Könyvek a karácsonyfa alól

„Olvasni annyi, mint beszabadulni a gyönyörűségek kertjébe, s ott kedvünkre téblábolni.”

Polcz Alaine:
Főzzünk örömmel!
Ha egy régi vágású falusi asszony leírhatta volna azt a rengeteg titkot, amit konyhakertészetről, főzésről, háztartásról, gyereknevelésről, házaséletről, a világ működésének és működtetésének milliónyi fortélyáról tudott, Révai-lexikonnyi hatalmas enciklopédia állt volna össze belőle. Férfiember csak a partvonalról kibickedve, sóváran irigykedve nézheti, hogy némely asszonyok mennyi mindent tudnak, mennyivel teljesebb emberek, mennyivel szerteágazóbban vannak belegyökerezve a világba. Polcz Alaine az ilyen krőzusi gazdagságú, sokfelé szétgyökerezett nagyasszonyok legelejéhez tartozott. Olyan élet volt az övé, amelyben évtizedeken át harmonikusan megfért egymás mellett főzés, háztartási tennivaló, kutatómunka, súlyos betegek ellátása, könyvek olvasása, sőt írása, no meg a teljes értékű feleségszerep betöltése egy jeles író, Mészöly Miklós oldalán.
Minden sorából asszonyi léttudás, közvetlenség és otthonteremtő nyájasság árad, pontosan és elegánsan, mindenféle elbizakodottság és mesterkéltség nélkül, tisztán, mint egy hegyi csermely. Tíz-egynéhány könyve közt méltán a legnépszerűbb a Főzzünk örömmel! – „egy hiteles személyiség konyhai és életvezetései kalauza”. Olvasása közben valami egészen ritka vendégszeretetben részesülünk („a fazekak között ott jár-kél az Isten”), és százával ragadnak ránk azok az apró kis konyhai titkok, a szegénység határtalan gazdagságának kincsei, amelyeket „jó papnak”, jó szakácsnak holtig érdemes tanulnia.
Mészöly Miklós:
Fekete gólya
A könyveknek nemcsak a sorsuk, hanem az olvasásra legalkalmasabb idejük is megvan az életünkben. Egy-egy jókor kezünkbe kerülő könyv szerencsésen alakítja sorsunkat, vagy éppen balvégzetet hárít el rólunk. Sihederkorom halálos zűrzavarában, amikor szerettem volna egyszerre mindenütt ott lenni, és már elkezdtem kóvályogni a nemiség aknamezőin, de még nem meztelenedett le előttem a felnőttek világa, ez a titokzatosan gyöngéd kamaszregény egy időre barátian kézen fogott, és előrehaladni segített. Miközben főhősei – két fiú meg egy kislány: Ádi, Zicska és Marinka – Duna melléki árvízi erdők és rétek közt csatangolva a szinte misztikus fekete gólyát keresik, önmagukkal találkoznak, és beavatódnak a létezés leheletfinom szabályaiba. „A folyam fölött szürke ködpára, a levegő vattásan meleg. Még annyi szél se fúj, hogy a verejtéket meghűsítené rajtuk. A túlsó part belevész a homályba. A vízmorajlás az egyetlen hang, amely szól hozzájuk. Aztán egy csöpp eső.”
Sok-sok év eltelhet, mire újraolvassuk kamaszkorunk nagy könyveit, de az is lehet, hogy megfeledkezünk róluk egészen – pedig hát a velük való első találkozásunkkor mintha egy hatalmas fa árnyékába kerültünk volna: bárhová mehetünk a világban, ez az árnyék mindenhova elkísér bennünket.
Cervantes:
Don Quijote
Ha öt könyvet lehetne magammal vinnem arra a bizonyos szigetre, elvacakolnék egy darabig, mi kerüljön be a választottak kvintettjébe (az Ezeregyéjszaka… Petőfi Sándor összes költeményei… a Huckleberry Finn… A Mester és Margarita… a Švejk… vagy inkább a Harisnyás Pippi…). De ha csak egyet vihetnék, rögtön tudnám: az az egy csakis a Don Quijote lehet. Már csak azért is, mert 2005-ben, a Cervantes-év alkalmából megjelent Benyhe János remekbe szabott friss magyarítása. Ünnepélyesen meg kellett volna, hogy szólaljon minden csengettyű, kolomp, kürt, sziréna, harang, be kellett volna, hogy induljon az összes még meglévő szélmalom, hogy hirdesse országnak-világnak: Örvendezzetek, emberek, megjött a Búsképű Lovag, hogy orvosolja a sérelmeket, eligazítsa a ferdeségeket, jóvátegye a törvénytelenségeket, megszüntesse a jogtalanságokat, kiegyenlítse a tartozásokat!
