Kis magyar illemtan
Hanthy Kinga
Jó-e, ha valaki a rövid ujjú inghez nyakkendőt vesz? Bizony nem jó. Úriember ilyet régen nem tett. Ma vannak férfiemberek, nem is kevesen, akik ezt megteszik. Sőt e cselekedetüket még azzal is tetézik, hogy a nyakkendő alatt az ing felső gombját lezseren nyitva hagyják. Semmivel sem különb ez, mint a makkos cipő fehér sportzoknival. Ha a szomszédunk volna, szívesen szólnánk neki, hogy ez így nem szokás, de sajnos nem a szomszédunk. A televízióból beszél hozzánk. Étkezéstörténetre és -kultúrára tanít, valamint arra, hogy melyik fogáshoz milyen bort igyunk.
Ül a mi emberünk harmadmagával az árnyas lombok alatt ebben a kellően el nem ítélhető öltözékben, kackiás bajusszal és egyhetes borostával (vagy egyik, vagy másik), az asztaltársaság koccintgat, kulturáltan cseveg, eközben kézzel eszi a sült galambot, majd ennek végeztével a desszertestálkából egy leveseskanállal ereszti magába a madártejet. Valójában apróság, írjuk a többihez? Ahhoz, hogy ma már mindenki tehénkedik evés közben az asztalon – az óvó néni is így eszik, védekezik a gyermek, ha rászólunk –, hogy senkinek fogalma sincs arról, bemutatkozáskor kinek kell nyújtania előbb a kezét, a nőnek-e vagy a férfinak, és ki lépjen először be a vendéglőbe? De legalább ne egy stílusról, kultúráról szóló műsorban!
A televízió a nép ópiuma, mondta volna Lenin, ha megéri. És bizony nagyon igazat mondott volna. Ezt az olcsó és kényelmes kábítószert akár jóra is lehetne használni. Lőni, verekedni, robbantani már tudunk, mi lenne, ha most kiválasztanák azt a néhány embert, akinek még fogalma van az illemről, és megkérnék, tartson egy kis eligazítást a magyarságnak. Mi ugyanis itt Kelet-Közép-Európában azt hisszük, hogy az illem kiment a divatból. De ez nincs így. Vannak a világnak még körei, ahol divatban maradt. És ott elég érzékenyek az efféle huncutságokra.
Szájíz
György Zsombor
Mondjuk ki bátran, a magyar borok hírnevének, bizony, nem tesz jót, hogy az egyik legújabb hollywoodi szuperprodukció főhőse a filmben dugóízűnek nevez egy 1998-as tokajit. Még akkor sem, ha ezt valójában nem az ital minősége miatt teszi, hanem azért, mert a cselekmény szerint gonosz ellenségei a poharába kevert méreggel akarják kioltani életét, ő pedig „a tokaji dugóízű, nem ajánlom, uraim!” mondattal kerüli el udvariasan az aszú elfogyasztását. Persze mondhatnák erre védekezésül a film készítői, a nevezett magyar bor rendkívül jó hírnévnek örvend világszerte, s mindenki tudja róla, hogy a valóságban nem lehet probléma a zamatával, mint ahogyan például egy svájci óra is pontosan mutatja az időt, vagy Párizs éttermeiben is jóízű a csiga. Csakhogy ez sajnos még sincs teljesen így.
Ha ugyanis egy bordeaux-i bor olyan rossz, hogy ki kell önteni a lefolyóba, attól még a fogyasztó valószínűleg legközelebb is megveszi a francia nedűt, legföljebb másik pincészetet választ. De ha egy magyar termékkel jár így, sokkal kevésbé lesz megbocsátó, egyszerűen azért, mert kisebb a merítés, hiányzik a valódi renomé és ismertség. De honnan is lenne tapasztalata velünk a nagyvilágnak, ha egyszer magyar termékeknek általában nyomát sem lelni a külföldi üzletek polcain, a vendéglők étlapjain.
Pillanatnyilag a világörökségi címet viselő Tokajban sem az ígéretes megrendelésekért folyik a harc, hanem a településen áthaladó egyre elviselhetetlenebb teherforgalom és a közelbe tervezett szalmaégető ellen. Vagy éppen a megélhetésért, merthogy a szőlő csak nagyban jó üzlet, a birtokok tulajdonosai viszont egyre nagyobb számban külföldiek, s csak az alkalmazott borászok, bogyószedők magyarok. Az ő szájízük is rossz mostanában, de nem a dugótól, annyi bizonyos.
