A képviselő uraknak mi a véleményük Koszovó államiságának elismeréséről, amely már Magyarország részéről is megtörtént?
Becsey Zsolt: – Ez egy történelmi folyamat vége. Lehet, hogy valamikor Koszovó Szerbia bölcsője volt, de ma már ott az albánok 92 százalékban többségbe kerültek. 1999 óta ténylegesen függetlenné vált. Nyilvánvaló volt, hogy a világ el fogja ismerni. Nekünk most már a pozitívumot kellene kihozni ebből. Nevezetesen, hogy Koszovó elismerése valóban egyedi ügy volt, de egy adott területen egy őshonos kisebbség kollektív és egyéni jogainak megoldása nem lehet egyedi.
Tőkés László: – Koszovó függetlenségének kikiáltását az egész balkáni, volt jugoszláviai rendezés részeként igyekszem értelmezni. Sorra önállóvá váltak a tagköztársaságok és most végül Koszovó. Már csak a vajdasági helyzet rendezése várat magára. Minden esetben a kollektív jogok és az önrendelkezés alapján döntöttek. Ez alól Koszovó sem volt kivétel. A rendezés folyamatába az autonómiák ügye is beletartozik, ami korlátozott önrendelkezést jelent. Okunk van tehát reménykedni abban, hogy a vajdasági magyarok helyzete is az utóbbi formában, a teljes autonómia biztosítása révén rendeződik.
– Voltak, akik Koszovó elismerése ellen azért foglaltak állást, mert, amint érveltek, az veszélyeztetné a vajdasági magyarokat. Erről az érvről mi a véleményük?
Tőkés: – Annak idején a kádári Magyarországon azt mondták, hogy nem szabad olyan repülőre lőni, amelyen a szeretteink ülnek. Ezt a határon túli magyarságra és az utódállamokra értették. Ez önfelmentő és öncsaló magatartás. Ugyanis abba gebedünk bele, hogy Magyarország kesztyűs kézzel bánt a területrabló szomszédi nacionalizmusokkal. Ezzel a szűk látókörű politikával szakítani kell. Akár addig menően, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi szerepet az elszakadt országrészek fölött.
– John Naisbitt Paradox címen olvasható könyvében tizennégy éve azt a kérdést tette fel, hogy miért ne lehetne akár 2000 állam is 200 helyett. És valóban, miért is ne?
Becsey: – Nyilván mindenki saját magából indul ki. Nagyon sok olyan ország és nagyhatalom létezik, amely olvasztótégelynek tekinti magát. Másrészt a nemzetközi kapcsolatokban nagyon sok adminisztrációnak és politikusnak sokkal egyszerűbb minél kevesebb partnerrel „bíbelődnie”, egyeztetnie. Vagyis a saját tapasztalatok sokkal inkább a területi integritás felé mozdítják őket. A Balkánon viszont olyan helyzet állt elő, ahol az önrendelkezés mindezt felülírja.
Tőkés: – A Trianon miatti rossz lelkiismeret is motiválja a hatalmakat, hogy a magyarkérdést a lehető legvisszautasítóbban kezeljék.
– Nincs ebben olyan félelem is, hogy a szeparatista törekvésekben nacionalizmus rejlik, amelyet negatív erőként értékelnek?
Tőkés: – Ha van ország, amelyre kevéssé jellemző a nacionalizmus a kelet-közép-európai térségben, az Magyarország. Elképesztő, hogy még mindig bennünket sújt a nacionalizmus vádja.
Becsey: – Egy országon belül az autonómia megadása a demokrácia erősödésével jár. De ez sokaknak felesleges bonyodalom. Hányszor szidják Belgiumot, ahol hat parlamentnek kell jóváhagynia a törvényeket! A demokrácia fáradságos dolog.
– Mi a véleményük arról, hogy mind az Egyesült Államok első, mind második legbefolyásosabb folyóirata, a Foreign Affairs és a Foreign Policy legfrissebb számában most először foglalkozik a nacionalizmus pozitív hatásával?
