Teljes adósságeltörlés és rendszerkritika

Módfelett vegyes érzésekkel olvastam Komár Lajos írását a Magyar Nemzet február elsejei számában (Feje tetejére állított gazdaságpolitika, 6. oldal). A cikk ugyan hozzászólás Lóránt Károly vitairatához, de önálló dolgozatként is megállja a helyét. Az írás terápiajavaslataival vagy legalábbis azok jó részével akár egyet is lehetne érteni, noha összefüggéstelen elemeket is tartalmaz, ám a diagnózissal nagyon súlyos bajok vannak.
Azzal kezdi, hogy elfogadja Lóránt Károly drámai helyzetértékelését, ám szinte azonnal radikális fordulatot vesz az írás. „Ma már nincs értelme, hogy bűnösöket keressünk…”, írja. Én viszont úgy látom, most jött csak el igazán az ideje a bűnösök keresésének. És nem (vagy nem elsősorban) azért, hogy a bűnösöket megbüntessük, hanem azért, hogy egyfelől nehogy újra az eddigi bűnösök hirdessék meg a következmények felszámolását célzó stratégiát is, másfelől, mert a bűnök feltárása nélkül nem érthetjük meg a minket fenyegető végzetes veszélyeket. Ám Komár cikkének igazán meglepő eleme csak ezután következik, amikor felmondja a globalizáció uniformizált dogmatikáját. Azt, hogy itt valójában természeti törvényről van szó, mi több, világméretűvé válása alapvető törvényszerűség. Nos lehet, hogy a globalitás kapitalizmusa törvényszerűség, ám akkor a lét teljes felszámolásának a halál, a negatív lét szerveződési módjának a törvényszerűsége. Figyelmébe ajánlom a szerzőnek Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvét és ennek nyomán az alábbiak végiggondolását. Azt nyilván ő is elismeri, hogy a globalitás szentháromságát a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” parancsa jelenti. Nos, van korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, aki szintén állandóan ezt akarja. Ha értenénk a beszédét, ez valahogy így hangozna: „Teljes liberalizálást követelek, tehát semmi ne akadályozza a sejtek korlátlanul szabad szaporodását. Teljes deregulációt, a szervezet neuroendokrin szabályozórendszerét tessék hatályon kívül helyezni. Teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immunrendszer (mint ahogy az állam a legrosszabb tulajdonos), ezért tessék azt privatizálni, és persze hogy ne az én javamra.” És azt hiszem, máris mindenki kitalálta: a ráksejtről van szó. Az akar folyton liberalizálni, deregulálni, privatizálni. Legalább ne segítsük a létfelélést azzal, hogy legitimációs ideológiával szolgálunk pusztító hatásának kifejtéséhez!
A globalitás uralmi rendszere ma Milton Friedman, a neoliberális ideológia szülőatyjának lényegre törő szlogenjére épül, miszerint The business of the business is the business. Ez magyarul azt jelenti, hogy, ha valami üzemgazdasági szinten profitot hoz, akkor nem kell azzal törődni, hogy mellesleg százszor akkora kárt okoz az emberi létezés külső természetében (ökológiai rendszer) vagy annak belső természetében (szociokulturális szövetrendszer). A globalitás ma a világ valamennyi helyiérdekűségét e logika mentén fosztja ki. Az uralmi struktúra fő elemeit a kényszerítő-hatalmi erőszak intézményét jelentő multinacionális vállalatok, a fegyelmező-hatalmi erőszak intézményeit jelentő IMF, Világbank, WTO, hitelminősítők és végül az értelmező-hatalmi erőszak intézményeit jelentő globális telekommunikáció, informatika, média képezi.
