldogabbak – néz a lányokra; Marika dacosan, karba font kézzel ül, Rózsika jegyzetelésemet figyeli. – Attól, hogy nincsenek folyamatosan frusztrálva a sikertelenség vagy a vágyak beteljesületlensége miatt, kiegyensúlyozottabbak. Máriában hihetetlen erő és lélekjelenlét van, ezért is volt könnyű vele dolgozni.
Ahogy Mária a film végén kinéz az emberkereskedők hajójának ablakán, mintha felmérné: ez van, túléljük ezt is.
– Amikor azt a kritikát kapom – mondja Bollók –, hogy ez túl depressziós világ, visszautasítom: bár valóban összeomlott világban nőttek fel, a gyerekkoruk is erre ment rá, ők maguk mégsem omlottak össze.
Mária szeme már-már leragad, hosszú volt a nap. Hogy elfoglalja magát, csokit keres, felbontja, átnyújtja nekünk:
– Tessék. Vegyenek!
– Köszönjük, de már jóllaktunk a pudinggal, sok lesz a jóból.
– Na, csak vegyenek, vegyenek!
Mária nem enged, makacsul, mosolyogva néz, török a csokitáblából. Ugyanaz a kéz nyújtja, amely az Iszka utazása első snittjében hulladék vasat kapar elő az ipari törmelékből.
– S hogy tetszik ez a pesti rohangálás? – kérdezem.
Rózsikának tetszik, Marika a vállát vonogatja.
– S tetszett a film, amikor a pesti filmszemlén először láthattátok?
– Nem hittük el, hogy mi vagyunk rajta – mondja Marika.
*
Pedig ők vannak rajta, igazán ők, magukat, saját életüket alakítják-játsszák, s azét a sok ezer gyermekét, akik ezen a pusztulásra ítélt bányavidéken tengődnek. Az Iszka utazása különösen szép film, kiemelkedik a mai magyar filmgyártás ingoványából, az új hullám, a hetvenes évekbeli „budapesti iskola” alkotásaiból megszokott érzékenységgel reagál a Zsil-völgyi szociológiai katasztrófára. A gyermekkoruktól megfosztott gyermekek drámája megrázó hitelességgel, szociografikus precizitással, de érzékenyen beszél a veszni hagyott Kelet-Európáról is. Aki még nem járt Dévától délre, a Vajdahunyad és Petrozsény közeli nyomortelepeken, el sem tudja képzelni, milyen erővel zúdul az emberre ott a reménytelenség, a nincstelenség érzése. Bár a vidék lassú fejlődésnek indult, az előző rendszer ipari fosszíliái még sokáig megmaradnak. Megmaradnak a semmibe futó, gazos sínek, a négyzetkilométernyi hulladékhalmok, a rozoga viskók, a düledező fantomblokkok és gyárhodályok. Mégis, az elhagyatott környezet szomorúsága semmi a fájdalomhoz képest, amelyet a nyomortelepeken élő gyerekek szeszrágta, nyomorúságos szüleik miatt elszenvedni kénytelenek. A verések mindennaposak, szeretetből, jóságból nem nagyon jut ki nekik, ők mégis ebben az otthontalanságban vannak otthon. Úgy kapaszkodnak az életbe, mint a vasúti töltéseken a kórók, egy csepp vízzel is egészen sokáig elvannak.
– A filmben nem a nyomorúságot akartam bemutatni – mondja a rendező –, hanem a lelkierőt, amely ilyen kicsi emberkékben, mint ők, csodával határos módon létezhet. Ezzel természetesen nincsenek tisztában, csak élik az életüket.
Talán éppen ez lehet a titka, hogy Mária meghódította a fesztiválítészek szívét. Amikor a legendás Jeremy Irons a szarajevói fesztivál zsűrielnökeként Varga Mária alakítását példaként állította a többi színész elé, a természetességre gondolhatott. Mária tiszta arca, kék szeme végig fénylik a filmben, ha sír, igazán sír, ha elmosolyodik, valóban örül. Amikor a verésről vall, valóban megtörtént esetről beszél. Az Iszka utazása nyers film, bár amennyire nyers, épp annyira lírai is. Valóság és fikció egyvelege.
– Játékfilm ez, amely a valóság elemeiből építkezik – mondja Bollók Csaba. – Létező jelenségekről van szó benne, de úgy, ahogy én látom őket. Ez nem dokumentarista mű, játékfilmes vagyok, igazából nem is értek a dokumentumfilmhez, de a lényeg az volt, hogy Mária fiktív helyzetben mégiscsak a saját életét játssza el.