Tőkés: – Nem is nagyon értettem az Egyesült Államok egyoldalú kiállását Koszovó függetlensége mellett. Azt hiszem, hogy a nyugati nagyhatalmak érdekeiknek rendelik alá a kérdések megítélését. Adott esetekben a koszovói vagy az albán nacionalizmust is kedvezően bírálják el, ha ez beleillik az érdekeik körébe.
Becsey: – Azt hozzá kell tennem, hogy az amerikaiak mintha olyan népek nacionalizmusára tennének, amelyek stratégiailag fontosak, ásványi kincseik vannak, és önfenntartók, vagyis demográfiailag nem szorulnak bevándorlásra. Ezek ma a törökök és az albánok.
– Négy éve senyved vajdasági börtönében az az öt temerini magyar fiatal, akit 61 éves szabadságvesztésre ítéltek. Anyanyelvük használatát a szerb börtönvezetés nemzetközi egyezményeket felrúgva nem engedi meg. Miért nem nagyobb „sztori” ez az ügy?
Becsey: – Ügyük egyébként Strasbourg döntésére vár. Félek tőle, hogy elutasítják. De nyugodtan mondjuk ki: a magyarügyet azért nem karolják fel, mert nem folyik vér. Itt Európában és a világon is, ha nem potens népről van szó, mint például az erőtől lüktető török vagy albán népről, hanem demográfiailag dekadens népekről, akkor addig nincsen „ügy”, ameddig nem ontanak vért. Az ohridi vérontásig senkit nem érdekelt a koszovói függetlenség. De Ohrid után Tetovóban azonnal lett egyetem. Az ottani albán rendőröket, polgármestereket és másokat az EBESZ képezte ki. Hadd érzékeltessem ezt azzal, hogy Javier Solana, az EU külpolitikai „főnöke” 1999 óta nem járt még a Vajdaságban.
– Miért van az, hogy Erdélyben még egyetlen, tízezer embert megmozgató tüntetés se történt, holott például Dél-Tirolban 1957. november 15-én 35 ezren mentek az utcára jogaikat követelve, azaz az akkori német lakosság húsz százaléka?
Tőkés: – A napokban fogalmaztunk meg egy levelet a NATO-tagországokhoz a bukaresti csúcs alkalmával, amelyben éppen az erdélyi magyar modellt és általában a határon túli magyar nemzetrészek békés jogküzdelmét emeltük ki, rámutatva arra, hogy miért alkalmaznak kettős mércét a kisebbségekkel szemben értékrendjükben. Így pontosan azon kisebbségek kapnak figyelmet, amelyek robbantanak, vagy erőszakos eszközökkel harcolnak a jogaikért, míg a béke és a stabilitás szempontjából sokkal értékesebb, békés kisebbségi küzdelemre ügyet sem vetnek. Ezért kértük a NATO-t, hogy vegye fontolóra a magyar kisebbség és autonómiája ügyét mint biztonságpolitikai szempontból is fontos kérdést. Végül igen, elszomorító, hogy még egy tüntetésre sem futja. Ennek a letargia az oka: éppen ezért ne dicsekedjünk túlságosan azzal, hogy mi ilyen békések vagyunk, mert az alázat és a megalázottság között óriási a különbség. A bárgyúságot, a gyávaságot, a szelídséget és a birkatürelmet sokszor már-már önveszejtő magatartásnak érzem a határon túli magyaroknál.
– Két éve walesi aktivisták ülősztrájkot tartottak egy áruházlánc előtt, mert a boltban nem voltak kétnyelvű feliratok. Utána betörték a kirakatot. Korzikán a nyáron felrobbantottak egy francia szupermarketet azzal, hogy „a franciák ne rondítsák el a szigetüket”. Az íreket ne is említsük. Tényleg felmerül a kérdés, hogy kik tartanak ma előbbre. A végtelenül toleránsak?
