Harangjáték

A kistelepülési iskola kulturális centrum, a közösségépítés színhelye; ha megszűnik, az olyan, mintha lelkét vesztené a falu – vallja a fennmaradásáért küzdő mezőkomáromi iskola egyik tanára. A faluromboló törvények ellen valamennyit segíthetne az összefogás, de az Enyingi kistérség három települése közt a sérelmek egyelőre erősebbnek tűnnek.

Mezőkomárom több száz éves, hasonlóan régi iskolával – tájékoztat a polgármester, Mohai János. A patinás, öreg templom meg a dél-dunántúli parasztházak mutatják szavai igazát. Hozzáteszi, a település mezővárosi rangra emelkedett a tizennyolcadik században, azután ahogy fordult a politika, megint csak az lett, ami volt – kisközség. A nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig drasztikusan csökkent a lakosság lélekszáma, igaz, ez a tendencia azóta megállt vagy inkább lelassult. Hat- és kilencmillió forint között lakható házat lehet kapni. Érdekes újdonság, hogy a budapesti agglomerációból érkeznek fiatal családok, akik egykor a falusi élet utáni sóvárgásukban hagyták el Budapestet, s amint utolérte őket a terjeszkedő város, továbbmenekültek.
Jó zsíros, fekete a föld a környéken, kedvező a klíma; a hetvenes évek közepén még három termelőszövetkezet egyesülése adott munkalehetőséget a lakóknak. Azonban a téesz az elmúlt esztendők során kivonult Mezőkomáromból, eladta a magtárakat, a sertéstelepet, a juhtelepet.
– Sokan Fehérvárra járnak dolgozni – mondja Bujdosó Ferencné, a szülői munkaközösség vezetője. – Másfél órát megy a busz, mert minden nagyobb fánál megáll. Szabadhidvégről, Mezőkomáromból és Lajoskomáromból összesen ötven ember jár Mórra, pedig az még messzebb esik. Ingáznak Siófokra is; az közelebb van, mégis nehezebb odajutni, mert más megyéhez tartozik, és a megyék közlekedési rendje nem illeszkedik egymáshoz.
– Mikor beért a faluba, földkupacokat látott – mondja a polgármester, s mikor megerősítem, hogy így van, folytatja: biofermentációs üzemet építenek. A biofermentáció speciális baktériumtörzs adagolásával tizennyolc–huszonhárom napra csökkenti a trágyaérlelődési folyamatot, ami a természetben csak három–négy év alatt menne végbe. Az így nyert biomasszát szárítják és granulálják. A végtermék magas táptartalmú talajjavító szer, egyszerűbben trágya, amelyre igen nagy a kereslet. Várhatóan főleg az olyan száraz klímájú országok, mint Görögország vagy az Egyesült Arab Emírségek mutatnak majd érdeklődést a mezőkomáromi biofermentátum iránt. Addig azonban marad a szegénység. Fejér megyében itt a legmagasabb, húszszázalékos a munkanélküliség, s az éves adóbevétel nem éri el a négymillió forintot.
– Ráadásul az önhikibe is bekerült egy cifraság – teszi hozzá a faluvezető. A hasonló helyzetű falvaknak nélkülözhetetlen segítséget jelentő önhiki (önhibájukon kívül hátrányos helyzetben levő települések támogatása) eddig csupán rászorultsági alapon működött. A Mohai János által kifogásolt cifraság az, hogy ezentúl az óvodai és iskolai létszámok kedvező alakulása is a támogatási feltételek közé tartozik. Az idén még huszonnégymillió forint befolyt ezen a csatornán, jövőre tizenhatra ha számíthatnak.
A település iskolája is a túlélésért küzd. Márpedig, ahogy a polgármesteri hivatalban összegyűlt helyi vezetők mondják, az iskola létkérdés a falu számára. A kilencvenes évektől tapasztalják, hogy a normatív támogatás elmarad a gördülékeny üzemeltetéséhez szükséges mértéktől, s már akkor is felmerült a gondolat, hogy valamiféle integrációra lesz szükség. S mert a szomszédos Szabadhidvéget csak a Sió választja el Mezőkomáromtól, kézenfekvőnek látszott az összefogás. Gyalogosan Hidvég tíz perc ide. A két település közös iskolájába körülbelül százkilencven gyerek járhatna, vagyis kitelne az állami támogatáshoz (normatívához) szükséges létszám.
– A kilencvenes évek végén megkerestek, hogy hozzunk létre oktatási társulást. Hidvégen maradt volna az alsó, de Mezőkomáromban működött volna az itteni alsó és az összevont felső tagozat. Vagyis itt lett volna az oktatási intézmény központja; ha így alakul, minden pedagógusi állás megmarad. Sajnos azonban a megegyezés nem sikerült. A felek azon különböztek össze, hogy kinek legyen joga szabadságra küldeni az iskolaigazgatót. Az egyezkedést berekesztették, s aztán egy hét alatt összejött a Szabadhidvég és a jóval távolabb eső Lajoskomárom közötti integráció. Ennek a levét isszuk ma – értékeli a helyzetet a polgármester.
