Csillagok fia

Mi az a sötétség mélyén alig észlelhető távoli fénypont? Közeledik s nőttön-nő, nyolcágú csillaggá válik, szivárványos sugarai delejes fénycsóvát vetnek a sötétségbe. Már-már valóságos Nap, izzó fehér középpontja magába szippantja a tekintetet. Láthatóvá tett láthatatlan? A mennyek igazsága, a halhatatlanság látomása? Most eltűnik, s a helyén virágcsokor jelenik meg: anyagtalan, mégis érző, lélekkel telített virágok bokrétája. Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: kibontja szirmait, remeg a pártája, csészéje izzó pír. Ez hát Aphrodité ékessége, a bölcsesség misztikus rózsája, vízirózsa virágából égre pirkadt szerelemvirág? Illékony, akár egy illatfelhő; meleg, simogató leheletet áraszt. Szeszélyes formákban gomolyog, és egyre sűrűbb. Gyönyörű lányalak, Boldogasszony istenanyánk ifjú papnője bontakozik ki belőle: csupa tündöklés, csupa mosoly, csupa elfogadás. Csigás redőzetű patyolat övezi a testét; átragyog a puha pamutködön. A hóna alól s testének minden nyílásából mennyei jó illatok áradnak. Kezében papirusztekercs. Gyöngéden fölénk hajol, és szelíd, nyájas szóval szólít meg bennünket: – A láthatatlan nővéred, a te isteni lelked vagyok. Ez itt az életed könyve. Korábbi létezéseid teleírt és jövendő életeid üres papiruszlapjai. Egy nap kibontom előtted mind. Most már ismersz engem. Csak hívj, és jövök! – Miközben beszél, tekintetéből határtalan gyöngédség árad. Angyali képmás? Isteni ígéret? Ésszel fölérhetetlen ízelítő a másvilágból?
Szilánkokra hasadozik minden; a látomás eltűnik. Nagy sokára föltekintünk: Gönüz istenatyánk főtáltosát látjuk magunk előtt, kisebb rangú táltosok – napkeleti bölcsek? – társaságában. Körbevesznek, biztatóan ránk mosolyognak, friss gyümölcslével kínálnak.
– Föltámadtál, kegyelt fiunk! – szól a főtáltos. – Mostantól fogva közénk tartozol. Letöröljük arcodról az emberlét verítékét. Csillagok fia vagy. Beiktatunk téged a fekete táltosok garaboncos rendjébe. Szent helyeinken ismeretlen a harag és a bosszúállás. Szeretjük társainkat, áruló köztünk nem lappang. Mindenkinek megbocsátunk, aki vétkezett, és ezt töredelmes szívvel megvallja és megbánja. Jobb útra téríti szeretetünk, s baráti kezünk a boldogok közé vezeti. Aki megveti e tanítást, nem méltó rá, hogy csillagok fiának nevezzék. Soha ne tárd méltatlanok elé, ami veled történt. Jer, ünnepeljünk együtt, vár a beavatottak lakomája!

Történt, ami történt,
ne kérdezd az okát,
gondolj a rózsára!

A magasból szózatot hallunk: – Térj vissza a világba a tízezer létező közé! Járd végig rendeltetésed zarándokútját, míg el nem jutsz a torkolatig, és lelked vissza nem ömlik az óceánba! – Minden porcikánkban érezzük, hogy a Hatalmak Hatalmával kerültünk kapcsolatba, a Minden-Egy teremtő forrásával, amelyet Istennek, sorsnak, láthatatlan mesternek vagy a természet erejének is mondanak. Nem mindennapi felelősség hárul ránk; olyan szerep betöltésére jelölődünk ki, amelyre éretlenek és készületlenek vagyunk.
Szörnyűséges a leválás, a visszalökődés porhüvelyünkbe. Mintha egy hullába tuszkolnának bennünket. Gyilkos letargia úrhodik el rajtunk, tagjainkat abroncsok béklyózzák, agyunkra malomkövek nehezednek. Nincs más választásunk: vállaljuk a világ kínzókamráit, s közben a rózsára gondolunk.
Ritka, kegyelmi pillanatokban ismét halljuk fénynővérünk hangját: – A lelked: fátyolba burkolt fény. Ha elhanyagolod, elhomályosul és kialszik, de ha a szeretet olajával öntözöd, fáklyaként világít.
Még ha álom volt is a másvilág látomása, netán zavart képzeletünk űzött játékot velünk, ámde kételkedhetünk-e lélekmásunkban, mely testet öltött előttünk, kételkedhetünk-e a rejtelmes alteregóban, csillagszépségű, hús-vér elevenséggel elénk perdülő isteni énünkben, mely megszólított bennünket álmunkban? Lelki nővérünk, jó szellemünk volt-e csakugyan, vagy inkább önvalónk titkos tükre, jövőbeli lényünk megsejdítése? Vagy lépre mentünk néhány tetszetős metaforának? Ha valóság volt, nem pedig dőre illúzió, ha az a lélek csakugyan a miénk, akkor az a mi igazi lelkünk. Mit meg nem tennénk, hogy újra ráleljünk! E világi peregrinációnk évmilliókig is eltarthat – vagy érjük be potom ötvenezer esztendővel? –, de a magasztos perc, melyben megpillantottuk sugárzóan tiszta nemtőnket, mennyei jó illatokat árasztó női animánkat, eleven marad minden időben.
Hihetünk-e vajon e temérdek cifra csudaságban, e délibábos majomparádé valódiságában? Ilyen ámító káprázatoknak leszünk kiszolgáltatva életünk végéig? Vagy talán nem is kiszolgáltatottság ez, hanem részesülés? Vagy amint milliók és milliók teszik, fogadjuk el, hogy „nem tudjuk és nem is fogjuk tudni”, támolyogjunk homályból homályba, és foglaljuk imánkba: „A mindennapi öncsalásunkat add meg nekünk ma! Szoktass minket a szutyokhoz, lássuk csillagpornak, higgyük védőpajzsnak, valljuk háznak és hazának!”?
Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: egy incifinci kan szúnyog imbolyog szirmaidon, és dölyfösen a világegyetem kellős közepének hiszi magát. Az öröklétről képzeleg a nyavalyása. Mit sem tud róla, hogy csurig vannak a börtönök és a kórházak, az elmegyógyintézetek és a temetők.
„Tündér előttünk, tündér utánunk, vigyázva lépjünk, ne könyököljük orrba még véletlenül se, mert fényesen kényes.”
Másrészt viszont…
Érdes rikácsolás hallatszik a konyha felől:
– Hé, te hólyag! Hagyd már abba azt a hülye firkálást! Gyere, zabálj, kész a paprikás krumpli!