Maradandó képek

Balról egy hintó, jobb szélen árnyékba olvadó emberek; egy kalapos úr siet a Lánchíd pesti hídfője előtt, kezében sétapálca – 1896 májusa, verőfényes napsütés az első ránk maradt, hazai filmfelvételen. A képsort a millenniumi kiállítás miatt Budapestre érkező Lumičre cég operatőre rögzítette alig fél évvel a film „születése” után, a tekercs perforációján jól láthatóan ott vöröslik a Lumičre-védjegy.
Aztán egy animáció két képe: a madár alakú művész a torkát köszörüli a sminkszobában, előadás előtti készülődését egy fémkar irányítja. M. Tóth Géza Maestro című négyperces, vágás nélküli gegfilmjét Oscarra jelölték 2007-ben, száztizenegy évvel az első budapesti mozgókép után.
A képeskönyv a Városligetben felépített ős-Budavárnál nyílik, ahol „a világ legszenzációsabb találmánya”, a cinematoscope még csak amolyan vásári mutatványnak tűnt, s ott csukódik, ahol a digitális technika művelője, a ma filmművésze már nem ismer határt, ha akarja, játékszer a film, ha akarja, kifejezési forma, ha akarja, fegyver.
Hatalmi ággá nőtte ki magát a mozgókép a századfordulótól az ezredfordulóig, a játékszer pillanatok alatt művészetté vált, könnyen elérhető és érthető nyelv, amelyet a világ minden pontján megtanultak beszélni. A film a televízió feltalálásával beszivárgott a mozgóképszínházból a polgári lakásokba, a nappalikba, aztán a hálószobákba, a mindennapi élet részévé vált, azon nőttünk fel, személyes emlékeket kötünk hozzá – azonosítunk vele –, a Gyürey Vera, Lencsó László és Veress József szerkesztette filmarchívum-képeskönyv ezért is van tele ismerős ízzel, illattal.
Az úr borsot tör, sóz, kanalaz, levesén zsírcseppek táncolnak. Felejthetetlen hangján kérdez: „Hogy hívják magát, barátom?” A pincér válaszol: „Vendelinnek, a legalázatosabb szolgálatára…” Latinovits és Szénási. A magyar filmművészet talán legemlékezetesebb ebédjelenete mellett idézet a rendezőtől: „Mit akar Szindbád? Kódjegyének megfelelni, s örökül hagyni, semmi mást, csak tapasztalatokat, amivel az örökségváró éppúgy nem tud semmit kezdeni, mint az örökhagyó a sajátjával. Végig kell járnia az életet, vaksötétben tapogatózva. Életvitele mégis program, mert a halál bizonyosságával az élet sokrétűségét, gazdagságát állítja szembe.”
A kötet plakátjai, werkfotói, filmjelenetei annak az országnak állítanak emléket, amely a huszadik század vérzivataraiban, diktatúráiban – akár Szindbád – a halál bizonyosságával az élet sokrétűségét állította szembe. Dacolva szembeszéllel, tiltással, börtönnel. Foglalata animációs rendezőknek, akik feledtették a hatvanas–hetvenes évek szellemi nyomorát, dokumentumfilmeseknek, akik karriert, családi boldogságot kockáztatva döntötték le a tabukat, hangmérnököknek, világosítóknak, vágóknak, elfelejtett stábtagoknak, akik nélkül egy film sem valósulhatott volna meg. Bálványként tisztelt színésznőknek, akik ma már a huszadik századi magyar kultúrtörténet ikonjai, játékfilmeseknek, akikről köztereket kellene elnevezni.
Szabó István mondta: a filmművészet lényege az emlékezetben megmaradó képek művészete. A magyar filmtörténet képeskönyve emlékezni tanít.
(A magyar filmtörténet képeskönyve. Szerkesztette: Gyürey Vera, Lencsó László és Veress József. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 9800 forint)