Remény

Egy határozott cél akarása és a szolidaritás emelheti fel a nemzetet – ez volt a legfontosabb üzenete Sólyom László hagyományosan az új év első napján elhangzó rövid beszédének. A köztársasági elnök a remény fogalma köré rendezte mondanivalóját: aki bízik a jövőben, akinek van belső iránytűje, aki nem adja fel, az nem passzív elszenvedője – „majd csak lesz valahogy” –, hanem alakítója is a saját és környezete sorsának. Nem lehet túlbecsülni egy ilyen üzenet jelentőségét abban az országban, ahol a mögöttünk hagyott évet talán a közélettől való elfordulással, a tehetetlen düh és a lemondó beletörődés időszakainak hullámzásával lehetne leginkább jellemezni, ahol az értelmes vita és cselekvés folyvást akadályokba ütközött.
Ahhoz, hogy a reményről szóló szavai hitelesek és hihetők legyenek, az államfőnek mellőznie kellett az ország helyzetének részletes taglalását, így a ránk váró kemény év eleji áremelésekről vagy a változó világgazdasági környezet kockázatairól sem beszélt. Csupán utalt arra, hogy az egészségügy, az oktatás, a természeti környezet állapota, a szegénység elleni küzdelem állása határozza meg azt, hogy jó-e élni egy országban. Az üzenet címzettje a civil Magyarország volt, nem a politikai elit, amelynek végletes megosztottságát az államfő csak egyetlen megjegyzéssel kárhoztatta. A megválasztása óta kitartóan képviselt értékrend köszönt vissza mondataiból: a közös célokat megvalósító kis közösségek példaadó és országépítő erejébe vetett hit, kiemelten a nagycsaládosok mozgalmának dicsérete. Politikai állásfoglalás ez a javából!
A parlamentben egymásnak feszülő két oldal burkolt államfői bírálata, hogy nem képesek közös célokat kitűzni. Nem a választási lehetőségek eltüntetésének, az összeborulásnak, a nagykoalíciónak a vágya ez, hanem a nemzetstratégiai érdekek megfogalmazásának és egységes képviseletének igénye. Csakhogy szerintem mélyebb a bajok gyökere: közös célok csak-csak lennének, de a fogalmaknak azonos jelentést tulajdonító közös nyelv és a demokratikus közélet éltető ereje, a közös normarendszer hiányzik. Éppen az óév utolsó napjaiban derült ki az egészségbiztosítás tervezett átalakítása kapcsán, hogy a kormány és a köztársasági elnök is reformpárti, csak amit a reformról gondolnak, az nem hozható közös nevezőre. A gyurcsányi hatalom közben végképp kiüresítette a demokrácia egyik alapintézményét, a kormányzat parlament általi ellenőrzését, s ugyanezt megkísérelte a népszavazással is. – Ami populizmus az egyiknek, az demokrácia a másiknak, és megfordítva – idézte karácsonyi számunkban Ralf Dahrendorfot Lánczi András. Ennyit közös fogalmainkról.
Közös cél lehetne az európai uniós források értelmes felhasználása, a kormány ehelyett csupán arra ügyel, hogy mindenki mást kiiktasson a döntéshozatali mechanizmusból. És lám, a Fidesz után a baloldal vezére is a gazdasági növekedés ösztönzésének lehetőségeit keresi; szerencsére könyvet nem szentel a témának. Fájdalom, a balliberális kormány öt és fél év alatt szó szerint lenullázta a gazdaságot, és mind a szándéka, mind a tehetsége hiányzik egy valódi fordulathoz. Hol válság van, ott válság van.
Sólyom László újévi gondolatai egy kicsit mintha rímelnének a minden médiafelületet elárasztó kormányzati propagandaszövegre: Magyarország bennünk, a közösségeinkben van, belőlünk épül. Azért van három különbség: az elnök nem tegezi le az országot, az ő szájából hitelesebben szól az üzenet, s az egész nem emészt fel százmilliónyi adóforintot. Az államfő értelmet adott mások zagyva beszédének, amikor a közügyekkel való törődésre kérte a polgárokat. Más szóval: politizálásra.