Tőkés: – Egy más megközelítésben most itt, az Európai Parlamentben is, de azelőtt máshol is, kikiáltottak szélsőségesnek és radikális nacionalistának. Ilyenkor Garry Adamsra, a Sinn Féint és a betiltott Ideiglenes Ír Republikánus Hadsereget magába foglaló Ír Republikánus Mozgalom szóvivőjére gondolok vagy a Nobel-békedíjas Jasszer Arafatra. Íme: a képmutató kettős mérce. Szomorú, hogy Európa szívében is ezekkel a kísértetekkel kell hadakoznunk.
– Miért van az, hogy a nyugati világban a kisebbségek mindig a nyelvi jogokat tekintik a legfontosabbnak, szemben velünk? Ki, mikor tiltakozott az elmúlt 18 évben az ellen, hogy egy romániai vagy szlovákiai kórházba vitt haldokló nem kérhetett magyarul ágytálat?
Becsey: – Ez a magyarság kollektív öntudatán is múlik. Egyrészt a határon túli magyarok kollektív elitjének az úgynevezett realitáspolitikáján, másrészt pedig az anyaország hozzáállásán. Ha a Nyugattal megértetnénk, hogy a magyarok államalkotó közösségek, azonnal belátnák, miről van szó.
– Önök nem tudnák mostani pozíciójukat felhasználni arra, hogy felvilágosítsák a határon túli magyarokat, milyen fontos lenne egy nyelvi központ létrehozása, amely azt ellenőrizné, van-e kétnyelvű tábla, jogszolgálat és más szolgáltatás?
Tőkés: – Milyen sajátos, hogy míg az itteni parlamentben a soknyelvűség már-már „pünkösdi” viszonyai honosodtak meg, addig a bukaresti parlamentben botrány törne ki, ha valaki magyarul szólalna fel. A nyelvi jogok érvényesítéséhez szükség lenne a magyar elit tudatos fellépésére és – elsősorban – a helyiek tudatos magatartására. Azokon a településeken Erdélyben, ahol a magyarság lélekszáma meghaladja a 20 százalékot, az anyanyelv használatának jogát biztosítják a közigazgatásban, a helyi önkormányzatokban, sok helyen azonban nem élnek ezzel a jogukkal a mi saját RMDSZ-es képviselőink, vezetőink, polgármestereink. Mert így könnyebb.
Becsey: – Azt kell megérteni, hogy mi itt nem tudjuk „überelni” a helyi, választott vezetőket. Mi csak akkor tudunk velük együttműködni, ha ők elvállalják egy ügy vitelét. De ha – mint nemegyszer megtörtént – nekem a Vajdaságban azt mondják, hogy nem, nem, ez csak részegek randalírozása, és nincs egy incidensnek etnikai jellege, akkor mozdulni sem tudok.
Tőkés: – Sajnálatos, hogy ideérkezésem előtt míg magyarországi képviselőtársaink mindent megtettek az erdélyi magyarság ügyéért, az RMDSZ nagyon leszállította a kisebbségjogi és emberi jogi mércét, és ezáltal korlátozta a magyarországi európai parlamenti képviseletnek a mozgásterét, mert nem tudtak feljebb menni annál a szintnél, mint amit a romániai magyar képviselők beállítottak. Így azután most érkezett el a kiegyenlítődés ideje. Amikor az egész Kárpát-medencében képviselőink egymással összefogva harcolhatnak közös ügyeinkért. Ha pedig megerősödünk, akkor jobban betölthetjük nemzeti jogvédő szerepünket.
– Az Orbán-kormány miért nem kérte számon azt, hogy a román– magyar alapszerződésből Románia szinte semmit nem tart be? Ausztria Dél-Tirol ügyében az első perctől fogva számon kérte az 1946-os Gruber–De Gasperi-paktumot.