Don Quijote históriája egy spanyol börtönben fogant, „ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos”. Első ízben én is börtönben olvastam mint „politikai fogoly”, s közben így sóhajtoztam: Hej, hispániai börtönök, hát tibennetek Don Quijotéról lehetett írni? Tudod mit, Miguel? Én megyek a tizenhetedik századi Sevillába, a legkatolikusabb II. Fülöpnek, a hit pajzsának, az eretnekek pallosának az alcalái hercegnél elzálogosított királyi börtönébe, rablók, anyagyilkosok, zsebtolvajok, csalók, pénzhamisítók, selyemfiúk, adósságért bekasztlizottak közé, te meg jössz a huszadik századba, holt lelkek közé a kecskeméti megyei börtönbe, majd meglátjuk, mire mész a másfél centis ceruzacsonkkal, ha egyáltalán megkapod a zárkafőnöktől, meg az efféle szellemi táplálékkal: Az Y alsó szárának mikroszkopikus vizsgálata a harkovi traktorgyárban; A tajga acélfurulyái; A volgai búvárpoloska színérzékelése; Lenin az uborka savanyításáról; Grisa Puzirevszkij belép a Komszomolba; A lapostetű törzsfejlődésének Razumovszkij-féle dialektikus tipológiája, s miként teszed túl magad egyik rabtársad tízpercenként ismétlődő, mindannyiszor az ÁÁÁCSKAPOCS szóba torkolló öblös böfögésén…
Aki nem fél a termékenyítő idegen gondolatoktól, nem fél attól, hogy forradalmat robbantanak ki fejében az olvasmányai, nem fél attól, hogy változtasson az életén, olvassa el a Don Quijotét!
Leonyid Szolovjov:
A csendháborító
Azt mondják, Naszrudin, a Közel-Keleten mindenütt ismert és kedvelt kópékirály, minden idők legcsodálatosabb csavargója csakugyan élt, valamikor a tizennegyedik században, és hodzsa, vagyis mozlim papi személy volt. Temérdek csíny és furfangos cselekedet fűződik a nevéhez. Mások meg azt mondják, hogy alakját dervisek találták ki, mégpedig nevelési-beavatási célzattal, hogy a történetei mélyére hatoló tanítványt előrehaladni segítsék a misztikus megvalósulás felé vivő útján. A szufik szemében ő a dervisek fejedelme, a szufi bölcsesség fő-fő tanítómestere.
A múlt század első felében élő orosz író, Leonyid Szolovjov egységes történetbe foglalta a híres csalafinta és mókamester megfoghatatlanul sok arcú, kortalan figuráját, és példázatos regénnyé szőtte, Illyés Gyula pedig magyarra fordította. Ahogy kigöngyölődik előttünk az igazságtevő népi hős kalandjainak az Ezeregyéjszaka színeiben tündöklő meseszőnyege, lelkünk megtelik fénnyel és derűvel, sőt bizakodással, hogy eljön az idő, amikor az emberek elkezdik átformálni és megtisztítani életüket, megtisztítva ebben a nemes munkában saját lelküket is mindenféle hitványságtól.
„Öszvérét az útszéli fához kötötte, maga pedig mellé feküdt a csupasz földre; fejét egy kőre hajtotta. Szeme előtt megnyílt a magas, sötéten áttetsző égbolt tündöklő csillagképeivel. Ismert minden csillagot: tíz év alatt oly gyakran látta maga fölött a szabad eget. És mindig azt gondolta, hogy a szemlélődésnek ezek a néma, bölcs órái gazdagabbá teszik a leggazdagabb embernél is. Mivelhogy pedig a világon mindenkinek meg van írva a sorsa: a gazdag aranytálból eszik ugyan, de tető alatt kénytelen hálni, s nem adatott meg neki éjfélkor, amikor minden lecsendesedik, kék és hűvös csillagködön át megérezni a föld szárnyalását…”