Francia kezekben az unió

Sarkozynek az egyik legnehezebb feladata minden bizonnyal az lesz, hogy az Európai Uniót – mint vezetést és bürokráciát – közelítse az azt egyre kevésbé szerető „néppel”

Tegnap este az Eiffel-torony Európa jelképes színeinek fényáradatában úszott annak alkalmából, hogy Franciaország, pontosabban Nicolas Sarkozy elnök veszi át a szlovénoktól az Európai Unió irányítását az elkövetkező fél évre. Azon Európai Unióét, amely a közfelfogás szerint az ír nép többségének a lisszaboni szerződést elvető akaratát követően válságba került.
Az ír elutasításon kívül is az unió – és Európa – tényleg beteg. Az európai gazdaság helyzete divatos szóval élve brutálisan romlik (mint tegnap kiderült, az euróövezet 1999-es létrehozása óta most először lett éves szinten 4 százalék az infláció üteme), a kontinens polgárainak közérzete mind rosszabb, az unió intézményei reménytelen helyzetben vannak, a bővítést pedig Sarkozy jegelni akarja.
Hogy minderre miként idézhette egyetértően tegnap a belga La Libre Belgique napilap Sylvie Goulard-nak, az Európa Kollégium professzorának azt a diagnózisát, hogy „Európa halálosan unalmas lett”, az érthetetlen. Mármint azoknak, akik kételkednek abban, hogy a Nagy Depresszió fő jellemzője az unalom volt.
Most kivételesen sokkal inkább igaza van az Európai Parlament magyar szocialista delegációvezetőjének, Tabajdi Csabának (aki Mugabéhoz, az afrikai önpusztító őrült zsarnokhoz hasonlóan azt hiszi, minél jobban üti az ellenzéket, annál jobb az országának), aki még egy, a Parnasszus ormaira is megvető magasságból letekintő költőhöz méltó képpel úgy rajzolta fel a lisszaboni szerződés nélküli EU-t, mint „egy hánykolódó hajó, amely iránytű nélkül sodródik a globalizáció tengerében”.
Nos, a GPS nélküli hajó kormánykerekét mától kezdve Sarkozy ragadja meg, akinek június 12-e, az ír verdikt előtt még a Himaláját ostromló tervei voltak: megoldani az olajválságot, az éghajlati változást, a bevándorlást, a környezetet, a mezőgazdaságot, a szociális politikát, az EU kapcsolatait Oroszországgal és a Földközi-tenger mentén fekvő országokkal, valamint az Európai Unió védelmét. Szerencsére mást nem. Lehet, hogy azoknak a borúlátó elemzőknek lesz igazuk, akik azt mondják: ha a december 11–12-i brüsszeli csúcsra Sarkozy „omniprésident” (mindenek és mindenki elnöke, ahogyan a kinetikus – túlmozgásos – elnököt gúnyolják a francia sajtóban) magának a lisszaboni szerződésnek a jövőjéről meg tud állapodni a 27 tagországgal, már az is hatalmas sikere lesz a nagyon rossz jelekkel induló francia elnökségnek.
Azt se feledjük el, hogy Sarkozynek robbanékony természete van: nem valószínű, hogy akár José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, akár Peter Mandelson, az EU brit kereskedelmi biztosa elfelejti neki a legutóbbi csúcs idején képükbe vágott sértését, amikor őket okolta az írek elutasító magatartásáért. Márpedig ha van intézmény, amely „vissza tud lőni” a francia uniós elnökségnek, az az Európai Bizottság, amelynek mint az EU „kormányának” a leglényegesebb szerepe van abban, hogy az egész uniós mechanizmus fennakadás nélkül működjék.
