Mi a magyar?

A heveny kórral veszélyeztetett terület a Dunántúl, éspedig a maga teljes egészében. Mert a Dunántúlnak nincs ma már olyan megyéje, ahol az egyke vagy nem uralkodik, vagy föl nem ütötte a fejét. A legveszedelmesebben pusztít Baranyában, Tolnában, Somogyban – de hol van rá garancia vagy remény, hogy mikor annyi idős lesz, mint az említett megyékben, nem éri el ugyanezt a fokot Vasban, Veszprémben, Fejérben, ahol már mindenütt félelmetesen terjeszkedik? Ellenkezőleg, az eddigi jelek mind azt mutatják, hogy az egyke azonos idő alatt mindenütt körülbelül azonos, alapos munkát végez. A Dunántúlnak vannak olyan falvai, hol a magyarság már megszűnt, s olyan vidékei, ahol apatikusan és egyelőre föltartóztathatatlanul megy a megsemmisülés felé. Helyén nagy űr támad, vagy elfoglalja a németség. Kérdem: ha a Dunántúlon elesik három megye, a többi megmaradhat-e a dunántúli magyarság számára? S ha a Dunántúl elesik – megmaradhat-e Magyarország a magyarság számára? Különösen, mikor a Duna–Tisza közén is fúj már a pestises szél, melytől elfogy a nép, kialszik a nemzeti felelősség tudata, megrothadnak az erkölcsök.
Vidékenként tehát ma már csak az a különbség, ami a háború frontjai között volt: egyik helyen folyik a gyilkos akció, másik helyen szünetel, de az egészben együttvéve szüntelen a pusztulás, az egyik front veresége megrendíti a másik frontot, a tartalék egyre fogy – és addig fogy, míg egyszer minden összeomlik, a megsemmisült részek csakúgy, mint a viszonylag épebbek.
S hogy ezek nem merő rémképek, néhány adat bizonyítja. A belső-somogyi református egyházmegye pár év előtt közölte iskolai adatait öt évre visszamenőleg. Az eredmény: öt év alatt a tanuló gyermekek száma körülbelül a felére apadt, 3600-ról 1900-ra. Öt év alatt! Most tessék kiszámítani, mi lesz, ha ez így megy a következő öt évben, aztán a megint rá következő ötben – és nagyon hamar eljutunk oda, ahol a számadás véget ér! És ne mondja senki, hogy a fogyás nem szokott ilyen nagy arányban folytatódni, hogy enyhül, vagy meg is áll – mert ha van is ilyen eset, a szabály az, hogy a fogyás inkább még rohamosabb szokott lenni idővel. Ami természetes is. S hogy miért, később majd látni fogjuk.
Itt van előttem a felső-baranyai református egyházmegye esperesének múlt évi jelentése (az ideit még nem ismerem), mely többek közt ezt mondja: „Egyházmegyénk lélekszáma 37 581. A feltüntetett szaporodás- és fogyási számokat egybevetve 148-cal kevesebb az előző évinél. Nem állhatunk meg közömbösen e szomorú statisztikai adat mellett, mert ez a szám azt jelenti, hogy minden második esztendőben kihal egy egész gyülekezetünk. – Meghalt 334 férfi és 323 nő. Összesen 657. A születési statisztika adataival szemben veszteségünk 199 lélek, 110-zel több a tavalyinál.” Tehát 199-cel többen haltak meg, mint születtek, és 110-zel többen, mint az előző évben! De még ez a szám se képviseli a valóságot igazán. Mert az egyházmegyéhez tartozik Pécs is a maga 3000 lelkes református egyházával, hova az ország minden tájáról helyeztetnek közalkalmazottak, kik a számarányt javítják, de meg különösen a nagyszámú munkásságnál, mint másutt is, elég gyakori a több gyerek. Tessék azonban Pécset kivenni, s magának a föld népének adatait tekinteni, s akkor egyszerre kiderül az a rettenetes igazság, hogy az említett területen nem is minden második évben, hanem minden évben egy egész falu népével megfogy a magyarság, éspedig nem kis faluéval, hanem jókoráéval.
És most tessék megint elővenni a ceruzát, és kiszámítani, hány évig futja így! És ne mondja senki, hogy a magyarság nem pusztul el azért ott egészen, valami megmarad, s az megint elszaporodhat. Mert először is, igenis vannak olyan helyek, ahol teljesen megsemmisült, nyoma veszett, másodszor vannak olyan helyek, hol annyira elgyengült, hogy a maga erejéből talpra állni képtelen, tán a más segítségével is alig. Csak néhány példát ragadok ki a sok közül, egymás mellé állítva az 1912-i és az 1928-i lélekszámát a ref. magyaroknak. Babarc 120–80, Botyka 426–283, Garé 165–119, Kovácshida 313–216, Peterd 270–104, Szava 307–208, Tésenfa 334–236, Torony 243–156. Átlag 100 léleknyi fogyás helyenként tizenhat év alatt, ahol lehet, még több!
(Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, 1929)