Most százhuszonöt gyerek jár a mezőkomáromi iskolába. Általában tizenhat fősek az osztályok, egyetlen csoport működik tíz fővel. Tudni kell azonban, hogy az úgynevezett fejkvótát már két éve létszám alapján adja az állam. A harmincfős osztályok maximális támogatásra számíthatnak, s aztán az egy főre jutó normatíva mértéke az osztálylétszámmal együtt csökken, míg végül a tizenöt főnél kisebb osztályba járó gyerekek után nem kap egy fillért sem az intézmény. Ha az oktatási tárca, hangoztatott tervének megfelelően, jövő szeptembertől a létszám alsó határát tizennyolcra emeli, sok vidéki iskolával együtt a mezőkomáromi működése is ellehetetlenül. Míg 2006-ban harmincmillió forint volt a különbözet, az idén már negyvenmillióval kellett az önkormányzatnak kipótolnia az állami normatívát.
– Hála istennek – mondja Szüllő Balázs iskolaigazgató – a szabad iskolaválasztás joga egyelőre megmaradt, így egyre több hidvégi szülő járatja hozzánk a gyerekét; a tavalyi beíratáskor tízből kilenc esetben ide hozták a gyereket, nem a jóval messzebb eső Lajoskomáromba.
Egy szabadhidvégi anyuka, Nyári Zoltánné azt állítja, sokkal értelmesebb dolog ide járni a szomszéd faluból. Nemcsak azért, mert vonzónak találja a mezőkomáromi iskolát, ahol mindenféle színvonalas oktatási formát megtalálnak a nyelvi labortól kezdve a számítógépes tanteremig, hanem mert a lajoskomáromi iskola nem egyenrangú félként kezeli a másik településről érkezett gyerekeket. Éreztetik az őslakosok, hogy ők vannak otthon. Sokszor nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is…
– Hallunk hátrányos megkülönböztetésről – bólint Szüllő Balázs. – Az egyik anyuka mesélte, hogy az iskolába a menetrend miatt csak jóval órakezdés előtt tudnak beérni a gyerekek, de nem engedik a tanterembe, hanem külön szobába terelik őket. Ennél is rosszabb, amikor az ebédlőben a lajoskomáromiakat szolgálják ki először, és ha a hidvégiek nem kerülnek sorra, mire indul a busz visszafelé, éhen maradnak.
– Olykor látom – mondja Mohai János –, hogy a szabadhidvégi gyerekek Lajoskomárom közepén állnak a buszmegállóban, s megesik, hogy öt gyerek befér, a többi harminc-negyven kint marad, ha esik, ha fúj… Nálunk az a jellemző, hogy nincs autója a családoknak. A gyerekek ötven százaléka küzd valamilyen szociális hátránnyal.
Miközben a községházáról az iskolaépület felé tartunk – két perc az egész –, az igazgató kifejti véleményét, miszerint most túlterheltek a gyerekek, nem tanítja meg őket gondolkozni a standard oktatás, csupán információtömeget igyekszik a fejükbe pumpálni. Akiket a gyökereiktől elszakítanak, akiket arra nevelnek, hogy eddig ide tartoztál, mostantól meg oda, az irányítható emberré válik.
– A neveltségi szint egyre lejjebb csúszik, s többek közt ezért kéne támogatni a kisebb intézményeket. Elhiszem, hogy nem jó, ha csupán százhuszonöt gyerek jár egy nyolcosztályos iskolába. De a nyolcszáz–ezer gyereket tanító mamutiskolákban az oktatáson kívül másra nincs lehetőség. A szülőknek egyre kevesebb idejük marad a gyerekre, hiszen egyre nehezebb előteremteniük az anyagiakat. Az iskolára több nevelési feladat hárul, mint korábban, s ez csak személyes kapcsolatokban, átlátható csoportokban oldható meg. Én mind a százhuszonöt gyereknek ismerem a szüleit, sőt a nagyszüleit is.
Ápolt, takaros tantermekben vezet körbe az igazgató; épp becsöngetnek, a folyosón viháncoló gyerekek behúzódnak az osztályokba. Pálmai György évtizedek óta szolgál az iskolában, kémiát, fizikát, informatikát oktat. („Gyuri bácsi engem is tanított” – súgja Szüllő Balázs.) A tanár bevezet a számítógépszobába, két gyereket oda is ültet a gépek elé, hogy megmutassák a közösen írt programokat. Az egyik, amelyet előkeresnek, az Árpád-házi királyokról, a másik a nemzeti szimbólumokról szól.
Különálló kis épületbe megyünk át, ahol egy csapat nebuló ajándéktárgyakat készít. Éppen díszes, karácsonyi motívumokkal ékesített gipsz gyertyatartók gyártása folyik. Kapok is belőlük. Szépek.
