Szeretet és politika

Valami harangozhatott a kommunisták fejében, amikor a vallástalanítás átfogó offenzívája jegyében a karácsonyt a szeretet ünnepévé próbálták átkeresztelni. Az iskolákban kitartóan próbálkoztak a német eredetû fenyõünneppel is, a délszaki Szent Miklós püspököt meg orosz mintára letélapózták: a materialista vulgárpropagandában így borult egymás nyakába Marx és Lenin. Ám ebben a szeretetünnepben valahogy ott maradtak a krisztusi nyomelemek. Hiába egyezett meg az egymásnak feszülõ ikerpár, a kapitalizmus és a szocializmus, hogy a világot és az emberiség sorsát a puszta érdek igazgatja: lépten-nyomon beleütköztünk, hogy a tõkén és a tõke tagadásán túl is van élet. Pontosabban: igazából csak ott van. Ez a krisztusi prioritás, a szeretet már a maga korában sem volt egyöntetûen népszerû, hiszen a felebaráti empátia és a morális alapon való újraelosztás parancsa révén keményen korlátozta az egyén mozgásterét; ha úgy tetszik: a parttalan individualizmust. Ez a szeretetdolog manapság is fölöttébb macerás: a politika például nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Nem csoda, hogy mindig valahogy a vesztésre állók akarnak békülni, párbeszédet folytatni, fátylat vetni a múltbeli csetepatékra. Ha pedig egy politikus fehér hollóként nem átallja szlogenbe emelni, hogy hisz a szeretet és összefogás erejében, ellenlábasai rögvest leálszentezik, érdekembernek minõsítik, ujjal mutogatnak rá.
Persze ha a politikát kizárólag az érdekérvényesítés mûvészetének tekintjük, a szeretet valóban kívül esik rajta. De talán a politikafogalmunk tökéletlen. Tán túlságosan elvakított bennünket a statisztikák, projektek, pártprogramok és tõzsdeárfolyamok talmi világa, s nem leljük magunkat közöttük. Az itáliai gyökerû kereszténydemokrata Fokoláre mozgalom látomásában például az ideális politika a szeretet legmagasabb foka – s ez még akkor is szép, ha földszintes fantáziámmal nehezen tudom a gyakorlat nyelvére lefordítani. A pápai enciklika (Deus caritas est) egyenlõségjelet tesz Isten és a szeretet között, de Jézus Krisztust minden könnyû csábítás ellenére is bajos elképzelni gyakorló politikusnak. Nem is kell. Ám a krisztusi szeretetelv legalább hallgatólagos elfogadása nélkül a XXI. századi európai politikus olyan, mint a mûlovarnõ ló nélkül: puszta szó, fikció, igazából semmit sem ér. Ez még akkor is így van, ha az európai alkotmányból a rövidlátó politikai korrektség jegyében kicenzúrázzák a tagadhatatlan keresztény gyökereket, vagy ha egy-egy talajvesztett ateista politikus épp a Vatikán vélt kultúrimperializmusa elleni harccal gondolja kitölteni mind tartalmatlanabb életét.
Talán közelebb jutunk a politika és a szeretet remélt összebékíthetõségéhez, ha fogalmi segédvonalakat húzunk hozzájuk. A politikai nyelv is érti és értelmezi a szolidaritás, a társadalmi felelõsségvállalás, a szegényekkel való empátia (fennköltebben: a könyörületesség) fogalmait. Egy kormányzat politikáját tehát ezen a szûrõn keresztül kell megítélni: emberi-e, erkölcsös-e, európai-e? A Magyarországon jelenleg regnáló hatalom például egyik kritériumnak sem felel meg – s a tetejébe még a maga önzõ logikája szerint is kutyaütõ. Szó sincs bûnös naivitásról: magára vessen, aki akár egyetlen futó pillanatra is elhitte a szociális piacgazdaság fából vaskarikáját. Ám a tudálékos politológiai zsargon nem képes magyarázatot adni arra: alapjában véve miért sikertelen, erõszakos, lélekromboló és mindent leépítõ a létezõ gyurcsányizmus? Holott a válasz egyszerû: nincsen benne egy szemernyi szeretet. Úgyhogy én ezt kívánom nekik a karácsonyfa alá szentestére (a fenyõünnepi gyertyagyújtásra)…