Türkmenisztán, a kérdések nélküli ország

A közép-ázsiai Türkmenisztánt Észak-Korea után a világ második legzártabb országaként tartja számon a világ. A közeljövő nagy kérdése, hogyan módosul ez a kép a diktatórikus módszerekkel irányító elnök, Szaparmurat Nijazov tavaly decemberben bekövetkezett halála után.

(Asgabat)
Néhány kelet-ázsiai társadalommal ellentétben, a bezártság soha nem jellemezte az itt élő népek életét. A terület történelme során szinte mindig nagy kultúrák találkozóhelye volt, máskor pedig egy nagyobb birodalom részeként kapcsolódott annak hagyományaihoz. Időrendben az utolsó ilyen nagyhatalom természetesen a Szovjetunió volt. Míg azonban a kilencvenes évek elejétől kezdve az egykori szocialista országok állampolgárai újra nagyobb mozgásszabadságot élvezhettek, Türkmenisztán lezárta határait. A türkmének már a posztszovjet köztársaságokat tömörítő Független Államok Közössége megalakulásakor is távol maradtak a szervezettől, ezzel is nyomatékosítva a teljes önállóság és függetlenség iránti igényüket. 1991-ben ugyan mégis csatlakoztak, de 2005-ben lemondtak a teljes jogú tagságról, és viszonyukat partnerségi kapcsolatra korlátozták, ami egyértelműen azt mutatja, hogy ettől kezdve még kisebb figyelmet és jelentőséget tulajdonítottak a szervezetnek. Az Oroszországgal való együttműködést elősegítő, úgynevezett kollektív biztonsági megállapodást – egyetlen közép-ázsiai országként – alá sem írták. A politikai elit célja egy semleges, minden szempontból a világtól hermetikusan elzárt társadalom létrehozása volt.

Hiányzó történelem

Ezek után nagy meglepetéssel fogadta a nemzetközi szakmai közönség a Miras (Örökség) nemzeti kulturális központ meghívóját arra a konferenciára, amelyet a középkorban élt szufi polihisztor, Abú Szaíd ibn Abí’l-Khair születésének 1040. évfordulójára rendeztek a fővárosban, Asgabatban. A jeles férfiú a nyugati időszámítás szerint 967–1049 között élt a mai Türkmenisztán, a hajdani Perzsa Birodalom Koraszan tartományában. Önmagában már az is érdekes, hogy miért ünneplik meg egy tudós 1040. születésnapját? A válasz kézenfekvő: az ezredik születésnapnak semmilyen jelentősége nem volt az akkori Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaságban. Ennél azonban lényegesebb, hogy a mostani megemlékezés a történelmi tudat és a történelemírás hiányával magyarázható. Mielőtt bárki félreértené, a mai Türkmenisztán területe mindig is nagy szerepet játszott a múltban. Az országnak azonban még sincs történelme, mert soha nem létezett önálló, független államként. A középkori tudós iránti figyelem tehát nem másnak köszönhető, minthogy egy korábban nemzetként nem létező közösség keresi identitását.

