Le kellene mondania, miniszterelnök úr!

Torz demokráciánknak nem lehet ékesebb bizonyítéka annál, mint hogy egy kormányzatot bárhol Európában elsöprő népszavazási eredmény után nemhogy a kormányfő és illetékes miniszterei nem ajánlják fel lemondásukat, hanem ez az igény még csak meg sem fogalmazódik a magyar Országgyűlésben a magát győztesnek tekintő ellenzék részéről. Félreértés ne essék, nem 72 órás ultimátumról, lemondásig tartó permanens tüntetések meghirdetéséről kellett volna szólnia a március 10-i plenáris ülésnek, de a mondatnak – Le kellene mondania, miniszterelnök úr! – már csak a magyar történelem és a parlamenti jegyzőkönyvek kedvéért is el kellett volna hangoznia a népszavazást kezdeményezők oldaláról. Hogy ez nem így volt és van, az minden demokratikus deficitünket hűen tükrözi, de leginkább is azt a törvényszerűséget mindenképp mutatja, hogy a politikai elit a haszon érdekében a legbetegebb, demokráciát formáljogi eszköztárként értelmezett rendszerhez is alkalmazkodni képes és kénytelen, miközben sorra adja fel a demokratikus vezérelvek elvi megkövetelését a hazai politikában.
Ennek a demokratikus csapdahelyzetnek kiindulópontját maga a rendszerváltozás átmeneti jellege jelenti, vagyis az, hogy a volt állampártiak az Ellenzéki Kerekasztalnál nemcsak abban egyeztek ki az ellenzéki elittel, hogy milyen közjogi rendszert alakítanak ki a magyar demokrácia újjáélesztésére, hanem abban is, hogy az új szisztémában mind az állampárti, mind a rendszerváltó elit egyaránt részt vesz, és nem kérdőjelezhetik meg egymás létét ebben az új rendszerben. Ez nemcsak a vérmentes átmenet ára, hanem az elitek paktuma is volt.
A paktumpolitika innentől kezdve az elmúlt tizennyolc év legsúlyosabb öröksége. A paktum ugyanis nem kompromisszumot, tárgyaló felek kölcsönös, legjobb lehetőségben való kiegyezését, hanem érdekszférák kényszerű felosztását jelenti az elitek között, gyakran a választók akaratának semmibevételével. Milyen felhatalmazás alapján született meg az MDF–SZDSZ-paktum, milyen felhatalmazás emelte kormányba az SZDSZ-t 1994-ben, milyen felhatalmazás jelölt más kisgazda köztársasági elnököt az FKGP jelöltjével szemben, milyen és mire való felhatalmazás áll a Gyurcsány-kormány mögött? A paktumok felhatalmazása, olyan paktumoké, amelyek mind az állampárti elit demokratikus rendszerbe történő átmenetét biztosították. Csakhogy az elmúlt tizennyolc év alatt az állampárti elit piaci, oligarchikus elitté vált, amely gazdaságilag – a Pokol Béla által – globális uralmi rendnek nevezett tőkés csoportokba ágyazódott, és miként a modern nagytőke, ő is felesleges tehernek érez mindent, ami nemzeti, mindent, ami közösségi. Ezért lehet a magyar népről, mint lecsapolandó mocsárban kuruttyoló békákról, illetve alantas vágyú ingyenélőkről beszélni az erőszakos, individuális szemléletet képviselő, „reformok” kapcsán. A torz, eszményeitől megfosztott, pusztán jogintézményei által összeabroncsolt demokráciánkban reménysugár lehet, de korántsem megváltást jelentő a háromigenes népszavazás.
Remény, mert a kezdeményező szívós akaratával elérte, hogy a semmilyen felhatalmazást nem bíró kormányprogramról a nép az igazság megismerése után még egyszer szavazzon. János evangéliuma szerint Jézus mondja a benne hívő zsidóknak, hogy „és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” Nemcsak Jézus, hanem már Arisztotelész is rámutatott a modern demokráciák működésének is egyik alappillérére, amely szerint összefüggés van az igazság ismerete és szabadságfokunk között. Vagyis minél jobban ismerjük az igazságot, annál szabadabbaknak mondhatjuk magunkat, és fordítva, minél inkább el vagyunk zárva az igazságtól, annál kevésbé vagyunk szabadok.
A népszavazás azért fontos reménysugár demokráciánk számára, mert kicsit szabadabbak lettünk általa. Csakhogy mindez egyben nem oldja fel azt a közjogi csapdát, amely a Gyurcsány-kormányt a bársonyszékekhez láncolja. A demokrácia morális, etikai alapú működését ugyanis nem tudják és nem is akarják azok képviselni, akik már a piacon is csak gátlástalan jogtalanságok által kerültek be a nemzetközi tőkés oligarchia kasztjába. Tőlük már nem lehet demokratikus elveket számon kérni, hiszen még a törvényesség kapcsán is pengeélen járnak. A csapdahelyzetet tovább fokozza, hogy a kormánypártok parlamenti frakcióinak kényszerűen vezetőik mögött kell kiállniuk, ugyanis egy előre hozott választás – belső vitáik alapján – többségük politikai halálát hozná, miközben a szűkebb elit megint túlélne. Ezért mondhatjuk, hogy bársonyszékhez láncolt helyzetben van a kormány még egy darabig. Ám magának a miniszterelnöknek a sorsa valószínűleg megpecsételődött. És a népszavazás üzenete az, hogy nem március 9-én, hanem hazugságainak lelepleződése, illetve az igazság megismerésének pillanataiban dőlt el a magyar történelem egyik legnagyobb politikai kalandorának sorsa. Március 10-től bizony minden éjjel felriadhat álmából: mily éji nesz Budapest utcáin ez? kérdéssel – Aranyt plagizálva. Azonban mindezek mellett az eszmék nélküli, láthatatlan alkotmányt felszámoló torz struktúrához nem alkalmazkodhat a népszavazás győztese. Amit ki kell mondani, az hangozzon el: Távoznia kéne, miniszterelnök úr! Hiszen ennek elmaradása, a korábbi téves döntések miatt is, tovább torzítja a rendszert és netán azt a képzetet kelti, mintha nem is ennek az alapkérdésnek kellene először felvetődnie egy normális demokráciában, s mintha nem is ez lenne a bukás utáni természetes következmény.
Csakhogy csapdába került demokrácia esetén semmi nem úgy működik, ahogy azt annak értékracionalitása kívánná. Másfél éve hangzott el, hogy „demokratúra” van, „illegitim a kormány”, és most, amikor több mint négymillió szavazó közül 82–84 százalék be is igazolja ezt, most senki nem mondja? Mert megszoktuk, hogy nem tehetünk jogilag semmit, és aminek politikai következményének kellene lennie, annak úgysem lesz? Na, ebbe nem nyugodhat bele a magyar választópolgár. És ez sajnos még mindig deficites a magyar demokráciában, mert körüllengi az elitek állandó politikai haszon érdekében történő pillanatnyi megalkuvásai és kényszerei, amelyet még mindig az a volt állampárti elit erőltet modern politikai arénánkra, amelyik az előző diktatórikus rendszert is irányította.
A népszavazás eredménye nem megváltás, de soha nem tapasztalt reményt nyújt demokráciánknak a tekintetben, hogy a magyar választópolgárok is bizonyíthatták: megismerték az igazságot, és az igazság szabadokká tette őket.

A szerző politológus