Fecsegő felszínen mozgó mese

Spiró darabját majd  húsz évvel ezelőtt már játszották Budapesten. Akkor a rendszerváltozás küszöbén voltunk, és a Másik János által megzenésített mű is szebbnek mutatta magát, mint amilyen valójában. A Bárkában most Alföldi Róbert rendező állította színpadra.

Úgy tűnik, elmaradt a szöveg ígért felújítása, amit modernizáció címén kapunk, az egyszerű egészségügyi festés, amelyen folyamatosan átüt, hogy a dalmű a nyolcvanas évek végének szüleménye, még ha a húszforintos Esti Hírlapot és az OTP-t kötelességszerűen ki is gyomlálták belőle. A kezdés mindenesetre reménykeltő és lendületes, jó előadásra számítunk, de a rendezés – úgy tűnik – negyedóra után elfárad. Alföldi Róbert az ezt követő több mint két órában az első jónak tűnő tizenöt percet ismételi lanyhuló fantáziával, sok manírral és pótcselekvéssel. Az ezerszer kizsarolt-elmondott válási történet fecsegő felszínen mozgó meséje, megfejelve Másik János zenéjével, lassú, ritmust vesztett léptekkel vezet minket a langymeleg unalomba. Alföldi mentségére szólva, az eredeti alkotás sem tartozik a Csirkefej írójának legjobb opusai közé. A párbeszédek közhelyesek, felszínesen érzelgősek-viccelődők.
A színészekről sem tudunk sokat mondani: nincs se kiugróan színvonalas, se túl rossz játék, leszámítva a csoportos szereplők helyenként visszafoghatatlanul harsány kimódoltságát. A darab és a rendezés nem is ad lehetőséget a színészi brillírozásra. Annyit állapíthatunk meg így csak, hogy a főhős, Seress Zoltán kiváló rúdmászó, de hogy miért kell felmennie, majd éneklés közben lassan leereszkednie, azt lehet, hogy ő maga sem tudja pontosan. Öncélúság van bőven másutt is, s persze az Alfölditől lassan már kötelezően elvárható szexuális manírt sem kell sokáig nélkülöznünk. A második felvonásban a magányos férj, matracán fekve, egy húszezer forintossal a fehérneműjében, valamelyik kereskedelmi tévéadó főzőcskéjére végez önkielégítést.
A szurrogátumokkal életben tartott szüzsé legellenszenvesebb pontja, amikor a rendező a fekete-fehér gyűlöletkampányok mintájára politizálni kezd. Ez, amennyire egyoldalú, éppoly ízléstelen. A sorozatból érdemes két példát kiemelni. A darab zárásakor az elvált szülők egyetlen fia jelenik meg, lyukas, Árpád-sávos zászlóval. A figyelmes nézőben óhatatlanul is felmerül: vajon mit vághattak ki az állapota miatt alapvetően 1956-os reminiszcenciákat idéző, de mégis Árpád-sávos zászlóból? A rendezői logika alapján a válasz természetesen úgy hangzik, hogy a Szálasi-rezsim jelképét, a nyilaskeresztet. Össze lehet-e azonban hozni a szabadságáért felkelt nép forradalmát a nyilas csőcselék terrorával? A rendezői interpretáció szerint igen, hisz a darab egy másik részében az ’56-os forradalommal kapcsolatban feltett kérdésre elhangzó egyik választ – miszerint ’56-ban ellenforradalom volt, s ez a válasz adekvát is lenne a mai magyar társadalom egy részét illetően – vaskosan gusztustalan zsidózás és cigányozás során utasítja el egy símaszkos, kapucnis ifjú, feltehetőleg „bőrfejű”. Az abszurd, brosúraszintű üzenet világos: a ma ellenforradalmazókkal szemben felszólalók szélsőjobboldaliak, fasiszták, antiszemiták. Alföldi vagy tudatlan, vagy rossz szándékú, reméljük, hogy az előbbi. Politizálása mindenesetre visszataszító, az amúgy sem túl jó darabot pedig elviselhetetlenül émelyítővé teszi, mert éreznie kellene, hogy bizonyos kisebbségek – cigányság, zsidóság – kiszolgáltatottságával való visszaélés enyhén szólva sem tisztességes. Az obligát szívfacsarás nehezen is hozható össze ezzel a politikai Ersatz-cal.
Alföldi jóhiszeműségére, spirituális érettségére vonatkozó korábbi halvány reményeink szertefoszlanak a darab nyomán. Ez a rendezés egy ilyen szerencsétlenül kettészakított országban – entrée-ként a Nemzeti Színházba – minimum baljós előjel.
(Spiró György–Másik János: Ahogy tesszük. Rendezte: Alföldi Róbert. Bárka Színház.)