A nemzetközi betlehemes találkozót Szász Zsolt hívta életre Tömöry Mártával tizenhét évvel ezelőtt. Ma reggel kilenc órától tehát szám szerint a tizenhetedik ilyen találkozót nyitják meg Debrecenben.
A betlehemjárás, amely a magyar népi színjátszáshoz kapcsolódik, a szimbólumok nyelvén és eszközeivel szól a szívünkhöz. Évről évre fogy az élő hagyományok világából érkezők száma, mégis eddig minden évben láthattunk néhány egészen különleges játékot. A találkozó legnagyobb értéke ezenkívül az a közösségformáló erő és hit, amely generációkat és különböző országokban élőket kapcsol össze. Az idén kárpátaljaiakat, felvidékieket, vajdaságiakat, partiumiakat, erdélyieket és magyarországiakat. Ma Debrecenben vannak a komádi, bárándi, szolnoki bábos gyerekek, a szegedi bábtáncoltatók, a kiskunhalasi, sárospataki, karcsai, tiszatardosi, csátaljai és füzéri hagyományőrzők.
És hogy honnan érkezett Száz Zsolt? Debrecenben született, Balmazújvárosban nőtt fel, Veres Péter, Lengyel Menyhért és Soós Imre szülővárosában. A gimnáziumot Debrecenben végezte.
– Apám, aki józan, erős akaratú ember volt, kikalkulálta, hogy az elektronikáé a jövő, és beíratott egy ilyen profilú szakközépiskolába. Tizenhat évesen azonban fellázadtam, rajzolni, festeni akartam.
Budapestre ment, beiratkozott a Dési Huber Körbe, közben folyamatosan felvételizett a képzőművészeti főiskolára. Nem sok sikerrel.
Akkoriban még létezett a közveszélyes munkakerülés intézménye. Olyan munkahelyre volt szüksége, ahol sok a szabad idő. A posta ilyennek tűnt. A debreceni postaigazgatóság épületében működött a Vojtina Bábszínház is, ahol bábokat kezdett tervezni. A Vojtina félhivatásos társulatnak számított: akkoriban a bábszakma végtelenül központosított volt, a budapesti Állami Bábszínházat Szilágyi Dezső vezette, gyakorlatilag csak az itteniek járhatták a világot. Az amatőr társulatoknak nem volt könnyű hivatásos bábszínházzá alakulniuk. Hamarosan azonban mégis legalizálták a Vojtina működését is.
Aztán 1988-ban a Soros Alapítvány révén Zsolt ösztöndíjat kapott, és a Bucz Hunor vezette Térszínházhoz került Pestre. Hunor abban az időben bábelemeket is használt utcaszínházában.
Aztán azzal az egy, bábos körökben revelatív előadással, A kékszakállú lovaggal, amelyet még a Térszínházban csinált, önállósodtak.
Ekkoriban mélyült el Zsolt szakmai barátsága Tömöry Márta író-dramaturggal. Tömöry Csehországban végzett, és akkoriban szintén Soros-ösztöndíjas volt, bábelmélet volt a témája.
Kilencvenben megalapították a misztérium és gravitáció színházát, a MéG Színházat. Szegény színház volt ez, mégis hamarosan akkora sikerük lett, hogy két év múlva már külföldön turnéztak. De sok dudás volt akkoriban egy csárdában, négy év múlva szétvált a társulat.
Hamarosan megalakult a Hattyúdal Színház. Az öt alapító MéG-tagból hárman maradtak, Tömöry Márta, Krivács Zsolt és ő. Szerencsére csatlakozott hozzájuk egy jókedvű, szabad ember, egy mézeskalács-készítő, aki nagyszerűen játszott tekerőn. Ő volt Bálint Károly. Vele együtt vitték színre Gyergyai Albert széphistóriája alapján az Árgyélus királyfi és Tündér Ilonát. Ez inkább bábos darab lett, de már a Tömöry Mártával kidolgozott új színház-esztétikai elvek alapján született. 1995-ben Kozma Andrással, Fehérváry Lillával és Vaskó Zsolttal együtt már heten voltak a Hattyúdalban, amelyet szent színháznak is neveztek.
