Bánó Attila – a név kötelez

Miért és hogyan lesz valaki újságíró? Ahány ember, annyi válasz létezik. Száz éve még honunkban a legtöbb szépíró egyben újságíró (és vice versa) is volt, mert a nyomtatott hírlap, hetilap, folyóirat volt a gondolatok, vélemények, ismeretek közlésének fő eszköze. Közülük kiemelkedtek azok az író-újságírók, akik – Márai szavaival – „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”. Az én pályatársaim közül is számosan készültek igazi írónak, aztán „csak” (jó- vagy kevésbé jótollú) újságírók lettek. Mint jómagam is, aki – bár boldogult ifikoromban kedvtelésből verseket, novellákat, drámákat is írtam, mégsem lettem szépíró, még történetíró sem, noha „céhbeli” történész szerettem volna lenni – az egyetem (magyar–történelem szak) elvégzése után véletlenül kerültem egy napilap szerkesztőségébe, és ott ragadtam. Azóta, immár majd’ negyvenhat éve vagyok hivatásos zsurnaliszta, ami viszont aligha véletlen.

Hasonlóképp „alkalomszülte” újságíró a nyolcvanadik születésnapját ma ünneplő régi barátom, a Magyar Nemzet külsős publicistája, Bánó Attila, aki Emlékpergető című önéletrajzi regényében megírta, újságírói pályára kerülését kizárólag a rendszerváltás rendhagyó időszaka tette lehetővé:

„Az újságírás akkor olyan embereket is magába szippantott, akiknek erre normális körülmények között kevés esélyük lett volna.” Ő fiatal korától grafikusként dolgozott, s bár „osztályidegen” származása miatt nem vették fel sem a Képzőművészeti, sem az Iparművészeti Főiskolára, szakmai teljesítményét elismerve 1980-ban (harmincöt évesen) felvették a Művészeti Alap tagjai közé. 1969 és 1991 között a rajzaiból élt: eleinte a Nemzeti Múzeum különböző régészeti ásatásain tárgyi emlékeket, ásatási dokumentációkat rajzolt („Egy régész veszett el benne, a régészeti leletek áhítatos megrajzolójában”, írta róla Ember Mária író, újságíró 1984-ben a Magyar Nemzetben), majd neves kiadók megrendelésére könyvillusztrációkat és könyvborítókat rajzolt, aztán hanglemezborítókat, bélyegeket, reklámgrafikákat, fali naptárakat, posztereket, képeslapokat is tervezett, illetve készített.

1989 elején belépett a Magyar Demokrata Fórumba, és még abban az évben ő készítette el az MDF első grafikai plakátját, a világoszöld mezőben a győzelem „V” betűjét mutató kézzel. A zöld plakát fordulópont volt Bánó pályáján, aki előbb karikaturista lett az Új Szabad Száj és a Ludas Matyi vicclapnál, majd 1991 végén visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott az Antall-kormány támogatásával alapított Új Magyarország napilaptól.

Már negyvenhetedik évét taposta, amikor segédszerkesztőként és publicistaként fejest ugrott a mélyvízbe, és kiderült, hogy tud úszni. Mint említett könyvében írja: „A hályogkovács merészségével vágtam bele a napilapos szerkesztés cseppet sem könnyű mesterségébe.”

Amikor újságíróként beszállt a politikai, szellemi és kulturális küzdelembe, a már megkezdődött médiaháborúba, csak abban volt biztos, hogy mindig a nemzeti ügyeket fogja védelmezni, és ebben a küzdelemben nem hátrál.

Újságszerkesztőként, publicistaként, 1992-től a Magyar Újságírók Közössége elnökségi tagjaként, majd 1999–2003 között az MTV Közalapítvány kuratóriumi elnökségének tagjaként aktív résztvevője – részben alakítója – volt a rendszerváltozást követő másfél évtized magyar sajtótörténetének. Felsorolni sem egyszerű, hány lapnál dolgozott belső vagy külső munkatársként: Új Magyarország, Pest Megyei Hírlap, Reform, Nyugati Magyarság, Kis Újság, Keresztény Élet, Evangélikus Élet, Múlt és Jelen, aztán 2015-től a Magyar Hírlap, 2020-tól pedig a Magyar Nemzet rendszeres külső szerzője.

Évtizedek óta „a közélet értő és értékkel értékelő szemlélője, a közírói toll – újabban persze a billentyűzet – vitézi forgatója; vitéz tapolylucskai és kükemezei Bánó Attila benne él a történelemben” – írja róla Szabados György történész a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikáit tartalmazó Jobb című kötet előszójában. Ugyanakkor a 2007 óta nyugdíjas újságíró már nem kizárólag publicisztikákat, hanem könyveket is – főként történelmi ismeretterjesztő műveket – ír.

