Miért és hogyan lesz valaki újságíró? Ahány ember, annyi válasz létezik. Száz éve még honunkban a legtöbb szépíró egyben újságíró (és vice versa) is volt, mert a nyomtatott hírlap, hetilap, folyóirat volt a gondolatok, vélemények, ismeretek közlésének fő eszköze. Közülük kiemelkedtek azok az író-újságírók, akik – Márai szavaival – „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”. Az én pályatársaim közül is számosan készültek igazi írónak, aztán „csak” (jó- vagy kevésbé jótollú) újságírók lettek. Mint jómagam is, aki – bár boldogult ifikoromban kedvtelésből verseket, novellákat, drámákat is írtam, mégsem lettem szépíró, még történetíró sem, noha „céhbeli” történész szerettem volna lenni – az egyetem (magyar–történelem szak) elvégzése után véletlenül kerültem egy napilap szerkesztőségébe, és ott ragadtam. Azóta, immár majd’ negyvenhat éve vagyok hivatásos zsurnaliszta, ami viszont aligha véletlen.
Hasonlóképp „alkalomszülte” újságíró a nyolcvanadik születésnapját ma ünneplő régi barátom, a Magyar Nemzet külsős publicistája, Bánó Attila, aki Emlékpergető című önéletrajzi regényében megírta, újságírói pályára kerülését kizárólag a rendszerváltás rendhagyó időszaka tette lehetővé:
„Az újságírás akkor olyan embereket is magába szippantott, akiknek erre normális körülmények között kevés esélyük lett volna.” Ő fiatal korától grafikusként dolgozott, s bár „osztályidegen” származása miatt nem vették fel sem a Képzőművészeti, sem az Iparművészeti Főiskolára, szakmai teljesítményét elismerve 1980-ban (harmincöt évesen) felvették a Művészeti Alap tagjai közé. 1969 és 1991 között a rajzaiból élt: eleinte a Nemzeti Múzeum különböző régészeti ásatásain tárgyi emlékeket, ásatási dokumentációkat rajzolt („Egy régész veszett el benne, a régészeti leletek áhítatos megrajzolójában”, írta róla Ember Mária író, újságíró 1984-ben a Magyar Nemzetben), majd neves kiadók megrendelésére könyvillusztrációkat és könyvborítókat rajzolt, aztán hanglemezborítókat, bélyegeket, reklámgrafikákat, fali naptárakat, posztereket, képeslapokat is tervezett, illetve készített.
1989 elején belépett a Magyar Demokrata Fórumba, és még abban az évben ő készítette el az MDF első grafikai plakátját, a világoszöld mezőben a győzelem „V” betűjét mutató kézzel. A zöld plakát fordulópont volt Bánó pályáján, aki előbb karikaturista lett az Új Szabad Száj és a Ludas Matyi vicclapnál, majd 1991 végén visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott az Antall-kormány támogatásával alapított Új Magyarország napilaptól.
Már negyvenhetedik évét taposta, amikor segédszerkesztőként és publicistaként fejest ugrott a mélyvízbe, és kiderült, hogy tud úszni. Mint említett könyvében írja: „A hályogkovács merészségével vágtam bele a napilapos szerkesztés cseppet sem könnyű mesterségébe.”
Amikor újságíróként beszállt a politikai, szellemi és kulturális küzdelembe, a már megkezdődött médiaháborúba, csak abban volt biztos, hogy mindig a nemzeti ügyeket fogja védelmezni, és ebben a küzdelemben nem hátrál.
Újságszerkesztőként, publicistaként, 1992-től a Magyar Újságírók Közössége elnökségi tagjaként, majd 1999–2003 között az MTV Közalapítvány kuratóriumi elnökségének tagjaként aktív résztvevője – részben alakítója – volt a rendszerváltozást követő másfél évtized magyar sajtótörténetének. Felsorolni sem egyszerű, hány lapnál dolgozott belső vagy külső munkatársként: Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap, Reform, Nyugati Magyarság, Kis Újság, Keresztény Élet, Evangélikus Élet, Múlt és Jelen, aztán 2015-től a Magyar Hírlap, 2020-tól pedig a Magyar Nemzet rendszeres külső szerzője.