Párizs ezernyi arca

A fény városa – bármely nyelven írják le a kifejezést, aligha van valaki, aki ne vágná rá válaszul a szót: Párizs. És valóban, egyetlen hatalmas fehér tömbként jelenik meg az utas szeme előtt a Szajna-parti házrengeteg, elég azonban néhány nap hozzá, hogy kiderüljön, Párizsnak ezer arca van, és mindegyik szép, vonzó, érdekes. Ezer okunk lehet rá tehát, hogy útra keljünk, meglátogassuk, gyönyörködjünk benne, s ne csak néhány napot szánjunk az utazásra.

Hogy mennyit? Az nyilván egyszerre függ pénztárcánk vastagságától és komfortigényünktől, mert ami a látnivalókat illeti, azok alapos megismeréséhez nyilván egy egész élet sem lenne elég. Mindenesetre aki ilyenkor, tehát november végén, december elején utazik, szánjon Párizsra egy nappal több időt, mint amennyit tervezett. Hogy miért? A válasz egyszerű, egyetlen mondatban megfogalmazható. Mert – ahogyan ott olvasható minden jobb bár, étterem, áruház kirakatán – Le nouveau beaujolis est arrivée, azaz Az új bozsolé megérkezett. Az új bozsolét pedig inni kell, és érdemes is inni, hiszen kellemesen friss, kicsit még szénsavas, száraz vörösborról van szó, amelylyel november harmadik csütörtökjén árasztják el a francia városokat, a becses nedű segítségével igazi népünneppé oldva az egyénként meglehetősen szárazan hangzó hírt: érik az új bor, a természet éves körforgása immár utolsó szakaszához közeledik.
Beaujolais különben tájnév: Burgundia déli, Macon és Lyon közti részét hívják így, innen indul útjára a bor. Ennek az útnak az utolsó szakasza érdekes igazán, amikor is a vendéglátó műintézetek előtt, tekintélyes hordókra helyezett poharakban kínálják a kóstolót, s persze hozzá a rágcsálni való finom falatokat, de hiába a sajtocska, az olívabogyó, annyi helyen kínálkozik a kóstoló, hogy mire megfelelő mennyiségű tapasztalatot szerzünk a francia újbor tárgykörében, legfeljebb egyre megalapozottabb belső békénk és testi egyensúlyunk megőrzésére, mozgásunk
összehangolására ügyelünk.
Nos, ezért van szükség a plusz egy napra Párizsban ezekben a hetekben. De más napokon se siessünk túlságosan. A fény városát az utcák, terek labirintusában kószálva – ahogyan franciául mondják, á la flaner – ismerhetjük meg igazán. Egy-egy lassú séta a Szajna-parton, a Montmartre-ra fölkapaszkodó házak között, a Quartiere Latin-ben, a Rue Mouffetarde piacán, a Champs-Elysées-n, vagy valamelyik nagy bulváron többet elmond a város múltjáról és jelenéről, mint az útikönyvben öt csillaggal jellemzett látványosságok. Megtudjuk például, hogy a nagyvárosi élet ritmusa nem zárja ki a mosolyt, udvariasságot, mint idehaza, vagy éppen azt, hogy a város elsősorban azért hófehér, mert a párizsiak vigyáznak rá. Közel az óceán, sokszor esik – az üzletek tulajdonosai mégis naponta lemossák a járdát maguk előtt.
Minderre persze aligha figyelünk kószálás közben, egyszerűen jól érezzük magunkat a Hausmann báró tervezte hosszú, széles bulvárokon, s a mögöttük megbújó utcácskákban, amelyek ma is olyanok, mint amikor Ady Endre járta az „embersűrűs, gigászi vadon”-t, hogy azután megpihenjen valamelyik híres kávéház teraszán. Mert ez is komoly feladat a Párizsba érkező számára: ülni a gondosan az utca, a napfény felé fordított székeken, egy kávé, egy pohár bor mellett, s nézni az embereket, az életet magát. Azután – két kószálás, két üldögélés között – jöhetnek a műemlékek, múzeumok, talán még a Louvre Mona Lisája is, amelyből persze az előtte tolongó tömeg, a golyóbiztos üveglap miatt aligha látunk többet, mint egy jobb minőségű reprodukción. Lehet persze, hogy ha újra visszatérünk a terembe, szerencsénk lesz, elvonult a vakuzó japán turistacsoport, s ha nem is a Mona Lisát, de megcsodálunk egy olyan festményt, amelynek létezéséről eddig tudomásunk sem volt.
Mert Párizsban az a legcsodálatosabb, hogy nemcsak a fény, nemcsak a fiatalok, nemcsak a festők, nemcsak a francia dicsőség, nemcsak a diákmegmozdulások vagy – mint mostanában – a sztrájkok, de a meglepetések városa is. Az Eiffel-torony szomszédságában, a folyó partján egy évtizedek óta üres telken néhány év alatt fölépült például a Musée Branly, amely már külső formáival is azt ígéri, hogy távoli kultúrák művészetével ismerteti meg a látogatót, s újabb néhány esztendő után talán ugyanúgy pezseg majd a az élet körülötte, mint a világ egyik leglátogatottabb múzeuma-kulturális központja, a Marais negyed közepére színes fémcsövekből, üveglapokból, acéllemezekből fölépített Pompidou-központ körül. A „Pompidou” gyűjteményében a modern művészet legnagyobbjainak munkái láthatók, az épület előtt komédiások szórakoztatják a nagyérdeműt, hátizsákos fiatal turisták üldögélnek, mellettük egy-egy csavargó, igazi párizsi clochard alszik a metró szellőzőrácsán fekve. Egy bizonyos határig minden megfér itt egymás mellett. Párizs mindenkit befogad, aki elfogadja a játékszabályokat, talán éppen ezért volt képes mindig a megújulásra több ezer éves története folyamán. Ezért is olvasható a címerében a híres jelmondat: Fluctuat nec mergitur – Hánykolódik, de el nem süllyed. Ahogyan azt egyébként magunk is érezni véljük néhány pohár jóféle bozsolé után.