Ki védje unokáinkat?

Vitatható gyakorlatot vezetett be Sólyom László, amikor úgy döntött, nem konzultál a parlamenti pártokkal azokról a személyi jelölésekről, amelyek a köztársasági elnök hatáskörébe tartoznak. Ma abban a helyzetben vagyunk, hogy két példán keresztül is végig gondolhatjuk, egyetértsünk-e ezzel az eljárással. Az egyik a Zuschlag-ügynek nevezett, az ügyészség által irányított nyomozás. Képzeljük el, hogy mitől habzana a politika és sajtó, ha Sólyom követi Göncz Árpád és Mádl Ferenc gyakorlatát, és a pártokkal egyezkedik! Minden arról szólna, hogy a főügyész elfogult-e, pártkatona-e. Ma viszont jószerivel senki nem tudja megmondani a legfőbb ügyész nevét. Rossznak tartom ugyan az ügyészség helyzetének mai szabályozását, de ezen a rossz helyzeten belül nyugtató hatásúnak látszik a köztársasági elnök eljárása.
A másik eset a jövő nemzedékek biztosi posztjára történő mai jelölés. Az intézmény Sólyom édes gyermeke. Köztudott, hogy a Védegylet kereteiben tíz éve ő dolgozott ki erről törvényjavaslatot, az Országgyűlés a múlt héten fogadta el az erről szóló törvénymódosítást. Az új biztos kinevezését beárnyékolja, hogy a parlament érthetetlen módon beszűkítette a jelölt kiválasztására adott időt. Ha van törvény (módosítás), ahol felesleges a sürgős kihirdetés, akkor ez biztosan az. Miért kell már 30 napon belül jelölnie a köztársasági elnöknek? Lehet, hogy létezik egy titkos, hallgatólagos megegyezés a pártok és Sólyom László között a leendő biztosról, de biztos ami biztos alapon a frakciók leszűkítették a lehetséges jelöltkeresés idejét?
A törvénytervezet az elmúlt években és hetekben jelentős változásokon esett át, elvileg nem lehetett tudni, hogy a megszülető teve egy- vagy kétpúpú lesz-e, és négy vagy öt lábbal születik-e. Ha már korábban született megállapodás a biztos személyéről, akkor nem az adott törvényhez keresik a legmegfelelőbb embert, hanem szimpla káderpolitika folyik. A jövendő biztosról nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy olyan jogász lesz, aki több-kevesebb időt eltöltött Sólyom Lászlóval egy dolgozó- vagy legalább könyvtárszobában. Nagy Boldizsár ezt az erényt föl tudja mutatni.
Régebben a pártokkal való tárgyalás miatt valamennyire nyilvánosságot kapott a jelöltek személye és azok korábbi munkássága. Egy demokráciában rendkívül fontos, hogy a kiemelt politikai pozíciókba kerülő személyeknek milyen az előélete, világképe. Bizony nem mindegy, hogy – konkrét, bár nem az államfő jelölési jogköréhez tartozó példát említsünk – egy párt Halmai Gábort vagy Pokol Bélát jelöli-e alkotmánybírónak.
A jövő nemzedékek biztosára való jelölés szempontjairól nem sokat tudunk. Olyan intranzigens környezetvédő lesz, aki szemétrakásokon, erdőnek nem nevezhető faültetvényeken keresztül megközelíthető helyet véd néhány bánáti bazsarózsára hivatkozva, más, legalább ugyanolyan értékű területeket föláldozva? Vagy egy harcos nagymama, aki élettapasztalatai alapján az unokáira nézve képes legalább ötven évre előre gondolkodni? Járatos lesz az energetikában, ökológiában, közgazdaságtanban? Vagy egy beszűkült jogész, aki csak a paragrafusokat bújja?
Az idő szorít, s ha végig akarjuk gondolni, hogy milyen ombudsmanra lenne szükségünk, kénytelenek vagyunk a sajtó által bedobott nevekből kiindulni. Nagy Boldizsárt, az ELTE tanárát mondják legesélyesebbnek, aki környezetvédelmi ügyek mellett elsősorban menekültügyi kérdésekkel foglalkozik, radikális liberális jogász. A vízlépcső elleni tiltakozás példáján szeretném megindokolni, miért tartanám rossz üzenetnek, hibának Nagy Boldizsár kinevezését. A fenntartható fejlődés szempontjából (többek között) abból indulok ki, hogy vannak helyzetek, amikor hajlíthatatlannak kell lenni, s van, amikor meg kell kötni a megfelelő kompromisszumokat.
1984 elején, a vízlépcső elleni tiltakozó mozgalom első összejövetelére egy mérnök, Péterffy Ágoston a vízlépcső részleges működéséről szóló javaslattal érkezett. Alvíz- és felvízcsatorna, vízmegosztás, hajózás mindkét ágban, energiatermelés ne legyen stb. A vízlépcső elleni tiltakozást, aláírásgyűjtést megszervező Bizottság a Dunáért (a Duna Kör megalakulása egy évvel későbbi fejlemény) úgy döntött, hogy a követelésekben nem köthető kompromisszum, mert a terv úgy rossz, ahogy van. Tudtuk, a tiltakozás mögött nincs hatalmi erő, csak a civil mozgalom tartása, amely úgysem tud mit fölajánlani a hatalomnak. Marad tehát a tervek részletes, nyílt kritikája és a teljes elutasítás. Azok is így gondolták, akik egyébként erősen szkeptikusak voltak a tiltakozás sikerét illetően.
