Miniszteri bizonyítványok

A kormánytagoknak elsősorban a munkájukat kellene komolyan venniük, nem pedig saját magukat, ahogy sokszor tapasztaljuk. Kétségtelen viszont, hogy a hiúság, a becsvágy (és nem a hatalomvágy!) ösztönző ereje sokkal több áldást hozott a civilizációnak, mint a szegénység. (De ez alatt legkevésbé a politikusokat értem.)

A francia ötlet eredeti. Mindjárt arra gondoltam, hogy valami hasonlót nálunk is ki kellene találni. Arról van szó, kedves olvasó, hogy a francia miniszterek ezentúl egyéni teljesítményükről minden hónap végén jegyekkel ellátott bizonyítványt kapnak, amelyet egy külső könyvvizsgáló – mondhatjuk így: pártatlan – cég bevonásával készít el a miniszterelnöki hivatal. „Más területekhez hasonlóan a politikának is el kell számolnia az állampolgárok előtt” – így kommentálta a döntést a francia kormányszóvivő. Valamennyi miniszter számára összeállítottak egy olyan táblázatot, amelyben a teljesítmény harminc (!) kritérium alapján osztályozható.
„A kormányzás egyetlen legális célja, hogy lehetővé tegye az emberek közössége számára azokat a dolgokat, amelyekre elkülönült egyénekként képtelenek lennének” – mondta a nagy amerikai elnök, Abraham Lincoln. A kulcsszavak: a közösség számára, a közösség érdekében, a közösség szolgálatában. Távolabbi célként az ország érdekében. Ugyanakkor ismerünk olyan véleményeket is, hogy a kormányzás túlságosan komoly és fontos feladat ahhoz, hogy politikusokra bízzuk. Lássuk be azonban, hogy az ideálishoz közelítő szemlélet – nevezetesen, hogy tudósok kormányozzanak – kivitelezhetetlen ábránd, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeknek a bölcs embereknek eszük ágában sincs kalodába záratni magukat. Maradnak a laboratóriumokban, mi meg a politikusoknál.
Ami az elismertség igényét, a jutalom áhítozását, a hiúságot, azaz a jó bizonyítványt illeti, szabadjon egy ókori példával előhozakodnom. Az idősebb Catóhoz egyszer így szólt egy barátja: „Botrány, hogy neked még nem emeltek szobrot Rómában! Megyek, és bizottságot alakítok.” „Ne menj – mondta Cato. – Jobb szerintem, ha az emberek azt kérdezik, miért nincs szobra Catónak, mintha azt kérdezik: miért van?” Mit akarok ezzel mondani? Ne lássuk el jó érdemjegyekkel – és pénzjutalmakkal – a minisztereket akkor, ha nő az országban a szegénység, az elégedetlenség, és egyre nehezebben élünk. A miniszterek megítélését pedig bízzuk a polgárokra. Egy harminc kritérium alapján kiállítandó bizonyítvány mindenképpen útmutató lehetne nálunk is. A kormánytagoknak egyébként elsősorban a munkájukat kellene komolyan venniük, nem pedig saját magukat, ahogy sokszor tapasztaljuk. Kétségtelen viszont, hogy a hiúság, a becsvágy (és nem a hatalomvágy!) ösztönző ereje sokkal több áldást hozott a civilizációnak, mint a szegénység. (De ez alatt legkevésbé a politikusokat értem.)
„Korunk politikusait azzal jellemezhetjük – mondta egyszer Faludy György költő –, hogy hasztalan próbálják az életünket megváltoztatni, és képtelenek megváltoztatni saját magukat.” Ha valaki közhivatalt vállal, tehát történetesen miniszter lesz, köztulajdonként kell tekintenie magát, és el kell tudnia viselni, ha a hónap végén rossz érdemjegyet kap. Milyen szempontok alapján kaphatnának érdemjegyeket idehaza a kormány tagjai? Általános, mindnyájukat érintő és természetesen egyedi nézőpontok mérlegelésével. Az általános aspektusok között például a következők állhatnának: lelkesedés és kitartás, eredetiség, intelligencia, etika, kapcsolat az emberekkel stb. Azért említem elsőként a kitartást, mert ha a politikust nem ösztönzi a gyakorlatban a jobbítás vágya, akkor bármelyik további tulajdonság hiábavaló. Megkettőztem erőfeszítéseimet – olvashattuk a napokban egyik kormánytagunk interjújában. Mi haszna van a megkettőzött erőfeszítésnek, ha közben megfeledkezünk a célról? Albert Einstein így vélekedett a sikerről: „Az általam ismert valamennyi tudós közül Curie asszony az egyetlen, akit nem rontott meg a siker.” Ennek analógiájára írhatom: félő, hogy kevés azon kormánytagok száma, akiket nem rontott meg a hatalomvágy.
