Tatár pénz

Kriza János, Ipolyi Arnold, Jókai Mór, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Benedek Elek, Sebestyén Gyula és mások pedig az első világháborúig terjedő időkben valóságos történeti sorrendbe képzelték rakhatni a magyar folklóradatokat. Nem is a pozitivista hiperkritika (nálunk nem annyira Katona Lajos, Riedl Frigyes, inkább Király György), hanem az 1930-as években megélénkülő parasztielbeszélés-kutatás és tágabb értelemben a népiesség ideológiája tekintett el e hagyományos folklorisztikai megoldástól (például Illyés Gyula a Puszták népében [1936] azt állítja, hogy az uradalmi cselédeknek a honfoglalás óta más a magyar történelmük, mint az uraknak), és vetette fel újból e kérdést – váratlanul szkeptikus módon. Ugyancsak 1936-os írásában Luby Margit arra panaszkodott, hogy a parasztok nemcsak Nagy Lajost, Mátyás királyt, Horthy Miklóst illetően tájékozatlanok, hanem Szent István királyt sem ismerték fel az eléjük tett tízpengősön. (Már csak azért sem, mert ilyen nagy pénzt amúgy sem sokszor láthattak!) Ortutay Gyula, aki az 1848-as szabadságharc centenáriumára hatalmas, országos néprajzi gyűjtést szervezett, az ekkor készített, ám csak 1952-ben megjelent áttekintő tanulmányában (Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban) azzal vág vissza, hogy a parasztság igenis ismerte a maga hőseit: legkivált Kossuth Lajost! Ám valódi folklórszövegpéldát a többi magyar szabadságharcos hős ismeretére ő sem hozott fel.


Szinte érthetetlen, miért volt olyan csekély számú az 1945 előtt feljegyzett, Dózsa György vagy Rákóczi Ferenc háborúira vonatkozó magyar folklórhagyomány. Miért csak Rudolf királyfit említette A magyarság néprajza kézikönyv (1935, Solymossy Sándor írása) a XIX. századi mondahősök között? Azaz Kossuthot vagy Petőfit nem! A mostani akadémiai kézikönyv (Magyar néprajz, V., 1988, ebben Lengyel Dénes fejezete a történeti mondáról) már említi ugyan Rákóczi, Kossuth és Petőfi alakját, ám óvakodik attól, hogy tüzetesebben vizsgálja a magyar történeti népmonda vagy a történeti tudat kérdéseit, utaljon a kérdőjelekre és problémákra. Mindezek, sőt a történeti mondáinkra vonatkozó újabb kutatások ismeretében is csak azt tudom megismételni, hogy indokolt volt az a szkepticizmus is, amely a magyar parasztok történeti tudatára, pontosabban ennek hiányára vonatkozott.
A foltozószűcs apa és kenyérsütő asszony gyermeke, Móra Ferenc – aki pedig egész életében ismerte a parasztokat – már 1905-ben így írt (Árpád című munkájában): „Mennyire terjed ki a magyar nép históriai tudata? Attila, Árpád, Szent István, Szent László, Mátyás király, Kossuth Lajos. Tovább nincs. Ezekből is a két szentet az egyház őrizte meg késő századok részére. S miben áll a tudás, milyenek a fogalmak Árpád felől? Semmilyenek. Árpád apánk szerezte a hazát – enynyit tud a magyar, de hogy mikor szerezte, hol szerezte, arról nem beszélnek. Mert nekik sem beszélt róla senki: a nagyapákon és szépapákon kívül se pap, se tanító, se országgyűlési képviselő.” Móra e szavakat az Árpádot és a honfoglalást minden lehetséges módon népszerűsítő korban, a millennium után és éppen Pusztaszertől nem messze jegyezte fel! Véleménye később sem sokat változott.