Nemzetépítés

A konferencia fő, nem rejtett célja az volt, hogy maguk a szervezők is többet tudjanak meg Abú Szaíd ibn Abí’l-Khairról, de főleg arról, hogy ő maga mennyiben járult hozzá az iszlám kultúrához. Így érthető, hogy a legtöbb szakember a tágabb értelemben vett közép-ázsiai térségből érkezett. Tény, hogy munkássága a mai Türkmenisztán területéhez köthető. Tudjuk azonban, hogy munkáit perzsa nyelven írta, és ő maga valószínűleg jobban kötődött a szufizmushoz, mint bármilyen „nemzethez”. Ami természetes is, elég ha arra gondolunk, hogy a középkori Európában is sokkal inkább a vallási, mint a területi vagy etnikai hovatartozás volt a döntő az emberek számára. A nemzeti identitás kialakulását a legtöbb történész a harmincéves háború utáni korszakra helyezi. Mint azt a későbbiekben látni fogjuk, az sem véletlen, hogy miért pont egy szufi gondolkodót idéznek meg most a hivatalos „történelemkeresők”. Fontos tudni, hogy a szufizmus az iszlám rendkívül toleráns, az isteni közelséget, szeretetet kereső ága, ami semmiféle erőszakkal nem azonosítható.
A szovjet rendszer egyik érdekes ellentmondása az volt, hogy az osztálytudattal párhuzamosan kísérletet tett egyfajta sajátságos nemzettudat kiépítésére is. Történt mindez egy olyan térségben, ahol ennek semmilyen hagyománya sem volt. Az első lépés a tagköztársaságok határainak mesterséges kialakítása volt. Korábban már szó volt arról, hogy a terület a történelem során, többnyire egészében valamelyik nagy birodalom része volt. Az új politikai határok kijelölése nyilván az oszd meg, és uralkodj elv alapján működő szovjet–orosz birodalmi politika része volt: ezek soha nem estek egybe a természetes etnikai és vallási határokkal.
A hivatalos papírokba bejegyezték az állampolgárok etnikai értelemben vett nemzetiségét, ami azután apáról fiúra szállt. Így jöhetett létre például az a fura helyzet, hogy hiába született valaki üzbég szülőktől a türkmén tagköztársaságban, még ha ott is élte le egész életét, elsajátítva a helyi szokásokat és nyelvet, a hivatalos dokumentumokban továbbra is üzbég maradt. Ez a nemzetépítő szándékkal szemben álló gyakorlat ma is él.
Márpedig a nemzetépítés eszméje rendkívül fontos a független Türkmenisztánban. A tavaly elhunyt elnök egy magába zárkózó, a külvilágtól fizikailag is elzárt országot hagyott maga után. Az ötmilliós lakosú állam gazdasága szinte kizárólag a rendkívül gazdag szénhidrogén-tartalékokra épül. Türkmenisztán ugyanis a világ ötödik legnagyobb földgázkitermelője, és kőolajtartalékai is jelentősek. Ez tette lehetővé az ország vezetői számára, hogy mindenféle reformot mellőzve fenntarthassák erősen centralizált gazdaságpolitikájukat, és azt, hogy elmaradjon a – többi volt szovjet köztársaságban oly botrányosan lezajlott, és jellemzően népszerűtlen – privatizációs és kényszerű modernizációs folyamat. A lakosság – bár politikailag teljes elnyomás alatt élt – a többi környékbeli országgal ellentétben stabilitást élvezett, ellentétben például Tádzsikisztánnal, ahol a fejlődést erősen hátráltatta az 1992–1997 közötti polgárháború. Ugyanakkor részben ennek a stabilitásnak köszönhető az is, hogy a radikális iszlám nincs jelen az országban, míg Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban ez szinte ellehetetleníti az állami intézmények működését.
A gazdaság irányítása és működtetése a mai napig az állam kezében van. A havi 100 dolláros átlagfizetés mellett a villanyt, az olajat és a gázt ingyen kapja a lakosság, havi 4-5 dollárt kell fizetni a lakhatásért, és egy dollárból meg lehet tankolni egy középméretű autót.
Asgabat abszolút értelemben is az ország gazdasági és szellemi központja. Az előző elnök bezáratta a vidéki kórházakat és klinikákat, ma már valójában csak a fővárosban és az öt tartományi székhelyen létezik működő egészségügyi ellátás. A sivatagos területen fekvő, poros főváros központja gyakorlatilag teljesen megújult: egymás után épülnek az impozáns, enyhén szólva túlméretezett kormányzati és más középületek.

Rendkívüli személyi kultusz

A külföldről érkezők számára azonban az országot és legfőképpen a volt elnököt dicsőítő presztízsberuházások a legérdekesebbek. Nijazov – aki türkmenbasinak, azaz „minden türkmének atyjának” neveztette magát – rendkívüli személyi kultuszt alakított ki a történelemből már ismert eszközökkel. Aranyszobrokat állíttatott magának, legismertebb ezek közül az, amelyen ő, a központi alak a nap felé fordul, így az aranyló napsugarak mindig az ő arcát világítják meg. Arcképével díszített karórákat ajándékozott a hatalom működtetőinek, a hozzá hű köztisztviselőknek. A középületek minden termét az ő arcképe díszíti, és még a nemzeti légitársaság járatain is az atya óvó szeme figyeli az utasokat. Az új naptárban több hónapot átkereszteltek róla vagy rokonairól, mint ahogy a Kaszpi-tenger mellett fekvő Krasznovodszkból is Türkmenbasi lett.
2001-ben jelent meg a Ruhnama (Szellemiség), a basi közel négyszáz oldalas életkalauza. A népük eredetétől kezdve az általános értékrendszeren át a napi tennivalókig bezárólag mindenről eligazítást kap ebből az olvasó. (A mű magyarul is olvasható az interneten.) Tudományos szempontból fenntartásokkal kell fogadni megállapításait, így azt is, hogy a türkmén nép eredetét ötezer évvel ezelőttre teszi, és különböző nagy kánokra vezeti vissza származásukat. De az is sokat elárul az egész térségről, hogy Timur Lenket, a nagy hódítót ma négy közép-ázsiai ország vallja saját nemzeti hősének.