A bábozás – mondják – a halottkultuszhoz kötődik, tehát az emberiség kultúrtörténetének a legarchaikusabb rétegéhez tartozik. Az emberré válás ott kezdődik, amikor fölismerjük saját halálunk tényét. Ez talán még a nyelv kialakulását is megelőzi. A dramatikus szokáshagyományban rengeteg szimbólum fennmaradt ebből a rétegből, ami megfejthető, de az írásos emlékek is erről mesélnek. Claude Lévi-Strauss antropológus sokat foglalkozott a témával, de Carl Gustav Jung pszichológus is behatóan kutatta a szimbólumokban megőrzött kollektív tudattalant. Zsolték fordítottak az itthon hozzáférhetetlen külföldi irodalomból is. Ebből lesz a Bába bukra című könyv – ha minden jól megy.
– Az írás több ízben megindult a könyvvé válás útján, de eddig még nem sikerült kiadnunk. Nyolcszáz oldalnál tartunk most.
A kézirat magja Tömöry Márta tavaly megvédett doktori disszertációja, amely egyúttal a Hattyúdal Színház esztétikai credója is. Nehezítette a dolgot, hogy először még neve sem volt annak a tudományágnak, amelyet művelnek. Rájöttek, hogy ha a gyakorlatban is használható kézikönyvet akarnak a bábosok kezébe adni, akkor nem lehet csupán bábesztétikával, drámatörténettel, színházelmélettel foglalkozni. Egy antropológiai modellt kellett megalkotniuk, amelynek alapján újraértelmezhetők bizonyos jelképi tartalmak. Mert a szimbólum sűrít, de óvja, védi is önmagát az avatatlanoktól. A szimbólum egy adott kulturális közösség kódrendszere. Egy-egy kód kulcsának a megszerzése a legnehezebb feladat. Zsolték a régi magyar drámai szövegekhez folyamodtak, hogy ezeket a szimbólumokat életre kelthessék. Csak így születhet meg egy ma is érvényes totális színházi nyelv. Ez nem csupán a bábjátékra érvényes, hanem a színészi munkára is.
– A színész státusát is másképp gondoltuk, mint ahogy azt a mai színházelméletek meghatározzák. A színész az, aki a körön kívül van.
Valóban. A középkorban ezt pontosan tudták, nemhiába hívták bolondnak. A színész ellenpólusa a fönnálló rendnek. Körönkívülisége a morális alap arra, hogy bemutathassa az adott társadalom torzulásait.
– A kritikusok általában azt hangoztatják, hogy fel kellene zárkóznunk végre a nyugati színházhoz, a modern formai kísérletekhez. Mi nem ezt szerettük volna, inkább az árral szemben úsztunk.
Ennek ellenére az Árgyélust és a Szent Lászlót többször is díjazta az UNIMA, amely az UNICEF (az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja) bábszínházakat tömörítő világszervezete, százhatvan országot képvisel. Itthon fesztivál- és nívódíjakat kaptak. A szakma számára azonban a mai napig besorolhatatlanok, egyszerre utcaszínház, bábszínház és alternatív színház az övék.
Ma a Hattyúdal – nevéhez híven – haldoklik. Zsolt ma leginkább hivatásos bábszínházakban dolgozik mint tervező és rendező. Nyáron tizenötödször szervezte meg a nyírbátori utcaszínházi fesztivált, a Szárnyas sárkány hetét, amely abból a gondolatból született, hogy a fesztiválnak valódi ünneppé kell válnia.
– A színházi munka lényege a tisztulás. Az ember egyre mélyebbre ereszkedik önmagába a próbák és az előadások alatt.
Különösképpen igaz ez a betlehemes találkozó darabjaira: a „24. óra utolsó fertályában”, ahogy a találkozóra szóló meghívó fogalmaz – nem igazán az adventi várakozásra, hanem közös kincsünk eltűnésére utalva.
origo.hu
Nagymama filléres trükkje: ettől burjánzik a muskátli egész nyáron