Három évvel halála előtti – 1931-ből való – közismert írása: A magyar paraszt. E keserű és rapszodikus cikkben ismét elmondja, hogy Szent Istvánról vagy Mátyás királyról szinte semmit sem tudnak az egyszerű alföldi emberek. „Mit tudnak Szent Istvánról? Azt, hogy augusztus 20-ára esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se. Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek erről sem tudnak semmit. Ők csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.” Móra azzal folytatja, hogy Kossuthról tud a magyar paraszt. Ám itt is felszínes az ismeret. „Miért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagy uraknak.” Ami, ha zömmel téves is, mégis lapidáris és népi történelemfelfogás.
Minthogy Ortutay, aki személyesen is jól ismerte Mórát (hiszen hetenként ebédelt náluk, korán elhunyt édesapja újságíró-kollégájánál, amint ezt, mint gondolkodásmódját messze hatóan befolyásoló tényt, írásaiban is sokszor említette), kellett hogy tudjon e peszszimista véleményről, maga végül is sosem foglalta össze, mit is tart a magyar parasztok valódi történeti tudásáról. Ezért ezt mi nem tehetjük meg Ortutay szemszögéből. Arra viszont rá kell térnünk, hogyan látjuk ma e problémát, hovatovább fél évszázaddal az akkori (1848-as jubileumi) felfogás után, főként az újabb szövegkiadványok alapján.
Móra is, Ortutay is az oktatás hiányosságának tudta be, hogy hiányzik a nép történeti tudata. Vagyis egyikük sem a szabadságharc vagy a Rákóczi-féle felkelés óta „a nép körében szájról szájra fennmaradó” történeti tudat kergetésébe fogott. Az iskolák és a mellettük is lezajló népművelés, majd az ünnepségek, újságok, rádió, filmek, televízió, vetélkedők stb. olyan nagy tömegekhez juttattak el (persze nem „pontos”) történeti ismereteket, aminő hatást az előző évezred minden szájhagyománya sohasem ért el. Gárdonyitól az Egri csillagok, majd Várkonyi filmje, a Rákóczi-korról legkivált A Tenkes kapitánya szolgált a történeti tudat forrásául. És nemcsak a siklósi vár idegenforgalma lendült fel ily módon, hanem külföldre is exportáltuk ezt a kulturális emlékezetet. Az észt fővárosban, Tallinnban van egy magyar vendéglő, ahol ugyanúgy nonstop vetítik a Tenkes-filmet, mint az egri vármúzeumban Jumurdzsák kalandjait. (Egyébként „Jumércsákról”, Gergőről és Vicáról a szegedi táj legnagyobb folkloristája, Kálmány Lajos már 1914-ben „folklór”-szövegváltozatot közölt!) Amikor Ferenczi Imre és Molnár Mátyás 1972-ben megjelentették a Fordulj, kedves lovam… című kötetet, amelyben a szatmári Rákóczi-hagyományok töredékeit publikálták, már itt is feltűnő volt az iskolai olvasmányok hatása. Később meg éppen az ő kötetük vált újabb „történeti mondák” forrásává.
Magam is bíráltam már a felülmúlhatatlan szorgalmú Magyar Zoltán egyes „mondagyűjteményeit”. Ő vagy másfél évtizede lankadatlanul járja az országot, és kikérdezi a népet történeti hőseinkről. Persze ilyenkor előbb-utóbb minden adatközlőnek eszébe jut valami: a vérszerződés, a szűzies királyfi, Szent Erzsébet rózsacsodája, a kutyafejű tatárok, a mohácsi vész, a Tolnay Klárira meglepően hasonlító Déryné és az ekhós szekér, Kincsem, a csodaló vagy Przemysl ostroma, Aida, „a borotváló elefánt” vagy Farkas Bertalan gyermeke. Ami nem baj, ám nem is jelenti azt, hogy a gyűjtő érdeklődése előtt az adatközlő valaha is önszántából beszélt volna ezekről „kulturális emlékezete” gyakorlása végett. Magyar Zoltán egyik könyvében „Szent István-mondákat” is közölt. Azt hiszem, sikerült bizonyítanom, hogy ezek legfeljebb a XIX. század második felére datálhatók, és a helybeli értelmiség amatőr régészkedéséből származnak – de még így sem stimmelnek!