Miközben beszélgetünk a nappaliban, az izgő-mozgó Rózsika fotóalbumot szed elő, a kezembe adja, Bollók Csaba képein a lányok még kopaszon állnak egy rozoga kerítés mentén. Rózsika mutatná is meg nem is, eltakarja a képen tar fejét, szégyelli. Szülei állandóan nyesték a haját a tetvek ellen. Lapozunk, az egyik oldalon még a patakparton járunk, a másikon már Berlinben, a vörös szőnyegen.
– A fesztiváldíjak azt bizonyítják, hogy a szakma elégedett a filmmel. Mennyire értik magát a történetet? – kérdezem.
– Mária életére, azaz Iszka utazására a „jóléti társadalmakban” is vevők, ahogy azt a fesztiválsikerek is igazolják – mondja Csere Ágnes. Szerinte elsősorban nem azért, mert az elhagyatott iparvidékeken csellengő gyermekek sorsát érzik át, hanem mert tudják: ezek a gyermekek hozzájuk érkeznek, ők „használják” ezeket a gyerekeket. Iszonyatos kimondani is, de a prostitúcióban a nem nélkülöző országok a vezetők, s nem a kelet-európai régiók. A film hatása Észak-Európában Csere Ágnes szerint olyan erős volt, hogy közvetve a törvények is szigorodtak, s az „iparág élvezői” számára egyre nagyobb szégyen kapcsolatba kerülni az emberkereskedőkkel. Nézem a lányokat, vajon értik-e, mit jelent a prostitúció szó, mit jelent a jóléti társadalom, vajon tudják-e, milyen történet szereplői is ők…
– Hogy mi kellett a két gyerekhez? Két gyerek – nevet Bollók Csaba.
Még Böjte Csaba mondta ezt nekik a filmkészítés hajnalán. Varga Mária véletlenül, az út szélén jelent meg az életükben. Akár a film elején: éppen hulladék vasat gyűjtött kiskocsiba. Bollók készített róla pár fotót, a lány nem szólt semmit, türelmesen tűrte. Ahogy a rendező visszaemlékszik, azt sem tudta eldönteni akkor, hogy milyen nemű; amikor megkérte, hogy vegye le a sapkáját, ott állt előtte kopaszon, azt mondta, hogy Máriának hívják, és „kicsit ő is beszél magyar”. Az előkészítő munkát a szülőkkel folytatott harcok s a bizonytalanság nehezítette. A rendező négy év alatt összesen több mint egy évet töltött a Zsil völgyében. Igyekeztek hatni a rokonokra, a gyerekekre, felvették a kapcsolatot a gyermekalapítvánnyal, de semmi nem ment könnyen. A dévai boldog gyermeknyarat kék foltokkal, zúzódásokkal tarkított tél váltotta fel, s amikor felsőbb utasításra Csaba testvér dévai menedékét a szülőkhöz közeli, petrozsényi nevelőotthonra kellett cserélni, a hazaszökések is egyre gyakoribbak lettek. Amikor egy év késéssel, 2005-ben összejött minden a filmhez, Varga Marika már szinte kilépett a gyermekkorból. Bollók Csaba olyannyira bízott a tehetségében és fotogén egyszerűségében, hogy a kérdés fel sem merülhetett: esetleg mást keressenek a szerepre. A stáb 2005 őszén leköltözött két hónapra a helyszínre, a filmet leforgatták. Aztán jött a nagy váltás: a bányavidék sötétségét hirtelen a pódiumok reflektorfénye váltotta fel, a Varga lányok nekivágtak Európának. Bollókék magántanárt fogadtak melléjük, írni és olvasni kellett tanulniuk, Varga Rózsika büszkén mondja most: tornát, táncot, úszást is tanult, Mária meg karatét. Aztán a honvágy csak erősödött, a lányok hazamentek, visszaestek. Pillanatok alatt ott folytatták, ahol abbahagyták: koldulással, csellengéssel.
Amikor tavasszal a házaspár meglátogatta Máriát a testvéreinél, drámai beszélgetést folytattak a hátszegi presszóban a lányok jövőjéről.
Mária választott, maradt. Aztán Rózsika is.
Most viszont végre újra el lehetett hozni őket, s feléledt a remény, hogy talán rendeződnek a dolgok.