Erre predesztinálta patinás történelmi családja,

a XIII. századig visszakövethető Sáros vármegyei tapolylucskai és kükemezei Bánó família gazdag, hazafias hagyománya is, hiszen felmenői közül jó néhányan meghatározó szereplői voltak a magyar történelemnek. Voltak köztük utazók, politikusok, mérnökök, orvosok és katonák, s többen fontos szerepet játszottak az 1848–49-es szabadságharcban, valamint a két világháborúban.

Egyik rokona a Horthy Miklós kormányzó által 1920-ban létrehozott Vitézi Rend egyik első törzskapitánya volt, ő maga pedig a napjainkban is működő legitim Vitézi Rend historicus székkapitánya.

Bánó Attila esetében azonban nem csupán arról van szó, hogy „a nemesség kötelez”, hanem arról is, hogy – Németh Lászlót idézve – „nemes az, aki kötelezi magát”.

Ő elkötelezte magát a családi és nemzeti emlékezet megőrzésének sokoldalú szolgálatára, az egyetemes emberi és keresztény értékek alkotó képviseletére, amiért 2021. március 15-e alkalmából átvehette Áder János köztársasági elnöktől a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést.

Többoldalú emberi és szakmai megbecsülését mutatja, hogy 2022-ben Habsburg-Lotharingiai József Károly királyi hercegtől, a legitim Vitézi Rend főkapitányától lovagkeresztet, a Protestáns Újságírók Szövetségétől pedig Rát Mátyás életműdíjat kapott.

Az elmúlt két évtizedben Bánó Attila munkásságában átvette a főszerepet a történetírás: húsz könyve látott napvilágot, vagyis évente átlagosan egy kötet a termése. Ezek túlnyomó többsége történelmi feldolgozásokat, novellákat, élettörténeteket, publicisztikákat tartalmaz. Bár nem hivatásos, hanem – mint e sorok írója is – jó értelemben vett műkedvelő történész, úgy véli,

sok olyan közérdekű téma található a magyar történelemben, amelyet érdemes újra megvizsgálni, töprengeni róla és újragondolni, újraértelmezni. Ugyanis a történelem a rögzített és az emlékezetben őrzött múlt, s a rögzítés és az emlékezés mindig személyes.

(„Ahány ember, annyi emlékezés”, írja önéletrajzi regényében.) A történeti tárgyú könyvek úgy tartalmazzák a történelmi eseményeket és személyeket, ahogyan a szerzőjük látta, vagyis nincs teljes és csalhatatlan, így végleges, vitathatatlan történelmi tudás, amint az emlékezet sem az.

Bánó (is) szembesült azzal, hogy mennyi mindent tudunk ma másként, mint amit (az előző, szocialista rendszerben) folytatott tanulmányaink és az akkori tömegtájékoztatás alapján korábban hitelesnek tartottunk, de sajnos azzal is, hogy mennyi minden nem fér bele azóta sem a történelemoktatásba és a történelemről folyó szaktudományos diskurzusba. Ezért végtelenül hálás „a régebbi korok, illetve a jelenkor hangyaszorgalmú krónikásainak, történészeinek, levéltárosainak, akiknek lelkiismeretes, olykor egész életet átfogó, áldozatos munkája nélkül ma nem válogathatnánk a gyakran elfeledett szellemi kincsek között. Szerencsére van mit felmutatni, őrizni és továbbadni, hiszen hatalmas, anyagiakban nem mérhető értékek birtokában vagyunk.”

Bánó igazi szellemi kincseket mutat fel, őriz és ad közre könyveiben a magyar történelemből. Mert meggyőződése, hogy a magyar történelem „olykor gyönyörűséges és felemelő, máskor rettenetes és lehangoló, de soha nem tanulság nélküli. Múltunk bemutatása persze együtt jár a tragikus események, a gyászos időszakok feltárásával is, ám mindent egybe véve büszkék lehetünk a történelmünkre, amely vissza-visszatérő módon mégiscsak a függetlenség és a szabadság iránti vágyunkról és ragaszkodásunkról, valamint a fennmaradás nagyszerű képességének megőrzéséről szól.”

Barátunk és kollégánk nyolcvanévesen sem vonul nyugalomba, amit a lapunkba hetente írt publicisztikái mellett az is bizonyít, hogy várhatóan néhány hét múlva megjelenik legújabb könyve. Az Észak-Erdély hazatért, 1940 című képes album, négyszáz korabeli fekete-fehér és színes fotóval, dokumentumokkal és térképekkel kiegészítve, bemutatja azt a boldogságot, amit százöt éve elszakított és nyolcvanöt éve hazatért erdélyi testvéreink éreztek azokban a nagyszerű történelmi pillanatokban, amelyekre már csak kevés élő nemzettársunk emlékezhet.