Éppen amikor egyik dolgozatomat írtam a történeti tudat piacra vivőiről, néprajz szakos hallgatóinkkal „terepmunkán” voltunk. Merő módszertani kíváncsiságból minden elém kerülő adatközlőt kifaggattam: ki találta fel a gyufát? (Persze azért értelmesebb dolgokat is kérdeztünk.) Szerencsémre már a második napon akadt valaki, aki tudta. Csak éppen abban nem voltunk biztosak: Irinyi vagy Irányi volt-e a feltaláló neve. És biztosan akad ma olyan falusi is valahol, aki tudja, ki találta fel a szódavizet (Jedlik Ányos) – minthogy az utóbbi öt évben a „hungarikum”-hajsza révén erről oly sokszor esett szó. Csak ezeknek a végül valahol felbukkanó pozitív válaszoknak semmi közük nincs a néptömegek kulturális emlékezetéhez.
Természetesen minden faluban volt is, van is olyan ember, akit érdekelt az ott látható forrás, folyó, domb, kunhalom, kastély vagy éppen kocsma „eredete”. Nyilván tud olyan történetet is mondani róluk, amelyik nem a tegnapelőtti magazinból vagy a húsz évvel ezelőtti történelemkönyvből származik. Ez már közelebb áll a folklórhoz, bár még ez sem tartozik mindig a kollektív emlékezet keretébe. Az egyre növekvő számú „hagyományőrző csoportok” vagy honfoglalás előtti lovasnak öltöznek, és a Volgától a Hősök teréig nyargalnak, vagy minden évben újrajátszszák az isaszegi csatát, korhű jelmezekben. Az idén nagyszerű Árpád-házi Szent Erzsébet-kultuszév volt. Minden stimmel itt, ám nevezhetjük mindezt valódi kulturális emlékezetnek?
A „legmodernebb” események is válhatnak ilyen hagyomány kiváltójává. Véletlenül ismerem azt a falut, ahol pár évvel ezelőtt nagy ünnepségekkel övezték a falu szülöttét, a Szent Korona egyik fő restaurátorát. Korábban (rokonait kivéve) senki sem emlegette, most pedig már emlékháza is van. Itt (Mélykúton) most fogalmazódik meg ez a „kulturális emlékezet”. Remélem, meg is marad, és még sokáig fognak emlékezni Szvetnik Joachim ötvösre – akinek a keresztnevét, íme, én máris majdnem elfelejtettem, ám feleségem kisegített.


A magyar folkloristák az ősi hagyományok keresése közben sokszor nem figyeltek fel arra, ami egy-egy időben éppen a kulturális emlékezet legkedveltebb témáit adta. Amikor mi néprajzosként gyűjteni kezdtünk (az 1960-as évek elején), a férfiak első világháborús katonaélményeiket akarták nekünk elmesélni – szemmel láthatóan nem az első alkalommal és változatban. Sajnos ilyen szövegeket máig sem gyűjtött össze elég nagy számban valamelyik néprajzi intézményünk. A tanácsköztársaság és a „felszabadulás” évfordulóin sokszor kerestek visszaemlékezőket. Akik vagy az igazat mesélték, vagy nem. Ám az így összeszedett történetekből nemcsak hogy jó szövegantológia nem született, hanem szakmai értékű elemző tanulmány sem. Pedig például a világhírű szamosszegi cigány mesemondót, Ámi Lajost is 1919-es veteránként fedezte fel a néprajzkutató Farkas József. Aki – éppen szakmai ismeretei miatt – csakhamar át is adta a Vörös Hadsereg hős katonáját az általa tényként elmondott visszaemlékezések miatt az illetékesebb kollégának, a mesekutató Erdész Sándornak…
Diákjainknak már a második világháborúról, a frontról, az átvonulásról (Budán: az ostromról) beszéltek a falusiak. Sajnos e tárgykörről sincs jó folklorisztikai közlésünk. Féllegális értelmiségiek úgy negyed százada kezdték gyűjteni budapesti lakásokban az oral history módszerével előbb a munkásmozgalom életben maradt résztvevőinek, majd katonatiszteknek, világhírű magyar művészeknek, végül nem szocialista politikusoknak és szocdemeknek az élettörténeteit. E munkában részt vettek folkloristák is, ám nem ők voltak a hangadók. És ők nem is publikáltak ebből az anyagból sem néprajzi-folklorisztikai szöveggyűjteményeket. Pedig lehetne.
