Építészet, eleven élet

Nagyszebenbe, a II. Géza magyar király által alapított városba, az erdélyi szászok egykori kereskedelmi és szellemi központjába kalauzolja el olvasóit a Kós Károly Egyesülés folyóirata, az Országépítő 2007/3–4. száma. A török sohasem tudta bevenni, de amit nem ért el fegyverrel az ellenség, azt elérte a Ceausescu-diktatúra a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben: mára ötezernél kevesebbre fogyott a városban élő szászok száma, miközben hasonló nagyságúra csökkent az ottani magyaroké is. Elsősorban a betelepítésnek köszönhetően több mint százötvenezerre nőtt viszont a románok lélekszáma, így a város történetének, kultúrájának egykori értékeit egyre kevesebben ismerik, a tradíciót egyre kevesebben őrzik, gondozzák. Az viszont, hogy 2007-ben Nagyszeben volt Európa egyik kulturális fővárosa, legalább részben ellensúlyozta a kollektív amnézia egyre szélesebb körben érvényesülő romboló hatását. A város történelmi magjában számos épületet felújítottak, rehabilitálták a Nagypiacot, a Kispiacot és a Huet teret, felújították a múzeumokat. A XVIII. századi színházból új kulturális intézmény lett, ahol a helyi filharmónia is helyet kapott. Fotókiállítás mutatta be a környék szász erődtemplomait és egy Németországban élő fotográfus képeit is láthatták az érdeklődők. Utóbbi képek e páratlan kulturális örökség romlásáról, pusztulásáról tanúskodnak.
A város főépítésze, Guttmann Szabolcs vetette föl – az erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesülés 2005-ös illyefalvi alapításakor –, hogy a Kós Károly Egyesülés itt tartsa meg 2007-es konferenciáját. Augusztus végén meg is valósultak az elképzelések, s mint a folyóirat által közölt beszámolóból kiderült, ez a konferencia volt az Európa kulturális fővárosa eseménysorozat keretében rendezett magyar hét legrangosabb eseménye, lévén, hogy sem Pécs városa, sem a Magyar Köztársaságot hivatalosan képviselő küldöttség nem tisztelte meg jelenlétével a magyar hét programjait.
A város építészeti-műemléki értékeinek megmentéséről éppen úgy szó esett a kétnapos konferencián, mint – Makovecz Imre előadásának köszönhetően – a magyarországi szerves építészeti mozgalom kezdeteiről, ma is meghatározónak számító elveiről, s természetesen az egyesülés névadójáról, Kós Károlyról is, aki gyermekkorának négy évét töltötte Nagyszebenben. Önéletrajzában részletesen megemlékezik arról a házról, amely a várfalra épült, annak egyik bástyáját is magába olvasztja, s amely épület később a sztánai Varjúvár megtervezésekor öntudatlanul is ható emléknek bizonyult.
Keserű Katalin előadása Kós kortársa és barátja, Toroczkai Wigand Ede munkásságát méltatta, az Országépítő több közleménye is az ő tevékenységét, az építészet és az eleven élet közötti kapcsolat fontosságát mutatja be. Gerle János cikke részletesen elemzi a pályát, de a sokoldalú Toroczkai Wigand több írása is olvasható az összeállításban, a többi között „a régi barátra”, a finn Akseli Gallé-Kallelára emlékező. A finnek 1907-ben mutatkoztak be nagyszabású kiállításon Budapesten, s a hatás, amelyet a kortárs magyar művészetre gyakoroltak, elementáris erejűnek bizonyult. Elsősorban azért, mert a történelem és a természet, a múlt és a jelen, a szellemi és a materiális érték olyan természetes módon kapcsolódott össze műveikben, amilyenről a Kárpát-medencében élők azóta is csak álmodoznak. Már ha fontosnak tartják egyáltalán a fölsorolt értékek mindegyikét. Érdemes forgatni az Országépítő számait, hogy fontosságuk tudatosodjon.