MI A MAGYAR?

Szeplőtelen Fogantatás latinul Immaculata Conceptio, a Tihanyi-kódexben Asszonyunk Máriának foganata, zalai, főleg göcseji nevén Földtiltó Boldogaszszony, illetőleg Eketiltó Boldogasszony napja a legnagyobb Mária-ünnepek egyike: Máriát kiválasztottságánál fogva nem terhelte az eredeti bűn, mint minden más anyaszülöttjét.
Az ünnep történetében több szakaszt különböztethetünk meg, amelyek a hazai hagyományon is visszatükröződnek.
Az első szakasz még csak Mária fogantatását ünnepli, de itt-ott már, főleg a keleti egyházban, a mai tanítás szellemében kerül sor a megülésére. Hazánk talán a Bizánccal való szomszédsága révén a legelsők között tartja számon. A XII. század végéről, tehát a Bizáncban nevelkedett III. Béla király idejéből származó Pray-kódex már jeles ünnepként örökíti meg. Egy közel egykorú kéz imádságát is bejegyzi, megszólítva „a kimondhatatlanul irgalmas Istent, aki az aszszony első bűntettét, Éváét Szűz Mária által rendelte kiengesztelni”. Jellemző középkori francia hagyomány szerint a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének szerzője egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére. A legendát Laskai Ozsvát is idézi.
A franciskánus Kazinczy-kódex legendái között egy magyar királyfiról is szó esik. Szent Anzelmus írja: vala franciabéli Károly királnak idejében, ezőn királnak udvarába egy ifjú, ki vala az magyari királnak atyjafia. A királyfinak fölébredve, mindig első gondja volt, hogy elvégezze a Szent Szűz kis officiumát. Amikor pedig egyszer betegségbe esett, megfogadta – ha Mária meggyógyítja –, örök tisztaságban fog élni.
Amikor a királyi trónusra került volna, jegyest választottak neki. Éppen az esküvőre indultak, amikor eszébe jutott, hogy a zsolozsmát még nem szolgálta el. Amikor ezekhez a szavakhoz ért: mel szép vagy és mel ékős drágalátos jegyősöm, megjelent neki a Szűz, és így válaszolt: ha szép vagyok és ékős, miért hagytál el engömet? Mit parancsolsz, hogy tegyek? – kérdezte az ifjú. Mária így szólt: ha az te jegyösödet énéröttem ez világon elhagyod, az mennyországba engömet nyersz jegyösül, és ha az én fogantatásomnak napját esztendőnként illendöd, mennyországban megkoronáztatol. A királyfi elhagyta földi jegyesét, elbújdosott és Aquileia környékén remetéskedett. Nemsokára azonban a híres város patriarchájává választották, és osztán Asszonyunk fogantatását nyilván prédikálá és illenie szörzé.
A legendát mintha romantikus életű Salamon királyunk is ihlette volna, aki szintén ezen a vidéken bújdosva, kereste lelkének nyugalmát.
Még egy magyar vonatkozású, nyugaton elterjedt legendát idéz Dám Ince: Magyarországon egy szerzetes azt merte állítani, hogy Mária bűnben fogantatott. Halljátok Isten csodáját – kiáltott fel a jámbor író –, mielőtt beszédét befejezte volna, holtan rogyott össze az oltár előtt. A történetet a magyar király mesélte el egy mantovai hittudósnak.
[…] Az apácáknak írt Kazinczy-kódexben egyik, a Napbaöltözött Asszony-ábrázoláshoz kapcsolódó szép példa a középkori szakrális képmágiára vet jellemző fényt. Egy Jeromos nevezetű cisztercita sekrestyés fráter cellájában asszonyunk, Máriának képét igön szépen felíratta vala és ördögnek képét asszonyunknak lábai alá. És ez kép előtt ez fráter Jeromimus asszonyunknak gyakorta imádkozik vala. Megirigylé kegyék ezt pokolbeli ördög. És íme egy éjszakán, mikoron az kép előtt imádkoznék, az ábrázatban, kiben cellájába felíratta vala, neki jelönék az űtet megfenyíté: ha el nem töröltetné asszonyunkat lábai alól, tehát űrajta jövendőbe nagy bosszút állana. De az fráter Jeromimos avval semmit sem gondola. Az ördög praktikája és felsülése már nem tartozik ide.
A Napbaöltözött Asszony a török ellen küzdő magyar vitézek kardjára is rákerült. Nem véletlen tehát, hogy Zrínyi Miklós előtt Máriának éppen ez az ábrázolása lebegett eposzának invokációjában:
Musa te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul
Van kötve koronád holdbul és szép napbul;

Te, ki szűz Anya vagy és szülted Uradat,
Az, ki örökkén volt, s imádod fiadat
Úgy mint Istenedet és nagy monarchádat:
Szentséges királyné! hívom irgalmadat…
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, 1977)