Az ilyen – mondjuk most egyszerűen így: a közelmúltra vonatkozó – történetek között vannak többé vagy kevésbé népi hátterűek. A két téeszszervezés, a beszolgáltatás inkább falusi téma. A kitelepítés vagy Recsk folklórja inkább városi produktum. Az egyházak üldözését az érintettek kutatják. Sajnos a sok publikáció ellenére sincs e témáknak jó folklorisztikai összegezésük. Küllős Imola és Vasvári Zoltán lágerfolklórkötete (Áldozatok – A második világháborús hadifogolytáborok és a sztálini lágerek folklórjáról, Budapest, 2006) örvendetes kivétel, mintaszerű kiadvány. Ötvenhat történeteit igazában 1986 körül külföldön, pár évvel később itthon próbálták összeszedni. Sok érdekes részlet látott már napvilágot, ám éppen a falusi események jó bemutatása máig hiánycikk. Sajnos az is maradhat, hiszen vagy 3000 ilyen helyi összegezést lehetne készíteni, és ehhez nemcsak pénz nincs, a szakemberek is hiányoznak. Tavaly több néprajzi konferencia foglalkozott 1956-tal. Reméljük, ha ezek kiadványai megjelennek, adnak segítséget ahhoz is, hogy most már az érintett helybeliek is összegezzék történelmi tudásukat.


Az ötvenhatos visszaemlékezésekkel kapcsolatban derült ki, hogy itt is érvényesül a német egyiptológus, Jan Assmann felfedezése, miszerint a „kommunikatív emlékezet” három-négy generáció múlva alakulhat „kulturális emlékezetté” (A kulturális emlékezet, Budapest, 1999). Noha ehhez rögtön hozzá kell tennünk, hogy Assmann ezt az Ótestamentum felfogására tartja érvényesnek, Tacitus viszont a szemtanúk kihalásával egyezteti ezt az időtávlatot. Amikor a személyes beszámolók helyébe a történész léphet. Maga a német tudós pedig végül is 40 esztendőt kalkulált ki e váltáshoz. Az ókorban és ma azonban egészen más az írásbeliség és ennek következtében a nem szóban fennmaradt „kommunikatív emlékezeti” segédeszközök szerepe. Még akkor is, ha az ilyen iratgyűjtemények, archívumok nem mind nyílnak meg, meg aztán az ott őrzött szövegekből csak heroikus kereséssel lehet kiszedegetni az éppen számunkra érdekes dokumentumokat, és a lakosságnak kis hányada nézi is meg e forrásokat – azért megvannak, remélhetőleg mégis megmaradnak az írott források, és a „nagy történelem” írói ezek alapján a jövőben is bármikor megalkothatják a maguk történelemkonstrukcióit.
Itt mindenképpen meg kell említeni annak a néprajzkutatónak indult zseniális embernek, Csalog Zsoltnak (1935–1997) a nevét, aki igen sok ilyen „közelmúltbeli” emléket először gyűjtött, jegyzett le, és szépirodalommá formálva (ám ettől szinte csak még hitelesebben) közzé is tett.
Az 1956-ról napjainkban is zajló viták jelzik, nálunk ez a „kulturális emlékezet” még nem alakult ki ezen eseményekről. Hogy még érdekesebb legyen a helyzet, a második világháborúról (kivéve a holokauszt és nyilasuralom tényeit) egységesebb a kulturális emlékezet, viszont a Horthy-korszak egésze, a fehérterror, a magyar kommün megint csak szélsőségesen különböző „emlékezetekben” jelenik meg. Viszont Ferenc Jóskáról, a kiegyezésről, 1848-ról megint érzékelhető egy „kulturális emlékezet” egységesítő vonzóereje.
