MI A MAGYAR?

Midőn a magyar színház országos pártoltatásáról szó vagyon, első kérdés, melyet mind tenni, mind bővebben megfontolni szükség, ím ez: vajon mi célokat vél a nemzet egy magyar színház alapításával elérhetni? És ha csakugyan nyomós okok vannak, melyek a színház országos pártolását szükségessé teszik, mi szempontok azok, mikből tekintve a dolgot, ezen intézetnek éppen Pest városában kell alapíttatnia? Nem volna-e célirányosb azt inkább Miskolcon vagy Debrecenben vagy éppen Szegeden állandóvá tenni, hol több a magyar ajkú lakos?
Mondják a magyar színház pártolói, hogy miután szerte a haza legfőbb, legvirágzóbb városaiban német színházak vannak, s Pesten magában egy pompás, szinte német, igen illő, hogy egy nemzeti magyar is legyen; hogy szégyen, ha a magyar nép csak idegen nyelv segedelmével juthat azon szellemibb s nemesb éleményhez, mit színielőadások nyújtanak; hogy sokan, kik németül nem értenek, száműzvék saját hazájokban a színházból azalatt, hogy a német ajkú lakosok dúskálkodnak ezen életgyönyörben; hogy pirulnunk kell idegenek előtt, kik Pesten megfordulván kérdik tőlünk: „Hol van színházatok?” – s mi nem tudunk azt mutatni stb. […]
Véleményem szerint e javítási időszakban, hol reform eszméivel kelünk s azokkal fekszünk, hol az előhaladásnak minden mégoly parányi kerekcséjét is mozgásba ügyekezünk tenni, nekünk, magyaroknak sem fontosabb és célszerűbb, sem alaposabb és életbe hatóbb reformunk nincs, mint nyelvünk, nemzetiségünk terjesztése, egyetemivé tétele. Ez oly sokszor vitatott, megmagyarázott, bebizonyított dolog, mely a jobbaknál vérbe és életbe ment által, s ki napjainkban ezen kételkedik, az csak szívét vagy agyvelejének egészségét hozza gyanúba. Ezt elismerte a törvényhozói tekintet is, s utóbbi országgyűlésink dicsőségesen munkáltak benne; a kormány semmi akadályokat nem tesz, sőt legújabb időkben szép példáit adá e részbeni egyetértésének; aminthogy nyelvünk egy évtized óta oly szembeötlő haladásokat teszen, hogy a hazafi kebelnek lobognia kell örömében e nemzeti felvirágozásnak. Tisztelet és hála azon nemes lelkeknek, kik férfiasan nyúltak a dologhoz, kik sem fáradságukat, sem vagyonukat nem kímélték e nagy, e gyökeres és századokra kiható fontosságú eszme valósításában! Az ő nevök legragyogóbb lapjain fog fényleni nemzetiségünk történetkönyvének: de minden ezen szívemelő törekedések mellett is, azt hiszem én, még sokat nem tettünk, mit tennünk kell, s mit tennünk hatalmunkban van.
A magyar nyelv közönségessé tételében, mi a legújabb törvények és országgyűlések akaratánál és szelleménél fogva kötelesség lőn, legfontosabb – ítéletem szerint – Pest-Buda magyarosítása. Ezt, úgy hiszem, elég csak kimondani, hogy ki-ki bizonyítgatás nélkül is átlássa. E két városban körülbelül 120 000 lélek él: oly néptömeg, milyen sehol sincs az országban együtt. Mindennek úgy szólva kellő közepe. Itt van legtöbb míveltség, itt legnagyobb értelmi súly; ezen két városra függesztvék egész ország szemei. Ez ád más vidékeknek tónt, irányt; innen szivárog ki, mint valamely fénytoronyból, minden sugár, s amint e két város tót, német vagy magyar szellemű, úgy leszen minden kisugárzásainak a nemzetiségre jótékony vagy káros következése. Meddig ezen roppant néptömeg így együtt az ország kellő közepén nem magyar, addig nem messze jutottunk magyarodásunkkal, addig elhihetjük, hogy Pannóniánk vállain fityegnek ugyan magyar köntösdarabok, de szíve idegen. E két város magyarodása nagyobb következményű és életbe hatóbb fogna lenni, mintha más vidékeken egymillió lelket tettünk volna magyarrá. Azért, ha célt valódilag és komolyan akarunk, Pest-Budának magyarosítása legyen jelszavunk.
(Bajza József: Szózat a pesti magyar színház ügyében, 1839)