Az öreg hölgy agyvérzése

Az eredetileg A nagy fellendülés vígjátéka (Komödie der Hochkonjunktur) címet viselő 1956-os darab hozta meg a világsikert Friedrich Dürrenmatt drámaíró művészetének. A szerző kívánsága az, hogy „nagy emberséggel, gyásszal, nem haraggal, sőt humorral” adják elő a helyenként a Bergman-filmek szürke tónusú hangulatára emlékeztető tragikus végű komédiáját. Zsótér Sándor rendező a művet a múlt héten a József Attila Színházban színpadra állítva sajnos csak jelszószerűen törekedett az elv megvalósítására.

Az ontológiai kérdéseket a társadalmi paradoxonokkal szerencsésen ötvöző – az egyes vélemények szerint a szerző második írói korszakában kialakult – jellegzetesen dürrenmatti ábrázolás első darabja Az öreg hölgy látogatása. A címadó „öreg hölgy” talán a Bank of England – a világ első jegybankja – közhasználatú elnevezésére, az „Old Lady”-re utal. A történet szerint a szegény kisváros, Güllen megmentőként várja a pénzintézeteket megszégyenítő vagyonnal rendelkező kivénhedt szülöttjét, aki az ígért horribilis összegű támogatást volt szeretője, a leendő polgármester kivégzéséhez köti. A becsületes polgárok a farkastörvények kemény próbatételét nem bírva, a kecsegtető fellendülés reményében szépen lassan prostituálódnak.
Az expresszív színhatású díszlet, az ötletes, néhol a Bauhausra emlékeztető formák mintha a húszas évek nagy avantgárd olvasztótégelyévé vált Németországot idéznék – a kor jellegzetes gépkultusza nélkül. Persze ez nem is hiányzik, hiszen emberi külsejű gépekben bőségesen van részünk a darab során. A címszereplő multimilliomos nő Claire Zachanassiant alakító Ladányi Andrea zsibbasztó, „félig műanyag” jelenléte, vazallusainak mereven kiszámított mozgása ijesztő hatást vált ki azokban a percekben, amikor a felesleges, elidegenítő manírok nem vágják agyon a játékot. A helyenként delejező hatást kiváltó erős pillanatok persze a férfi főhős Alfred Illt megjelenítő Méhes László játékának köszönhetők leginkább. A nézőtéri levegőt is átjárja a pusztulástól való borzongató félelem, és amíg a darab adaptálói ezt nem akadályozzák, a halál automatizmusa, könyörtelen logikája dolgozik a dürrenmatti gondolat jegyében.
A jó ötletek – a vasúti sínként funkcionáló kötéllétra, néhány Bertolt Brechtet idéző song – sajnos elvesznek a helyenként teljesen szükségtelen elidegenítések, üres pózok tengerében. A játék során is rendszeresen visszatérő romboló hatású, ripacskodó színpadi aktuálpolitizálás, az erőltetett jobbra-balra csapkodás, úgy tűnik, korunk magyar színházának akut betegsége. Nincs természetesen kifogásunk – politikai oldaltól függetlenül – az ellen, ha a színház helyénvaló módon foglalkozik a köz ügyeivel, a kormány és az ellenzék hibáival és bűneivel. Nem tudjuk azonban elfogadni, amikor egy rendező azzal próbálja feldobni a darabot, hogy a még csak nem is jó „presszótréfák” színvonalát átvéve politikusok oda nem illő ostobaságait – az ország dübörgéséről például – beleépíti a szövegbe. E nélkül is lehet jó előadást színre vinni, és talán Dürrenmatt sem írt annyira rosszul, hogy a történethez egyáltalán nem kapcsolódó újabb és újabb appendixekkel kelljen sorozatban megtörni a dráma menetét. Ez az öncélú brechti kakaskodás rendkívül szerencsétlen, sajnálatra méltó. A felelőtlenül adagolt pótszerek következtében mintha a zárójelenetben az egész darab visszamenőlegesen agyvérzést kapna, s az így féloldalasra bénított katarzis, sajnos, könnyen felejthetővé teszi a végkifejletet.