Elnémított ellenzék

A Ruhnama nem a nyugati értelemben vett tudományosság igényével született. Sokkal valószínűbb, hogy a basi e művével és más politikai lépésével is a marxizmus–leninizmus helyén keletkező ideológiai vákuumot akarta betölteni. Nyugati politikai értékrend alapján finoman fogalmazva nehezen legitimálható mindaz, ahogy felépítette az új országot. A volt KGB-ügynök elnökként elnémította az ellenzéket, több száz másképp gondolkodót és nemkívánatos személyt megkínoztatott, ezrek ülnek börtönben politikai okokból, mások külföldre menekültek. Gyakran alkalmazták a szovjet időkben bevált módszereket: az ellenzékieket sárgaházba zárták, különféle orvosi és pszichológiai vizsgálatokra kényszerítve őket. Biztos adatokat lehetetlen tudni erről, mert a statisztikák nagy része szigorúan titkos. Ugyanez a helyzet egyébként az ország szénhidrogén-tartalékaival kapcsolatban is, amelyekről csak sejteni lehet, hogy nagyságát a kormány eltúlozza. Még akkor is, ha tudjuk, hogy bizonyára óriási készletekről van szó, a titkolózás megkérdőjelezi a potenciális befektetők profittal és a tervezett projektek megvalósíthatóságával kapcsolatos számításait.
A totális hatalommal rendelkező uralkodó-elnök valószínűleg az oktatás szétrombolásával okozta a legnagyobb kárt az ország jövője szempontjából. Az általános tankötelezettség kilenc évre, a felsőoktatásban eltölthető idő két évre csökkent. Leszállította az általa fölöslegesnek tartott tantárgyak – mint például matematika, fizika – óraszámát. Ugyanakkor emelte a türkmén történelem, irodalom és nyelvtan, de leginkább a Ruhnama-olvasóórák számát. Az a kevés szülő, aki tehette, külföldre küldte gyermekeit tanulni. Válaszul erre a serdar, a vezér rendeletében minden külföldön megszerzett diplomát érvénytelenné nyilvánított. Jelzésértékű, hogy az említett konferencia szervezői a nemzetközi gyakorlattól eltérően még ma sem adtak lehetőséget az előadások utáni kérdésekre. Csak az előre elkészített előadások és a lehetséges kérdésekre adandó válaszok hangozhattak el.
Kulturális nyitás
Az elnök halálának körülményeit a mai napig is bizonytalanság lengi körül, még a pontos időpont sem ismeretes. Több forrás is szól arról, hogy a basi már a hivatalosan bejelentett 2007. december 21-e előtt elhunyt. Ekkor a világ hirtelen Türkmenisztánra kezdett figyelni, és a legtöbb elemző azonnal felhívta a figyelmet a politikai káosz és az abból fakadó szociális és gazdasági bizonytalanság veszélyére. Annak ellenére, hogy az ország és az ott lakó népek történelmében először demokratikus választásokat írtak ki, nagyobb kampánynak vagy zűrzavarnak nyoma sem volt. Köszönhető ez annak a politikai rendszernek, ahol az elit által favorizált elnökjelölt sikere már jóval a februári választások előtt be volt biztosítva. Gurbanguli Berdimuhamedov négy-öt hivatalos kihívóját az államilag ellenőrzött média hamar lefegyverezte. Az új elnök valószínűleg azzal nyerte el az elit és a nép bizalmát, hogy ígéretet tett elődje politikájának folytatására. Berdimuhamedov eddigi lépéseivel elődje legkevésbé népszerű intézkedésein kívánt változtatni. Újra elfogadják például a külföldön szerzett diplomákat, és októbertől megint tíz évre emelték a tankötelezettséget. Szabadon engedtek néhány politikai foglyot, egy-egy középületről lekerült a türkmenbasi arcképe. A februárban beiktatott új elnök tehát ad okot némi optimizmusra, a fentieken kívül ezt igazolja a nemzetközi kapcsolatok megélénkülése, több vezető államférfi látogatása és az Európai Bizottsággal való kapcsolatfelvétel. A novemberben megrendezett nemzetközi tudományos konferencia után jövőre nyolc hasonló, az ország nemzeti kulturális örökségével foglalkozó találkozót terveznek. Ezek témájuktól függetlenül a kulturális nyitás szándékát jelzik. Az új vezetés kénytelen belátni, hogy a szénhidrogén-exportokból származó óriási bevételek ellenére is rosszul működő gazdaságban a 60 százalékos munkanélküliség és 12 százalékos infláció mellett előbb-utóbb elkerülhetetlenek a reformok. Ha azonban ez ilyen tempóban halad, még hosszú idő fog eltelni addig, míg a türkmén átlagember élhet az akár a környező országokban is élvezhető szabadságjogaival. Ezért különösen fontos, hogy a múltból megidézett nemzeti hősök emléke ne az ország befelé fordulását szolgálja, hanem a térség területeit összekapcsoló közös múlt felfedezését.