De az unióban azt sem igazán felejtik el neki, hogy Brüsszelre rá akarta erőltetni az „Euromediterrán Unió” projektet. Ez abból állt, hogy a „Mare Nostrum”, a Földközi-tenger európai, közel-keleti és észak-afrikai partjai mentén fekvő országokat együttműködő, de az EU-n kívül működő szervezetbe tömörítse. Erről Sarkozy úgy beszélt, mint „randevúzás a történelemmel” és egy „civilizációs álomról”. Természetesen francia vezetés alatt. Miután német ellenállásba ütközve kudarcot szenvedett, a projektet lefokozta, és azt kénytelen-kelletlen Földközi-tengeri Unióra keresztelte át. Ezt már – ellentétben Sarkozy eredeti ötletével – nem az uniós adófizetők támogatják vagy támogatnák majd, és a németek sem rettegnek attól, hogy az egész közösséget ez az „alvállalkozás” felszabdalja, ami Berlint azonnal a háború előtti, megosztott Európára emlékeztette. Ráadásul Lengyelország és Svédország még egy EU keleti partnerség létrehozását is szorgalmazza azzal a kevéssé álcázott céllal, hogy Párizst meggátolják a fejlesztési pénzek keleti csordogálásának déli irányú átterelésében. Mindezt tetézik Sarkozynek az unióban nem igazán tetszéssel fogadott azon, szinte szűnni nem akaró támadásai sem, amelyeket az Európai Központi Bank ellen intézett. Teszi ezt egy olyan elnök, akit a saját államháztartási deficitje és a közadósság megfékezése terén nagyjából akkora csődtömegnek tekintenek, mint a Gyurcsánynak el nem kötelezett magyar közgazdászok a magyar kormányfőt.
De nemcsak Sarkozy személyiségében, hanem az egész francia kormány jellegében van valami, az unióban nem kevesek körében visszatetszőnek talált leckéztető és fenyegető stílus. Függetlenül a politikai elit kétségbeesésétől, az ír népszavazás kimenetele nyomán e stílust az EU-ban kontraproduktívnak találták. Mint például azt, hogy Bernard Kouchner francia külügyminiszter még a népszavazás előtt azzal fenyegette meg Írországot, hogy ő lesz az esetleges elutasítás „első áldozata”. Amit még tetézett az, hogy ez egy olyan miniszter szájából hangzott el, akinek az országa 2005-ben népi akarattal utasította el a lisszaboni szerződés elődjét.
Sarkozynek az egyik legnehezebb feladata minden bizonnyal az lesz, hogy az Európai Uniót – mint vezetést és bürokráciát – közelítse az azt egyre kevésbé szerető „néppel”. A naponta négyszer imamalomként a „közös európai értékeket” hajtogató uniós politikai elit akár akarja, akár nem, az EU nem örvend nagy szeretetnek a tagországok zömében és a választók többsége körében, ami leginkább és elsősorban vonatkozik a magyarokra, mint ez kiderült az Eurobarometer reprezentatív felmérésének múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott eredményeiből. Ha a lisszaboni szerződésről népszavazást tartanának Magyarországon – vagyis ott, ahol a parlament azt a leghamarabb ratifikálta, eddig meg nem cáfolt közvélekedés szerint anélkül, hogy a törvényhozók azt akár felületesen el is olvasták volna –, az csúfosan megbukna.
Ha már az Eurobarometer felmérésénél tartunk: jellemző a Brüsszelt az uniós „tömegektől” elválasztó óriási távolságra, hogy az említett közvélemény-kutatásban az uniós polgárokat aggasztó témák sorából egyszerűen kifelejtették – egyébként jogosan – a rasszizmus és válfajaira vonatkozó kérdést. Az Európai Unió egyébként profi közvélemény-kutatóinak e sokatmondó feledékenysége éles kontrasztban áll a téma uniós szerepével: Brüsszelben egy egész ipar települt rá e kérdésre, és él meg belőle. Az embereket azonban – mint a felmérésből kiderült – elsősorban a szegénység és az emberek közötti, növekvő jövedelemkülönbség foglalkoztatja.
Talán nem véletlen, hogy az Európai Unió holnap váratlanul négy konkrét, szociális kérdéssel kezd foglalkozni, beleértve a határokon túli orvosi ellátás kérdését. Ez is mutatja: a francia elnök nem csak a földközi-tengeri kezdeményezésben tud visszakozni.
Mind neki, mind az unió száz- és százmillió polgárának a legjobb az lenne, ha Sarkozy folyamatosan ezen az úton járna újabb és újabb világmegváltó projektek hajszolása helyett. Akkor talán nem adja át az év végén rosszabb állapotban az uniót, mint ahogyan azt átvette.