– Falukarácsonyra készülünk, s ennek évente az iskola a színhelye – magyarázza a tanár úr. – A dolog úgy kezdődött, hogy a katolikus egyházközség kölcsönkapott Szlovákiából egy csodálatos, minden órában muzsikáló harangjátékot. Nagyon tetszett a község népének, többen úgy gondolták, meg kellene tartani, ezért a katolikus egyházközség és az önkormányzat gyűjtést kezdeményezett a lakosság körében, és az így befolyt hétszázezer forintot kiegészítettük a falukarácsonyon összegyűlt pénzzel. Azóta évente megtartjuk a vásárt.
Pálmai György úgy véli, egy ilyen kis faluban az iskola kulturális centrum, a közösségépítés színhelye; fórum, ahol a lakosok, szülőként és nagyszülőként, egymással is kapcsolatot tartanak. Ha ez megszűnik, az olyan, mintha lelkét vesztené a falu.
– Amikor a hidvégiek bezárni kényszerültek az iskolájukat, a következő évben jelezték a lajoskomáromiaknak, hogy jön a március 15-i községi ünnepség, de azt a választ kapták: mi közünk ehhez? Akkor értették meg, mit veszítettek.
– A legrosszabb esetben a hetedik-nyolcadik osztályt hagyjuk elmozdulni, bár az sem szerencsés. Nagy álmunk, hogy létrehozzuk Szabadhidvéggel a körjegyzőséget. Az lenne a legjobb, ha Szabadhidvéget sikerülne meggyőzni: lépjenek ki a jelenlegi társulásból, és hozzák ide a gyerekeiket. A pedagógusgárdánk, tantestületünk összetétele olyan, hogy mindenféle bővítés nélkül el tudnánk látni ezt a feladatot. Meg tudnánk egyezni – véli Mohai János.
Szabadhidvég polgármestere, Harai Zoltánné nem hallott arról, hogy Lajoskomáromban bármilyen hátrány érné a hidvégieket. A szülői félelmeket érthetőnek tartja, s tudja, hogy ilyen helyzetben beilleszkedési problémák mindig adódnak, de ezeket szerinte nem kell túldramatizálni. Szabadhidvégről ötven gyerek jár Lajoskomáromba. Harainé szerint így is, úgy is buszra kell szállniuk a gyerekeknek, hiszen a szomszédos Mezőkomáromba sem biztonságos átgyalogolni a forgalmas autóúton. Arra a kérdésre, elképzelhetőnek tartja-e, hogy a szomszéd faluba járjanak a hidvégi gyerekek, nem tud felelni, amíg hivatalos megkeresés ez ügyben nem érkezik. Márpedig nem érkezett.
– Úgy tudom, egy ideig egyezkedtek a mezőkomáromiakkal, s azért fordultak Lajoskomárom felé, mert nem tudtak megállapodni abban, ki küldje szabadságra az igazgatót – vetem fel.
– Valóban az volt a kérdés, hogy a munkáltatói jogok gyakorlásával kapcsolatos döntések melyik önkormányzat hatáskörébe tartozzanak. Mi azt akartuk, hogy a közös megegyezés legyen a követelmény, ők pedig azt, hogy csupán véleményezési joga maradjon Szabadhidvégnek. Lajoskomárommal sikerült úgy megállapodnunk, hogy közösen egyezhessünk meg ilyen kérdésekben. Ennek öt éve. Azóta járnak oda a hidvégi gyerekek, és meg vagyunk elégedve.
– Elképzelhetőnek tartanak a továbbiakban valamiféle oktatási együttműködést a szomszéd faluval?
– A legszerencsésebb a három falu összefogása lenne.
Arról, hogy rosszabb bánásmódban részesülnének a szabadhidvégi gyerekek, Macher Pál, Lajoskomárom polgármestere sem hallott. Pedig mint mondja, számos szülői értekezletet ült végig a társtelepülésen. A jövőt ő is a három iskola együttműködésében látja.
– De Mezőkomárom azt szeretné, ha a hidvégi gyerekek hozzájuk járnának – vetem közbe. – Így az iskolájuk megmenekülhetne, Lajoskomárom csak ötven gyereket vesztene a jelenlegi háromszázhetven főből, tehát egyik iskola fennmaradása sem kerülne veszélybe.
– Ebbe semmiképp nem fogunk belemenni. Mezőkomárom is kénytelen lesz belenyugodni az országos oktatáspolitika miatt kialakult helyzetbe, mi nem tehetünk erről. Természetesen nem mondunk le ötven gyerekről, mert ez nekünk is fenntartási nehézségeket okozna.
Bár Macher Pál ezt hivatalosan nem erősítette meg, úgy tudjuk, a lajoskomáromi községvezetés elképzelése a következő: Mezőkomáromban csak az alsó tagozat maradna, a felsősöket átvenné a lajoskomáromi intézmény.
Komárom szláv eredetű szó, azt jelenti, szúnyogos. Hogy mennyire szúnyogosak, nem tudom, de csinosak, csendesek ezek a falvak. Ahogy kikanyarodom az iskolaudvarról, gyerekcsapat vonul át az úton, egy felnőtt tereli őket; integetnek.