A magyar író tollfosztása

Írónak lenni Magyarországon igazán soha nem tartozott a jövedelmező elfoglaltságok közé, napjainkban különösen nem. Az írói jövedelem fontos forrását képező, szellemi igényességükről jegyzett folyóiratok száma csappant meg az utóbbi években hirtelen. A megmaradtak is késve fizetik szánalmassá törpült tiszteletdíjaikat. A hajdanán oly népszerű író-olvasó találkozók megszervezése annyi bürokratikus teendőt jelent a könyvtárosok, népművelők számára, hogy inkább lemondanak a vele együtt járó ügyintézés fáradalmairól. Az úgynevezett büdzsé ezt nem engedi meg. Azt viszont igen, hogy erőteljesen kétes értékű, bugyuta televíziós műsorok agytompító őrültségeire milliókat fordítsanak? A könyvkiadók – elenyésző kivétellel – szponzorkeresésre biztatják szerzőiket, ahelyett, hogy ezt a kiadói teendőt maguk végeznék el. Ráadásul tiszteletdíjat sem fizetnek, sőt könyveik értékesítésében szintén az írókra számítanak.
Ezzel szemben a sportolóknak – bármilyen mértékű is a szegénység az egyesületek háza táján – erős fizikai energiát emésztő tevékenységükhöz valamiből csak jut kellő táplálékra, mérkőzéseiken azonnali orvosi segítséget vehetnek igénybe.
Ki tudja felmérni, hogy mekkora szellemi energia szükséges egy vers vagy egy magvas gondolatokat feldolgozó regény megalkotásához? Gyakorlatból tudom, hogy alaposan ki lehet merülni a becsületes munkával fogalmazott mű megírásában. Látott például valaki valaha is kalóriapénzt az írószövetségben, vagy egy-egy kimerítő mű készítése közben ügyelt-e pszichológus a művészre? Persze, mondhatják, léteznek pályázható alapítványi támogatások, s ha csekélyke keresményéből képes az egészségbiztosítási járulék fizetésére, akár pszichiátriai rendelésen is jelentkezhet a megfáradt elme. Tény, hogy a kitüntetések és díjazások statisztikájában jelentős adathalmazt foglalnak el bizonyos vallási és pártkötődéseikről elhíresült írók, ám számuk reprezentatív volta nyugodtan árnyékban hagyja a többiek általában szintén nem érdemtelen alkotói működését.
Erősen úgy tűnik, a kulturális kormányzat a mecenatúrára hagyta-bízta a szélesebb táború írók sorsát, az pedig nincs jelen olyan méretekben, hogy alkalmassá váljon a hazánkban alkotó művészek minimum minimálbéren tartására. Csak az írók elhivatása annyira tökéletlen, hogy mindenféle előlegek nélkül dolgozzanak a majdan, esetleg évek múlva megvalósuló megjelenés utáni fizetség reményében?
Hálátlan megbízó az ihlet.
Vidéken élő író barátom nemrég megjelent könyvére került a támogatók mosolygásra ingerlő felsorolása: Anyu, Apu, Panni néni, Feri bácsi, Mária néni, Vili bácsi. Az említett szerző másik művének megjelenését Bea támogatta, egyszerűen Bea. Noha nem vicc! Ha más nincs, szükség van e nénikre és bácsikra, és az egyszerűen Beákra, akik összekuporgatott vagyonkájuk apró szeletkéjét áldozzák a művek napvilágra kerülésére, s ezáltal íróik puszta létének meghosszabbítására.
Egy rádiócsatornán rendszeresen elhangzik, hallgatóik anyagiakkal támogassák a rádióadót, ha tehetik. Ahogy a rádióadó számít hallgatóinak anyagi támogatására, az írók miért ne számíthatnának olvasóik támogatására? Persze, csak azok, akiknek műveik érdeme alapján vannak olvasóik… Hiszen talán éppen az olvasók dönthetik el érdemben, melyik alkotó méltó a sikerre és melyik az úgynevezett tollfosztásra. Csakhogy akkor a kortárs szépirodalmi termésre vonatkozóan a hazai könyvterjesztés gyakorlatát és a vásárlóerő gyengülését is nagyító alá kellene tenni.

A szerző író, szerkesztő