Persze a nyílt kritikának is voltak határai, amit a saját belső cenzúránk húzott meg. A nacionalista jelzőtől való rettegés miatt mély hallgatás volt arról, hogy a beruházást azért lehetett Magyarországra kényszeríteni, mert az 1947-es párizsi békeszerződés – egyértelműen katonai stratégiai okokból – Szlovákiához csatolta a pozsonyi hídfőt. Ez tette lehetővé később a Duna egyoldalú elterelését is.
A Duna-mozgalom számos hullámzás után a rendszerváltozás egyik katalizátora lett. Minél erősebb hatalmi, gazdasági tényezők jelentek meg a vízlépcső ügyében, annál inkább kirajzolódott a kompromisszumok lehetősége. Ha számunkra valóban olyannyira fontos a Duna ügye, és a vízlépcső akkora károkat okoz, mint ahogy állítjuk, és közben a Duna mindkét oldalán milliárdokat ölnek a vízlépcsőbe, akkor már nemcsak protestálni kell, hanem elgondolkodni azon, hogyan lehetne minimalizálni a károkat. Magától értetődően az volt a kiindulópont, hogy a nagymarosi (és bármilyen második) gát és erőmű nem épülhet meg, de ezen túl az ökológiai értékek megőrzésének fejében ajánljunk föl gazdasági ellentételezést. A hajózási célkitűzések erősen korlátozott teljesítése mellett adjuk meg (Cseh) Szlovákiának az eredeti tervek alapján remélt villamos energiát (vagy egy részét), cserébe a vízért, hogy az minél nagyobb arányban az eredeti medrében folyjék. A vízlépcső elleni tiltakozás divat lett, sok kétes figurával. Vargha János – akinek érdemei a Duna-mozgalomban mindenkinél kimagaslóan nagyobbak – az „alternatív Nobel-díj” elnyerése után egyre inkább elszabadult hajóágyúként viselkedett. A Duna elterelését kilátásba helyező szlovák fenyegetést papírtigrisnek nevezte, s befolyása lehetetlenné tette a józan mérlegelést. Pedig sokan pontosan tudták, hogy a folyó elterelése megvalósítható.
A gazdasági kompromisszumról szóló ajánlat megtételét a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján többek között azok az engesztelhetetlenek lehetetlenítették el, akik a nemzetközi jogi út, a hágai pereskedés biztos sikerével tüzelték a protestálókat. A papírtigrist meglovagló paprikajancsiként viselkedtek. Számukra a legfőbb orákulum éppen Nagy Boldizsár volt, aki a divathullám idején jelent meg a Duna-ügyben. A kilencvenes évek elejéig aktív résztvevője voltam az eseményeknek, tehát nem kerülhető meg saját pozíciómnak a tisztázása. A nyolcvanas évek legvégén azt képviseltem, hogy az ökológiai értékek megőrzése érdekében olyan gazdasági kompromisszumot kell kötni, amely az eredeti szerződéstől a szlovák részről elvárt gazdasági haszon egy részét megadja a vízlépcső minél nagyobb mértékű elhagyása fejében. Ennek érdekében 1989 környékén több változatot dolgoztunk ki Rév Istvánnal (ma a Nyílt Társadalom Archívum igazgatója), amit az tett lehetővé, hogy mind pénzügyi szervezetek munkatársai részéről (MNB, Országos Tervhivatal, Pénzügyminisztérium), mind energetikai szakértők részéről óriási segítséget kaptunk. Az ismertebb nevek közül Bokros Lajos mellett megemlíteném Pavics Lázárt, aki ma a Levegő Munkacsoportot segíti vagy Halz Józsefet, a Magyar Villamos Művek Rt. későbbi vezérigazgatóját. Tervezeteinket sikerült eljuttatni a kormányzati döntéshozókhoz is.
Mára kimondhatjuk, a hágai út kudarc volt abban az értelemben, hogy semmi olyanhoz nem jutottunk ott, amit egyébként el ne értünk volna. Ahhoz például, hogy „Nagymarost” ne építsük meg, egyáltalán nem volt szükség Hágára. A perrel való közvetlen fenyegetőzések kezdete után további tízmilliárdokat öltek a vízlépcsőbe, a Dunát elterelték, Bősnél energiát termelnek, az Öreg-Dunában a szükségesnek (és lehetségesnek) csekély része folyik, a Szigetköz pusztul.
Nem állítom, hogy egy kellő időpontban fölajánlott, meggondolt gazdasági és politikai ajánlat (alapvetően Csehszlovákia 1992 végi fölbomlása előtt) biztosan eredményre vezetett volna, de meggyőződésem, hogy kudarc esetén az esetleges későbbi perekben vagy diplomáciai tárgyalásokon erősebb lett volna a magyar pozíció. Amit Nagy Boldizsár képviselt a számára izgalmas feladatot jelentő hágai perben, az álláspontom szerint szembement az ökológiai, gazdasági és műszaki ésszerűséggel, és figyelmen kívül hagyta a politikai realitásokat. A 1993-ban megindított per kezdetén, de már előtte is elképzelhetetlen volt „Nagymaros” megépítése – így a bősi „csúcsüzemmód” –, de ő ezekért küzdött. „…a per során a magyar fél egy célt követett, Bős és Nagymaros teljes elhagyását”, – ismerte el (Beszélő, 2005. október). Pedig akkor Nagymarostól már nem kellett félni, Bős teljes elhagyása pedig illuzórikus volt.
A Nagy Boldizsár képviselte szemlélet lenne a jövő nemzedékek számára a legígéretesebb?

A szerző újságíró