Semeddig és örökké

Kibilleg a Caracalla fürdő öltözőfolyosójáról, s amint kamera és lámpák számára hasznos térbe ér, százfogas vigyort ölt. Már a bőgősor mögött gesztikulál fehér keszkenőjével, biztos, ami biztos. Ahogy a zenekaron átvezető járásban botorkál, a kövér ember derűs imágójával nyert ügye van amott ezrek, emitt százmilliók előtt. Már csak énekelnie kell, hibátlanul, de az mindig jön magától, gondolják ugyanezen százmilliók – százmilliókért, tegyük hozzá.

Innen is nézhető az igazi bajazzó, a bulvárlandi happységbe odabelül biztos bele-beleszomorodott hangmilliárdos, néhai Luciano Pavarotti élete. Őszi halála törvényszerűn vonta maga után a karácsonyi komolyzenei eladások Pavarotti-dominanciáját. Szinte a kezdetektől hű kiadója, a Decca hivatalos összeállítással tisztelgett előtte: Pavarotti örökké, ez a címe a DVD-nek.
Sőt, van dupla CD-s változat is, amelynek műsora megteheti azt, amit a filmes szekció nem: követi a tenor lemeztörténetét a hatvanas évektől. Mi a DVD-vel – sajnos – csak 1990-ben indulunk, amikor Pavarotti operai és hangversenykapacitása már megfogyatkozott, átalakult arénakoncertek és karitatív popgálák sorozatává. Négy város hat helyszínéről randomizálva kapjuk a tenorszámokat: Róma (Caracalla), Reggio Emilia (Teatro Valli), London (Hyde Park és Royal Albert Hall), New York (Central Park és Metropolitan Opera). Mindben közös, hogy amerikai hippi, brit trónörökös-feleség vagy északolasz nőgyógyász ugyanúgy tolong Pavarotti koncertjein, mintha delejeznék. Mi mással volna magyarázható egy letűnő műfaj másfél mázsássá öregedő énekesének földgolyót körülölelő népszerűsége, mint a karizmával – sőt, esetében a speciális, felhangok kiváltotta audiodelejjel?
Nem újság, hogy lírai Donizetti-, Verdi- és (maximum) spinto Puccini-szerepekben Luciano Pavarotti ha keresett, sem találhatott hangi problémát magának. Istenáldotta tehetségével, gondtalan és stílusosan olasz éneklésével képes volt egészen középes limonádészerzők dalait is értékké tenni. De Crescenzo, Bixio, De Curtis, Di Capua és a többiek sokat (nemcsak dicsőséget, temérdek jogdíjat is!) köszönhetnek Carusónak, Lanzának – és most már Pavarottinak is.
A filmes válogatásban főleg operai oldalon marad hiányérzet, bár a MacDuff-ária, a Werther-részlet és egyik szopránkedvencével, Nuccia Focilével a Traviata-duett a ma szokásos lektűrátlagon felül szemlélteti Pavarotti valódi repertoárját – az utolsó aktív dekád csinn-bumm cirkuszával szemben. Nem akarom leszólni ezt sem egészében, például a utolsó cross-over albumról bónuszként csatolt két klip igen kellemes: ugyanez a Last Tenor című BBC-dokumentumfilm ajánlójáról már nem mondható el. Ott egy szánalmasan haj-szemöldök-szakáll-festett, vonszolódó beteg viaszbáb mosolyba merevült arccal nősül – a feleannyi idős Mantovani kisasszony és a puccparádé egyenrangú túlzás.
Nekem mindegy lehetne az idegesítő hangsúlyeltolás. Ha akarom, felteszem itthon 1961. április 29-i Bohémélet-előadásának felvételét – az évszázad legjobb szimatú embere lehetett, aki vacak magnójával kalózkodott alatta! –, a huszonhat esztendős Luciano első nyilvános éneklése ez. Tökéletes. De ez a talentum közös kincs ma már, ezért mégis könyörgök mindenkinek, aki Pavarottit ismeri: ha a néhai bulvársztárt látja is, mert odalöki elé a szennysajtó és a tévé mint eldobható műanyagfigurát, keresse-hallgassa benne az operaművészt!
Előbbi kultusza semeddig se tart majd az örökkévalósághoz képest.
(Pavarotti forever!, Decca DVD, 2007.)