A gyűlöletbeszéd korlátozhatósága körüli vitákat hallva a közélet ügyei iránt érdeklődő magyar polgár már csak elkeseredetten legyint egyet: az 1992-ben kezdődött, azóta kisebb megszakításokkal folyamatosan tartó huzavona a jogalkotó–jogalkalmazó–Alkotmánybíróság (AB) által határolt Bermuda-háromszögben a laikus számára ma már szinte követhetetlen. A kiindulópontként jelentkező kérdés egyszerűen megfogalmazható: milyen módon kell meghatározni a szólásszabadság (melynek egyik lehetséges gyakorlási formája a valamely közösséget sértő, gyűlölködő kifejezések közzététele) és az egyes közösségek tagjai emberi méltósága (amely a gyűlölködés által sérülhet) közötti egyensúlyt? A demokráciában tévedni, sőt hazudni is lehet, szabad butaságokat beszélni, szélsőségesnek is lehet lenni, de vajon hol húzódik a határ, milyen mértékben élvezhet elsőbbséget a szabadság a méltósággal szemben?
A magyar jogrendszer, kiindulópontként pedig a máig meghatározó tekintélyű 30/1992. (VI. 10.) AB-határozat Európában szinte példátlanul széles körben védi a gyűlöletbeszéd egyes megnyilvánulásait. 1992 óta több eltérő mércét is alkalmaztak: az AB eredendően azon megnyilvánulásokat ítélte büntethetőnek, amelyek aktív, tevőleges gyűlölet felkeltésére alkalmasak, mert ezek általában már önmagukban véve is az elsősorban tettleges jogsértés némi veszélyével járnak. Ezzel élesen eltérően 2004-ben a testület már úgy vélte – 18/2004. (V. 25.) számú határozatában –, hogy kizárólag azon uszító magatartások büntethetők, amelyek konkrétan, ténylegesen aktív, tevőleges gyűlölet felkeltésére irányulnak, és annak közvetlen és azonnali veszélye állapítható meg. Bár az újabb döntésekből úgy tűnhet, hogy a bíróságok és az Alkotmánybíróság gyakorlata egységes és töretlen, ez koránt sincs így. Ami a megszületett döntésekben közös, az a szólásszabadság fokozott tisztelete.
A kormányzat serény jogalkotási programja részeként – 2007 októbere és 2008 februárja között – néhány hónapon belül kísérletet tett a gyűlöletbeszéd polgári jogi és büntetőjogi megoldására is. A sietséget és a jogalkotás minőségét látva a naiv szemlélőben felmerült a kérdés, hogy vajon a probléma tényleges kezelése vagy inkább a téma iránti elkötelezettség nyilvános demonstrálása és ezzel párhuzamosan a közélet tematizálása volt-e a fő cél. Jogászberkekben ugyanis szinte egyöntetű volt a vélemény: a törvényeket megszavazó kormánytöbbség házhoz ment a pofonért. Nem volt ugyanis vitás, hogy az AB mindkét módosítást alkotmányellenesnek fogja ítélni. Így is történt.
A büntető törvénykönyv módosítását megsemmisítő 95/2008. (VII. 3.) AB-határozat úgy ítélte meg, hogy az újonnan bevezetni kívánt „gyalázkodás” bűncselekményében szereplő tényállás nem éri el a korlátozhatóság mércéjét, mert „a bűncselekmény abban az esetben is megvalósulna, ha az elkövetési magatartások alkalmatlanok volnának a köznyugalom megzavarására, és akkor is, ha a kifejezés vagy testmozdulat a körülmények folytán nem járna annak veszélyével sem, hogy az egyéni jogokon sérelem esne”. A megsemmisített törvény értelmében nem lett volna szükséges konkrét sérelem a büntethetőséghez, „elegendő, ha a használt kifejezés vagy testmozdulat elvileg alkalmas arra, hogy az érintett csoport valamely általában vett tagjának becsületét csorbítsa, emberi méltóságát megsértse”. A szólásszabadsággal szemben tehát nem áll olyan védendő alkotmányos jog vagy érték, amely indokolná a korlátozás alkotmányosságát. A határozat ugyanakkor nem említi, hogy a sérelem feltételezett volta a következetesen alkotmányosnak tekintett közösség elleni izgatás hatályos tényállásánál is fennáll, ott sem kell tényleges eredmény. Tehát inkább az a kérdés, hogy a sérelem valószínűségének milyen mértéke szükséges a korlátozáshoz, illetve, hogy elfogadjuk-e a közösség tagjai méltóságának automatikus sérelmét gyalázkodás esetén. A testület ezúttal is úgy döntött, hogy utóbbi kérdésre nemleges választ ad, illetve, hogy fenntartja a 2004-ben bevezetett „közvetlen és azonnali veszély” elvének alkalmazását, ennek hiányában tehát, pusztán távoli, feltételezett veszély megléte mellett, a gyűlöletbeszéd nem büntethető.