„Kulturális emlékezet” akár évezredek óta létezik, persze koronként alaposan megváltozva. Aligha tudjuk valaha is megmondani, milyen volt a honfoglaló magyarok „kulturális emlékezete” az otthagyott korábbi őshazákról. Úgy vágyakoztak-e ők is visszafelé, mint a zsidók Egyiptom húsosfazekaihoz – vagy éppen örvendeztek, hogy a nyomorúságos „keletről” végre megérkeztek az „európai” ígéret földjére?
Ám – sajnos – a magyar történeti tudatot illetően csak igen kivételes esetben tudunk régi adatokra bukkanni, különösen a „nép” köreiből. Szerencsére a közelmúltban végre megjelent egy olyan kiadvány, amely ugyan eddig sem volt ismeretlen anyag, most végre (sajnos még most sem teljesen, nem is teljes pontossággal) nyomtatásban is előttünk van: A tengeri kisasszony – Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról, 1846–1858 (Budapest, 2006. Közreadja: Benedek Katalin). A későbbi katolikus püspök Ipolyi nemcsak Magyar mythologiájához gyűjtetett néphithez, népszokáshoz, népmondához stb. fűződő adatokat, hanem őt magát is sok folklórműfaj érdekelte, köztük a mesék is, amelyekben mítoszi és történeti nyomokat keresett. A most végre együtt látható majdnem 1100 szöveg között van pár szavas is, van egész történet is. A gyűjtők és másolók kivonatoltak és egyszerűsítettek, nem is tudták szó szerint leírni, majd visszaadni az élőszóval előadottakat. Igen gyakran csak a gyűjtő által már ismert történet váza jelenik meg. A gyűjtőhálózat ugyan „országos” volt, ám egyenetlen. Mégis ez az ezernyi szöveg (viszonylag rövid időközből) a maga egészében páratlanul fontos forrásanyag, a sok-sok elmondó és feljegyző személye miatt akár statisztikai összevetéseket is lehetővé tesz.
A piarista Csaplár Benedek – aki 1853 és 1867 között éppen Szegeden volt tanár – meg az ő tanítványai révén tekintélyes Szeged vidéki folklórgyűjtés jutott Ipolyi kezeihez, mintegy 75 szöveg. Ez van akkora, hogy több szempontból is érdemes vizsgálni. Most mégsem ezt, hanem három magyarkanizsai mesét veszünk elő. Ezeket Zsoldos József gyűjtötte az 1850-es évek közepén. A Vasbarát (némileg ponyvaízű mese), Rózsás Panni (irodalmiasan kicirkalmazott romantikus szerelmi történet) és Szekfü Margit (fordulatos, többmenetes tündérmese kivonata) nem hajaz a „kulturális emlékezetre”, inkább a reformkor végén felbukkanó szépirodalmi törekvéseket tükrözi a népmesék stilizálása. (Sajnos tudtunkkal Zsoldos nem adott további szövegeket Csaplárnak és ily módon Ipolyinak.)


Ipolyinak ugyanilyen céllal és nagyjából ugyanekkor gyűjtött Sas Károly Csongrád megyei seborvos három hiedelemtörténetet Szentesről (a „táltosról”, a „bűbájosról” és egy boszorkányjárásról), élő személyek neveivel, akik a gyűjtő szerint a XIX. század elején Szentesen éltek, illetve a boszorkányjárás is „pontosan házhoz kötve” esett meg 1847-ben. Egy másik, nagyszerű gyűjtő, Debreczeni János, Ipolyi egykori káplánja pedig Szeged környékéről sok történeti mondát jegyzett fel. Például A tatárjárás című elmondja, hogy a Szegeden akkor még élő idős Ábrahám Fúrós János egyik őse (szerinte szépapja – és e szót nem Mórától, hanem az eredeti kéziratból vesszük) a tatárjárás idején kimenekült a városból, föld alatti üregekben és szalmakazlakban bujdosott. Egyszer egy magyar lovas jött arra, akinek enni adtak. Majd hét lovas tatár is arra járt, akiket az egyetlen magyar végül leleményesen legyőzött, és az egyik megölt tatártól némi aranyakat elvéve tovalovagolt. A tatároknál meglelt maradék pénz alapozta meg Ábrahám Fúrós János elődeinek gazdagságát. (Nem hiszem, hogy „szövegkritikai” észrevételeket kell itt tennem, utalva arra, hihetőbben honnan származhatott az Ábrahám Fúrós család „eredeti tőkefelhalmozása”.)
