(mit bombázzunk )

Én nem tudom, vajon annak az amerikai bombázónak, amelyik a Keleti pályaudvar helyett a Rákóczi út és a Barát út közti háztömböt találta telibe, volt-e sejtelme arról, hogy a csupaszon maradt telkeket csak 2007-ben kezdik beépíteni. Valóban csodálatra méltó, hogy eme szép nagy foghíj eltüntetésére a létező szocializmus negyven esztendeje alatt nem jutott pénz, csupán a kettes metró egyik szellőzőnyílását vezették ki itt, amellett pedig valamely földmérő társaság faháza állt, eléggé furcsán mutatva a VII. kerület kősivatagában.
A mi házunk egyik sarkát is elvitte a bomba, de azt az ott lakók költségére helyreállították annak idején, így aztán az épület sokáig vegyes tulajdonú volt, mivel az újjáépített rész magánkézbe került, a többi pedig tanácsi bérleményként funkcionált. Így csak néhány éve, a privatizáció után került sor külső tatarozásra, míg a belső rész még az 1937-ből származó, kissé avítt formátumban hivalkodik.
Szobám ablaka a foghíjtelkekre nézett, a látványt a Barát utcai házsor platános kertje és az egyik épületet elborító vadszőlő tette elviselhetővé, már-már idillikussá. A Rákóczi út felé a teret bodegasor és egy szép reményű tűzfal zárta le, ahová valamely meggondolásból néhány ablakot nyitottak. A tájhagyomány szerint valaha a középen lévő szellőzőnyílás környékén az egyik legutolsó pesti hivatalos kivégzőhely működött, de a holtak szelleme tudomásom szerint sohasem kísértett errefelé, bár a Rákóczi úti bodegák árukínálata is valamiképpen az elmúlásra emlékeztetett.
A VII. kerületi önkormányzat, az új idők szellemében, a környéken lakók nagy riadalmára úgy döntött, hogy az üres telekrészeket értékesíti, és engedélyt ad beépítésükre. A jelenlegi trend szerint hatalmas monstrum épül a hajdani vesztőhely helyén, nyolcemeletes beton- és üvegkolosszus, amelyben lakópark, szálloda és garázs helyezkedik el. A nyolc emelettől hiába rémültek meg a Barát utcai, háromemeletes házak lakói, hiába pereskedtek, hiába hoztak létre egyesületet a hely jellegének védelmére, hiába kaptak (elhamarkodott) ígéretet Erzsébetváros szocialista polgármesterétől, hogy csak négy emelet épül meg, a tervek nem változtak, az építkezés pedig viharos gyorsasággal elkezdődött. Szinte éjjel-nappal, ünnepen és hétköznapon folytatódik, mondhatni dühöng, két hatalmas daruval, cementbefecskendező gépekkel, hatalmas zajjal, dörgéssel és robajjal, szakszerűen ide-oda futkosó, sárga sisakos emberekkel, valószínűleg a lehető legmodernebb technikával. Amire a szocializmusnak egy vasa sem volt, arra biz van a kapitalizmusnak.
Az egész diadalmas akciót közvetlenül az ablakomból tanulmányozhatom, az óriásdaruk mozgása bizonyos szórakozást nyújt Ambrusnak, egyéves unokámnak, aki a Demszky-féle metróépítkezés fejetlensége miatt szüleivel egy időre hozzánk költözött Vámház körúti lakásukból, ahol – miként már említettem – a gázvezeték teljes cseréje folyik, s így alkalmasint farkasordító hideg is elképzelhető. Egyszóval, mindeme építkezések kíméletlen jellege némiképp megzavart bennünket, s olykor arra gondolok, hogy a szocializmus fénykorában mi a fenéért nem építették be a belváros foltjait a környezethez illő lakóházakkal, mielőtt a külvárosi prériken nekiláttak volna a paneltelepek felhúzásához, aminek hátulütőjét épp korunkban tapasztalhatjuk. Amikor éjszakánként szobámat beragyogják az égbe nyúló daruk reflektorai, néha arra gondolok, ha az amerikai liberátoroknak egykoron sikerült volna lebombázniuk a Keleti és a Nyugati pályaudvart, talán a kormányzati negyed felépítése most jóval egyszerűbb volna.
Hogy nehezteljek-e a „fehér éjszakákért” a célt tévesztett bombázókra, én nem tudom…