A (2) bekezdésben szereplő tényállás („aki nagy nyilvánosság előtt olyan – különösen önkényuralmi rendszerre vagy eszmére emlékeztető vagy utaló – testmozdulatot tesz”, amely alkalmas a közösségek megsértésére, büntethető) bizonytalan megfogalmazása miatt némi idő elteltével okkal tarthat majd igényt a jogtörténeti kuriózum címkéjére. Ez a megfogalmazás – feltehetőleg a jogalkotó akaratán kívül – széles teret nyitott volna a legváltozatosabb magatartások szankcionálására. Ha ugyanis valaki úgy nyilvánít véleményt, hogy egy közösség tagjai irányába kezének középső ujját mutogatja (mondjuk egy tüntetésen, istentiszteleten, esküvőn, osztályteremben stb.), akkor azzal elvben elköveti a bűncselekményt – hiszen annak nem feltétele az önkényuralmi rendszerre történő utalás. Amikor 1988-ban egy kiscsapat, a Wimbledon F. C. megnyerte az angol labdarúgó FA-kupát, a csapat tagjai következő mérkőzésük előtt a pálya kezdőkörében állva egyszerre tolták le nadrágjukat az ülepüket mutogatva a közönségnek – sajátos formája volt ez az ünneplésnek. Elvileg, ha ezt a gesztust az ellenfél szurkolótábora felé fordulva produkálják, akkor azzal szintén megvalósítják a tényállásban szereplő magatartást. E szabály tehát nyilvánvalóan jóval többet korlátozott volna a jogalkotói szemek előtt vélhetőleg lebegő náci karlendítésnél.
A másik határozat annyiban érdekesebb, hogy abban a testület először foglalt állást a gyűlöletbeszéd polgári jogi korlátozhatóságával kapcsolatban. A 96/2008. (VII. 3.) AB-határozat Paczolay Péter előadó alkotmánybíró által jegyzett többségi indokolásában a szólásszabadság alkotmányellenes korlátozásának minősítette a polgári törvénykönyv módosítását. Összegezve a testület többségi álláspontját: a törvény által meghatározott, védett csoportok köre túlságosan tág (bármely kisebbségben lévő csoportra vonatkozik, ezek köre, mennyisége pedig beláthatatlan); az „X. egyetemi kar harmadik évfolyama”, a „hétköznap reggel a 7-es buszon utazók” vagy a „Volkswagen Golf autótípust vezetők” mind-mind létező, azonosítható csoportok, amelyek azonban aligha tarthatnak alkotmányosan igényt a védelemre. Másfelől a védelmi kör szűk és indokolatlanul diszkriminatív, hiszen a többség identitását – a magyart, a keresztényt vagy példának okáért a társadalom többségét alkotó nőkét – nem védte volna. A törvény abszurd módon lehetővé tette volna, hogy a közösség bármely, akár valamennyi tagja polgári pert indítson a jogsértővel szemben. A párhuzamos perlések lehetősége sérelmes a szólásszabadságra nézve, hiszen a jogsértő aránytalan megbüntetéséhez vezethet.
A határozat ugyanakkor arra enged következtetni, hogy a szólásszabadság polgári jogi eszközökkel való korlátozása a gyűlölködés visszaszorítása érdekében önmagában nem megengedhetetlen. Nem próbálja meg behozni a „közvetlen és azonnali veszély” tesztjét a polgári jogba, tehát elvben megelégszik az enyhébb magatartással is a korlátozáshoz. Ha a határozat intencióit a jogalkotó figyelembe veszi (szűkebben és diszkriminációtól mentesen határozza meg a védendő csoportokat; kizárja a párhuzamos perlés lehetőségét; nem ad lehetőséget közérdekű kereset indítására), elvben elképzelhető a korlátozás. Nem mondja ezt ki ugyan kifejezetten a határozat, de ennek ellenkezőjét sem. Az előadó alkotmánybíró, a testület jelenlegi elnöke maga is ilyen értelemben nyilatkozott nem sokkal a határozat meghozatala után: „abban bízom, hogy a mostani (…) döntés világosan megfogalmazza azokat az alkotmányos kritériumokat, amelyek alapján a jogalkotó meg tudja majd találni a megfelelő választ e jelenségekre” (HVG, 2008. július 5.).
A jogi csörték folytatódhatnak tehát. Az emberi méltóság vitathatatlanul védelmet érdemel, és olyan törvénykezést, amely nem a napi politika játékszere, és nem próbálja meg mindenáron, szinte komolytalannak nevezhető jogszabályok elfogadása útján a napirenden tartani a kérdést. A politika persze időről időre megpróbálta és ma is folyamatosan próbálja a saját hasznára fordítani a gyűlölködő kifejezések korlátozásának kérdését. Ha kell, nagyra festi az ajtón kopogtató totalitárius eszmék veszélyét, ha úgy tetszik neki, elkötelezett szabadságpártiként áll ki a szólásszabadság mellett.
Ha minden úgy marad, ahogyan most van, az még nem jelentené azt, hogy a totalitárius eszmék újbóli tömeges elterjedése realitássá válhat. A szélsőséges, fajgyűlölő véleményeknek – bár nem tűntek el nyom nélkül (egy liberális demokráciában ez, valljuk meg, furcsának is tűnne) – meggyőződésem szerint nincs jelentős mértékű társadalmi támogatottsága.
A szólásszabadság nem fekete vagy fehér. A gyűlölködés korlátozása az állam elsősorban szimbolikus gesztusa a területén működő közösségek felé, és nem arra való, hogy a szólásszabadság mégoly szélsőséges gyakorlóit súlyos szabadságvesztésekkel tartsa kordában.
A szabadságról és az emberi méltóságról való közös – nem csak jogászi, jogtudományi – gondolkodás sokat elárul egy társadalom mindenkori állapotáról. Egyik sem lehet játékszer, nem lehet – mára már unalomig ismert, sokszorosan elcsépelt – retorikai fogás.
A szerző jogász, egyetemi adjunktus
(Pázmány Péter Katolikus Egyetem)
Zelenszkij embere lebukott, ennyi pénzt kért az emberrabló a szabadságért