Az általános megközelítés között szerepelhetne még, hogy a kormánytagok milyen beszédeket mondanak, mennyire urai a magyar nyelvnek (aki, amely, ami), a tévéinterjúk során hogyan viselkednek, beszélnek-e nyelveket stb. A francia egészségügyi miniszter például csak akkor számíthat dicséretre, ha egy orvosi konzultáció nem jár minden esetben receptfelírással. Magyar kollégája, Horváth Ágnes a politikusi népszerűségi lista utolsó helyén áll – „egyesre már jó”, hallottam egyszer egy pedagógusi értékelést –, mindenekelőtt el kellene kerülnie onnan, de az ő munkájának elbírálásakor szempont lehetne az is, hogy az orvosok többet foglalkoznak-e a beteggel, mint jelenleg. A jó taktikus hírében álló Gráf József földművelésügyi miniszter abban az esetben reménykedhetne jó osztályzatban, ha a terjeszkedő mezőgazdasági nagyvállalatok (szövetkezetek?) nem ölik meg a családi gazdaságokat. Takács Albert igazságügy-miniszter pedig eléri, hogy a rendőrség nemcsak szolgál és véd, hanem megtölti a szlogent tartalommal, tehát állampolgárbarát lesz, és némelyik rendőr nem úgy viselkedik, mint valamiféle köztörvényes bűnöző egyenruhába bújtatva. Ha a miniszter megjelenése („az Elite magazin néhány éve az ország tíz legelegánsabb férfija közé választott”) nem megy a belső rovására.
Szekeres Imre honvédelmi miniszter esetében a kritériumok egyik-másik önkényesen kiválasztott tétele: a magára irányított figyelem szinkronban lesz-e kormányzati munkájával? Ötleteit – francia mintára: felvonulás az Andrássy úton augusztus 20-án – mennyire tolerálja a közvélemény? Fodor Gábor környezetvédelmi miniszternek sikerül-e az önálló nemzeti parkok számát növelnie, és ő maga megtesz-e mindent azért, hogy a mai magyar politikai életben az általa legnagyobb problémának vélt hitelesség kérdésében példát mutasson? Göncz Kinga külügyminiszter bizonyítványa attól függne, hogy lépésről lépésre el tudja-e fogadtatni magát a közzel. Érthetetlen, hogy kerülhet a politikusok népszerűségi listáján a negyedik (!) helyre. (Ez is bizonyítja, hogy a slágerlistát mennyire lehet komolyan venni…) Hogyan képes teljesíteni a diplomácia mellett a településekkel, az üzleti szereplőkkel, az egyetemekkel, a kutatóintézetekkel és a civil szervezetekkel való kapcsolatrendszer kiépítésében. Jut eszembe: a helyes külpolitika első alapelve mindig: jó kormányzás otthon.
A francia kulturális miniszter egyebek mellett a francia filmek hazai piaci részesedése vagy a múzeumok látogatottsága alapján kap osztályzatot. Magyar kollégája, Hiller István érdemjegyét is befolyásolhatná a múzeumi látogatottság, jóllehet az ellenzék szerint ez – a valóban fontos problémák megtárgyalása helyett – látványpolitizálásnak tetszik. Veres János pénzügyminiszter bizonyítványát többek között aszerint állíthatnák ki, hogy az általa is fontosnak tartott korrupció visszaszorításában milyen konkrét eredményekre jut. Bernard Shaw figyelmeztet bennünket: „Az a kormányzás, amelyik meglopja Pétert, hogy adhasson Pálnak, mindig számíthat Pál támogatására.” Veres érdemjegyét persze az is befolyásolná, hogy a miniszter mennyire tud az érzelmeinek parancsolni…
És így tovább, a többi kormánytag esetében is felállíthatnánk a bizonyítványhoz kritériumokat. Csakhogy van egy bökkenő: e lap hasábjain már többször megíratott, hogy hazánk következmények nélküli ország. A pártatlan könyvvizsgáló cég megállapítaná X miniszterről, hogy hónapról hónapra alulteljesít, azaz több az elégséges a bizonyítványában, mint a jeles – és mégsem történne semmi. Maradna a helyén. Egy bölcs kormányzat tagjai tudják, hogyan kényszerítsenek mértéktartással és egyeztessenek méltósággal. Ma nem ilyen minisztereink vannak.