Becsey: – Én az Orbán-kormány idején diplomata voltam. Akkor még a megszokott mederben folyó diplomáciai folyamatok keretét és a bilaterális kapcsolatokról kialakult, megmerevedett apparátusi gondolkodást nem tudta mindig áttörni a politikai akarat. A kormánytisztviselők gondolkodásában az Antall József-i hármas pilléres rendszeren belül az euroatlanti integráció és a szomszédsági kapcsolatok fontosabbak voltak, mint a határon túli kisebbségeink ügye.
Tőkés: – A Fidesz, illetve az Orbán-kormány lehetőségeit nagymértékben korlátozta a politikai ellentábor, amint azt a státustörvény esetében vagy a Románia csatlakozásával kapcsolatos végszavazásnál is láthattuk. A mostani kormányoldal viszont egyfajta nemtelen konkurenciát teremtett a kisebbségpolitika terén. A Fidesznek azt rótták fel, hogy nacionalista és radikális magatartásával elrontotta a szomszédos országokkal való kapcsolatokat. Bármit tesz a mi érdekünkben, nemcsak a románokkal vagy a szlovákokkal találja szemben magát, hanem a koalícióval is.
Becsey: – „Túlszerettük” a határon túli magyarokat – ez volt a vád…
Tőkés: – Igen, és felrótták nekik a státustörvényt, miközben a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány verseng a románok barátságáért, amivel automatikusan hátrányos helyzetbe hozza a Fideszt, mert ha az bármit próbál, azonnal hangzik a vád: aláássa a stabilitást, gyengíti a jószomszédi viszonyt. Sőt feljelentették Európának is a Fidesz-kormányt, hogy be akarja vezetni a státustörvényt, holott hol áll még az a kettős állampolgárságtól!
– Túloztam, amikor a kérdésemben a magyar–román alapszerződésről szólva azt említettem, hogy Bukarest abból jóformán semmit nem tart be?
Tőkés: – Egyáltalán nem: a szerződés teljesítését vizsgáló kormányközi vegyes bizottság egy sóhivatal. Azt veszi számba, hogy mi nem teljesült. Mi Bukarestnek és Budapestnek is púp vagyunk a hátán. Kirakati, látszat-kisebbségpolitika van csak. A közös kormányüléseken sem oldódik meg semmi. Csak Európa kegyeiért szaladgálnak.
– Tőkés képviselő úr, olyan az Európai Parlament, mint amire számított?
Tőkés: – Azt hittem, hogy a demokrácia és a kisebbségi jogok fellegvárába és a demokratikus szabadságjogok fővárosába érkezem. Ezzel szemben ide is árnyékként követ Románia. Több mint három hónap után sem sikerült leküzdeni annak akadályát, hogy bekerüljek az európai néppárti frakcióba, mert a románok az autonómiával kapcsolatban vallott politikai felfogásom miatt sikeresen torpedózzák meg a felvételemet. És egy másik példa. Januárban az Európai Parlament internetes oldalára már elkészült velem egy bemutatkozó interjú, de az mindmáig nem kerülhetett nyilvánosságra, merthogy az úgymond „sérti a románok érzékenységét”, és meg kell kérdezniük a román képviselőket, hogy nyilatkoznának-e velem együtt ezen a honlapon. De itt van magának a kisebbségi kérdésnek az elfojtottsága, ami még mindig meglepő számomra. Ha nem lettek volna Gál Kingáék (Gál Kinga néppárti európai parlamenti képviselő – a szerk.), nem is tudom, hol tartana a kisebbségi jogok kérdése. Büszke vagyok arra, hogy mi, magyarok más kisebbségekért is harcolunk. És arra, hogy olyan toleráns légkör uralkodik itt, amelyben sokat tehetünk azért, hogy a magyarügy az őt megillető, méltó helyre kerüljön. Ehhez viszont a budapesti kormányzati és a képviseleti oldal teljes együttműködésére lenne szükség, amihez még csatlakozna a határon túli, teljes Kárpát-medencei magyar érdek-képviseleti összefogás. Ezt kellene elérnünk.
origo.hu
Magyar Péter eltűnt, nem jelent meg a meghirdetett programján