Mivel magyarázhatjuk azt, hogy egyazon időben Szentesen pompás hiedelemmondákat, Szegeden családi hátterű történeti mondát jegyeznek fel, Magyarkanizsán pedig egyikből sincs adatunk – van viszont három meseszövegünk, az irodalomba bejutni kívánó kezdő módján stilizálva? Zenta vagy a világszerte sorsdöntő ütközetként ismert, ám nálunk még a környéken sem emlegetett 1697-es zentai csata pedig elő sem fordul az Ipolyi-kéziratok lapjain. Törökkanizsáról viszont maga Csaplár Benedek jegyezte le egy tejvarázslás szövegét. Hol és milyen volt tehát a történeti tudat e tájon? Egyszer ilyen, másszor amolyan?
Azt hiszem, egyszerű a logikus felelet. Mind a négy helyszínen ismert volt másfél évszázaddal ezelőtt a mese is, a hiedelemmonda is, a történeti monda is, a (tej)varázslás is. Csak nem mindenütt írták fel őket. Az akkori kollektív tudat bizonyára megvolt, csak aktuális gyűjtője hiányzott!
Természetesen a magyarok kulturális emlékezete is igencsak változhat időről időre és tájról tájra. Kulturális egünk egyik állócsillaga, Petőfi Sándor körül már életében sok-sok érdekes, emlékezetre méltó és furcsa történet kibontakozott. Dienes András nagyszerű amatőr irodalomtörténész külön kötetet állított össze A legendák Petőfije címmel (1957) – pedig ő még nem is tudhatott mondjuk a barguzini női csontvázról… Az egyik legszebb Petőfi-történet azt is megmagyarázza, miért nem találják Petőfi sírját. „Petőfi Sándor meghalt, és a felesége temette el. Nagyon szépen akarta eltemetni. Eltemette nap alá, hold alá, föld alá, víz alá. Betette négyes koporsóba. Aranykoporsóba, ezüstbe, vasba és fába tette őt. Mikor eltemették, ráengedték a vizet. Máig se tudja senki, hol fekszik.” (Az említett 1948-as centenáriumi gyűjtéséből, Borsodnádasd, XVI. 25., az ELTE folklorisztikai tanszékének archívumában, többször is – remélhetőleg pontosan – közölve; sajnos az egykori feljegyzést ma már ugyanúgy nem lehet megtalálni, mint Petőfi sírját.)
Ezzel vissza is térhetünk mind gyakorlati, mind elméleti kiindulópontunkhoz. E Petőfi sírjára vonatkozó szövegben nyilván az Attila temetéséről fennmaradt hagyomány formálódott át. Amelyről Móra Ferenc azt vélte, magyar földi szövegben először Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában fordul elő. Majd innen ismerte meg Jókai Mór (lásd a Holtak harca című elbeszélését a Hölgyfutár 1854. évfolyamában), később pedig Gárdonyi Géza, aki A láthatatlan ember (1901) megfelelő fejezetében részletesen leírja a temetést. A folyómederbe temetett vezér motívumát egyébként a hun témakörben is igen jártas népvándorlás kori történetíró, Jordanes mesélte el először. Ő a gótokról szóló áttekintő művében (Getica, 29. fejezet) írja le a vizigót király, Alarik (meghalt Kr. u. 410-ben) temetését a dél-itáliai Busentus folyó elterelt, majd visszaeresztett medrébe. A hármas koporsóról ő még nem tud, ám azt leírja, hogy háromszoros szemfedélbe tekerték a halottat – és meglehet, e furcsa latin mondatot értelmezték később három koporsónak.