– Sosem lehet tudni, döntéseik mögött mi van, mi az ő választásuk, illetve mi a szülőké vagy a testvéreké. Mária már munkát is talált otthon, egy fatelepi konyhán főz, szerelmes, s elköltözött a szülőktől – mondja Bollók Csaba. Ágnes folytatja:
– Nagyon nehéz ezt a fizikai távolságot áthidalnunk, nehéz, hogy nem tudjuk, mi van velük, hazudnék, ha azt mondanám, nem jutnak eszembe mindennap. Ha nincsenek velünk, gyakran felhívjuk őket telefonon, de amit mondanak, hogy „iskolában vagyok”, vagy hogy „dolgozom, persze”, az nem biztos, hogy úgy is van.
A lányok hallgatnak minket, ártatlanul mosolyognak.
Ágnes szülői szeretettel, aggodalommal vegyes büszkeséggel nézi őket:
– Az biztos, hogy hozzánk nőttek már – mondja. – Biztos, hogy az már nem történhet meg, hogy elveszítjük őket. Ha esetleg megpróbálkoznának vele – amit persze már nem hiszek, hiszen ők is kötődnek hozzánk, ugye Mária? –, akkor is utánuk fogunk menni. Mária jövőjével kapcsolatban már vannak elképzeléseink, de azt még nem látjuk, hogy Rózsikával mi lesz. Tizenhárom éves. Minden számításunkat áthúzza, szóval soha nem az történik, amit az ő érdekében kigondolunk. Mária már kamasz lány. Vele kapcsolatban megtanultuk, hogy az ő eszével kell gondolkodnunk, az ő elvárásai és igényei szerint kell vele törődnünk. Az nem megy, hogy mi kitalálunk egy világot nekik; úgy kell őket szeretnünk, ahogy nekik jó. Igaz, Mária? Mindig szoktam is mondani neked: én ugyan nem kopok le rólad!
Mária azt mondja, igaz.
Felvetem, hogy Bollók Csaba korábban említette, az alkotói munka és a gyermekekkel való kapcsolatuk dokumentációjának összefoglalását tervezi (hiszen már rengeteg órányi felvétel gyűlt össze). De lesz-e folytatása a fikciónak, Iszka utazásának, a gyerekek történetének, megérkezik-e valahova Iszka?
– Több fesztiválon nemcsak megkérdezték ezt, hanem kifejezetten kérték: folytassam – meséli a rendező. – Egyrészt szeretnék tudni, mi lesz a gyerekkel, másrészt talán jó látni ilyen alakítást a vásznon. Mint a zenében: ha megvan az öröm, hogy valaki szépen játszik, akkor azt jó hallgatni, és Mária bizony zenél ebben a filmben. Nincsenek hamis hangjai, mint ahogy itt sincsenek most, ebben a szobában. Ha eldönthetném, hogy mit csináljak a jövőben, akkor azt mondanám: szeretnék néhány év múlva filmet készíteni arról, hogy mi van azokkal, akik otthon maradnak, s még arról is, hogy mi történik mondjuk egy magyar kislánnyal a rotterdami vagy a hamburgi kikötőben. És szeretném befejezni úgy, hogy ez a lány azt mondja: én most hazatérek. Meg lehetne rajzolni egy kört, amelynek mentén visszatérünk a kezdetekhez. Az új Európában az emberek munkát keresnek, elvándorolnak, és a történeteik keresztezik egymást. Most ezek a történeteink, a „közös dolgaink”, amelyekről beszélnünk kell.
Beesteledik. A lányok egyre nyugtalanabbak: mi lesz az ígért korcsolyázással? Szedelődzködünk, bár még sokáig beszélgetnénk.
– Felülírta a gondolkodásomat a velük való találkozás – mondja Csere Ágnes az ajtóban. – Korábban sokkal nehezebb volt túltennem magam az egzisztenciális problémáinkon, a napi gondjainkon, a saját két gyerekem iskolai dolgain. Most, hogy jól ismerjük a lányokat, az igazán súlyos gondokat, csak legyintek: mit nyavalygok én! Mindketten tudjuk: a lányokkal való kapcsolatunk megváltoztatta az életünket, lelki gazdagságot adott nekünk.
Búcsúzunk, Marika kikísér, leszalad velünk a lépcsőn. Ahogy megrendülten kilépünk a kapun, visszanézek. Marika még ott áll a budai udvaron, integet. A világ filmszemléit meghódító filmsztár nemsokára hazautazik a Zsil völgyébe. Szeretni fogja Sanyikát, az udvarlóját, krumplit főz majd a fatelepi munkásoknak, Csabáék gyakran telefonálnak, s lesz valahogy.