Tökéletesen érthetetlen számomra, hogy ha Komár Lajos a 2007-es évvel kapcsolatban megerősíti Lóránt Károly drámai képének jogosságát, akkor hogy tekinthet a globális hatalmi szerkezetre mint a „fejlődés alapvető törvényszerűségére”. A magyar közgazdászok többnyire jó szándékú, de katasztrofális következményekkel járó dogmáját ismétli meg akkor is, amikor azt írja, hogy a gazdaságpolitikának primátusa van a többi politika felett. A baj csak az, hogy nem látják, hogy a gazdaságpolitika valójában fedőnév. Annak az együttműködésnek a fedőneve tudniillik, amelynek keretében a globális főhatalom helyi alkalmazottjai készségesen segítik uraikat abban, hogy az adott lokalitás értékmezőinek letermelését ellátó szivattyúikat zavartalanul üzemeltessék, sőt mindezt „szabadság, szuverenitás, demokrácia, jólét, felemelkedés stb.” gyanánt meg is ünnepeltessék a kifosztottakkal. Akarva-akaratlan őket menti fel előre Komár Lajos, amikor cikke elején leszögezi, hogy már nincs értelme, hogy a bűnöst keressük. Csakhogy ma már teljesen világos, hogy éppen ez a komprádor oligarchia tette lehetővé a végzetes adósságcsapda kialakulását, és ebbéli tevékenységéért még cinikusan a legmagasabb nemzeti kitüntetést is igényelte magának. Arról az adósságcsapdáról van szó, amelynek lényege, hogy azért a mai áron kb. 10 milliárd dollárért, amit a 70-es években nettó forrásbevonásként felvettünk, eddig kb. 200 milliárd dollár nettó forráskivonással bűnhődtünk, és közben elvesztettük az anyagi értelemben vett nemzeti vagyonunk felét, ami újabb 200 milliárd dolláros veszteség.
Az átmeneti adósságszolgálati kötelezettség alóli mentesítés jó szándékú és kedves gondolat, de csak meghosszabbítaná az agóniánkat. Teljes adósságeltörlés és a rendszerváltás fedőnevű újabb birodalmi szivattyú működtetési feltételeinek újratárgyalása nélkül semmi esélyünk sincs. A kamat abszurditását egyébként jól jelzi a klasszikus hasonlat. Eszerint ha 2000 éve 1 dollárt tettünk volna egy olyan bankba, amely mindössze évi 2 százalékos kamatos kamattal számol, akkor a mai végöszszeg 25 trillió dollár volna, ami nagyjából négyezer év világgazdasági teljesítményét jelenti. Erre a képtelenségre eddig csak azért nem derülhetett fény, mert az elmúlt évszázadok során a háborúk és válságok 50-60 évenként menetrendszerűen romba döntötték az egész globális pénzhatalmi rendszert. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy most is ez vár ránk, ha a világ urai nem próbálkoznak valami ettől kicsit enyhébb megoldással.
Végül van néhány megrendítően pontos és drámai észrevétele és javaslata is Komár Lajos írásának. Az egyik az új alkotmányozás, a másik a nemzet újraegyesítésének bátor kimondása. Ebben a logikai ívben szinte teljesen egyetértünk, és akár szövetségesek is lehetünk. Olyan új nemzetstratégiára van szükség, amely logikus rendbe illeszti ezeket a fontos teendőket. Egy ilyen stratégia szerintem a következő főbb elemekből állhatna.
A nemzet spirituális talapzatának a helyreállítása. A csonkolt nemzeti szuverenitás új birodalmi alku kikényszerítésével történő legalább részleges helyreállítása. A nemzetnek mint közösségnek önmagával való „szóba állása”, vagyis a roncsolt diskurzustér helyreállítása. A végzetesen megbomlott népesedési egyensúly és az elroncsolt egészségvagyon helyreállítása. A társadalmi egyenlőtlenségek veszedelmes széttartásának lelassítása. A latin-amerikanizálódás megállítása. A nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötések helyreállítása. Olyan új alkotmány létrehozása, amely, szemben a jelenlegivel, nem a globalizmus érdekeit képviseli a magyar néppel szemben, hanem teljesíti eredeti történelmi feladatát, a nemzet védelmét és gyarapítását. Az ezt megvalósító stratégia jelentené a nemzet újraegyesítését. Az úgynevezett „gazdaság” sokadik és jelentéktelen problémaként csak mindezek után következhet, a megoldott fenti kérdések levezetéseként.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár

Lóránt Károly Magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn című vitacikkéhez (Magyar Nemzet, 2008. január 16.) eddig hozzászólt: Komár Lajos: Feje tetejére állított gazdaságpolitika (február 1.).