Néhány kételkedő észrevétel ellenére ma már nyilvánvaló, hogy Jókai elbeszélése megfogalmazásakor csakugyan használta Ipolyi Magyar mythologiáját. A varázslatos régész, László Gyula meg a precíz orientalista, Ecsedy Ildikó érdekes tanulmányaikban az elhunyt vezérek temetkezésének a régészeti leletek hiányából kikövetkeztethető gyakorlatában, valamint a távoli és régi írásos forrásokban is megemlített, valódi temetési párhuzamaira utaltak. Ám most nem ezt, mondjuk a hadsereg által a felismerhetetlenségig letaposott és ily módon megtalálhatatlan sír tényét vizsgáljuk, hanem egy magyar „népmonda” keletkezése érdekelhet bennünket. A közelmúlt legkiválóbb magyar régészének, Bóna Istvánnak feltűnt, hogy maga Petőfi is utalt e történetre (az 1848 februárjában elkezdett Lehel vezér című költeményében, amely nyilván új „kulturális emlékezet” megformálását kívánta elősegíteni a közelgő forradalom számára), pedig ő aligha olvashatta Ipolyinak a szabadságharc után megjelent könyvét.
Ám a dolog nyitja egyszerűbb. Magyarországon ekkor már generációk számára volt a legfontosabb tankönyv az Utrechtben végzett református lelkész, Losontzi István Hármas kis tükör című, nemes népnevelésre szánt munkája (1771), amely közli e történetet. Vagyis a hármas koporsós, elterelt folyós, leölt sírásós történet nálunk valóban „kulturális emlékezet”, amely hovatovább 250 éves, azaz jóval későbbi Attila és jóval korábbi Petőfi sírjánál. (Egyébként Ipolyi említett gyűjtőhálózata csak egyetlen Attila-szöveget talált, éppen a „kálvinista Rómában”, Debrecenben [!], amely a hadak istene kardjának megtalálásáról szól – tudálékos, iskolai stílusban, ám nyilvánvalóan nem keresztény felfogást közvetítve.)
A Petőfi-temetés Szendrey Júliá-s változata elmesélőjének még a hármasság is kevés volt, megtoldotta a négy világelemmel és négy koporsóval. A négy elem emlegetése Jókai ötlete volt. Nála a Holtak harcában feleli a vén táltos arra a kérdésre, hogyan temessék el Attilát: „Föld alá, víz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga aki eltemette se mondhassa, hova temette!” (Gyönyörű szöveg! Lásd Jókai kritikai kiadás, Elbeszélések, 5. 1989, 396. lap.)
Az ilyen népi „kulturális emlékezet” elválaszthatatlan – nem is annyira Attilától és Jordanestől meg a hun–magyar azonosságot hirdető Kézai Simon krónikájától, hanem – Ipolyitól, Jókaitól, Petőfitől, Szendrey Júliától. Az út végén pedig nyugodtan ott állhat az egyiptológus Assmann, hiszen az egymásba tett koporsók gyakorlatát legkorábbról éppen a fáraósírokból ismerjük.
Nálunk úgy egy évtizede jelent meg Assmann könyve nyomvonalán a „kulturális emlékezet” fogalma, a széles körű nemzetközi elismerés révén és ahhoz képest kicsit késve. Ezzel egy időben látott napvilágot Párizsban Pierre Nora szerkesztésében a Les lieux de mémoire című adattár (három kötet, 1984–1992), mely az „emlékezés/emlékeztetés helyszínei” névvel vált nálunk is közismertté úgy 1999-től (az Aetas folyóirat 1999/3. száma tájékoztatott erről). Régebbi magyar emlékmű- és emlékhelykutatások folytatódtak ebbe az irányba, illetve új kutatások kezdődtek (amelyek végső megfogalmazására egyre türelmetlenebbül várunk). E fontos téma azonban külön áttekintést igényelne.
Ami pedig a magyar kulturális emlékezetet illeti, ez annál szebb, minél sokrétűbb.