Magyar királynék vize

Déli eredetű, örökzöld, tömjénillatú cserje a rozmaring. Neve – igaz-e vagy sem – talán a ros marinus (tengeri harmat) szavak összevonásából született. Az ókori keleten halottak balzsamozására, illatszernek és füstölésre, Itáliában sonkapácnak és borfűszernek is használták. A középkori szerzetesrendek nagy becsben tartották, nélküle a kolostor kertje elképzelhetetlen lett volna, igaz, csak Nyugat-Európában; nálunk később kezdték el a termesztését. Melius Péter ezt írta nevezetes Herbariumában: „Rosmarin, görögül libanotis, stephanomatki, azaz koszorónak való, akiből koszorót kötnek. Ezfélét hoznak Lengyelországból sokat. Mint egy hysop, vagy Isten fája, vagy ruta, hogy igen szagos, bokros…”
Nem telt bele sok idő, talán egy kurta évszázad, és „a koszorónak való” nálunk is egyre jobban elterjedt. Lippay János már mint a magyar házaknál közismert növényt (bokros fácskát) említi, amelynek „jó szaga van és erős, majd hasonló a temjén szagához. Az íze erős, kesernyés és valamennyire összevonós. Fehér-kék virágai nőnek a levelek végénél. A gyökere fás és jól kiterjedt a földben.” Szól a termesztéséről is, megemlítve, hogy télire, Szent Mihály-nap táján, „földdel teli edénybe kell átültetni”, s pincébe vagy „narancsházba” vinni, mert különben elfagy, aztán kikeletkor „némelyek úgy ítélik, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony-nap után” tanácsos újra kiültetni. Ugyanő írja, hogy általános a felhasználása „pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet, konzervát”, de jó a vele fűszerezett bor „főfájás ellen”, pestisjárványkor pedig rozmaringból kell füstöt csinálni, s az „elűzi a dögletes eget”. De hatásos még gutaütés, hurut és nátha, reszketés, „álmosbetegség és érezhetetlenség”, továbbá ájulás és „büdös lehelet” ellen is.
A XVII. század volt a rozmaring fénykora, s ez a hozzánk idegenből jött növény, illetve ennek illatszerváltozata mint Aqua Reginae Hungariae, Magyar Királyné Vize hódította meg a világot. Valójában ez az illatos párlat először a páduai Joannes Praevotiusnál jelenik meg 1666-ban – rozmaringszesz: kétrésznyi rozmaring, háromegységnyi alkohol –, aztán már a francia patikusoknál is „Eau de la Reine d’Hongrie” néven. Az olasz orvos azt írja, hogy a receptre a Podacataro família egyik ódon könyvében bukkant, ahová azt „Szent Erzsébet magyar királyné jegyezte be saját kezűleg”, ilyenformán: „Én, Erzsébet, a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kínos köszvényben fetrengék, ezzel az alább megírt orvossággal esztendőkig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított, akit sem elébb, sem utóbb soha többé nem láttam…” Elárulja továbbá a királyné, hogy a csodaszertől megszépült és megfiatalodott, annyira, hogy hamarosan feleségül kérte a megözvegyült lengyel király, s azóta biztosan tudja: a titokzatos remete maga az Úr angyala volt.
Nem kétséges, hogy a híres csodaszer a páduai doktor említése nyomán terjedt el Európa-szerte. Latin nevén mint Aqua Reginae Hungariae használták a különféle királyi udvarokban, míg hozzánk – állítólagos szülőföldjére – csak későn jutott el, s ha már Magyar Királyné Vizének mondták, ki-ki megpróbálta romantikus történetekkel magyarázni eredetét, mérsékelt sikerrel, hiszen még abban sem volt egyetértés, hogy a magyar Erzsébet királynék közül kire utalhat a csodavíz neve, amely az idő múlásával lassan átadta helyét az Eau de cologne-nak, vagyis a kölnivíznek.
Ha a nevezetes párlat kiment is a divatból, a rozmaringot még a XX. század elején is nagyban termesztették és árulták nálunk fűszer-, gyógy- és dísznövényként, vőfélybotok és -kalapok díszéül, lakodalmi asztalok borosüvegére, de búcsúk és temetési szertartások szakrális ékességeként is. Különösen híresek voltak a felsőőri (Oberwart) és a Káli-medencében található Szentbékkálla „rozmaringos aszszonyai”.