(hogy boldoguljunk )

Én nem tudom, hogy csak kormányzatunk működik-e roszszul, vagy vannak ebben az országban más problémák is. Kezdhetném azzal, hogy egy párt – demokráciában – csakis akkor kerülhet hatalomra, ha a választók úgy akarják. A jó magyarok immár háromszor akarták úgy, hogy az MSZP (SZDSZ) formálja az ország sorsát, most pedig az össznépesség úgy tesz, mintha ezt sohasem akarta volna. Az összevissza szavazgatásnak van egy közös jellemzője: minden esetben, amikor a szocialisták győztek, a képzelt önérdek vezette a tisztelt szavazópolgárok többségét. Van egy olyan népességcsoport, amely szinte kéjjel dőlt be a hazugságoknak, s kiábrándulását rendszerint az első, álnokul biztató jelzésre gyors visszatérés követi.
Természetesen mindezt nem tekinthetjük alkati hülyeségnek; azok a magasan kvalifikált értelmiségiek és közvélemény-formálók sem hülyék, akik szellemi befolyásukkal folyamatosan a baloldalt támogatják és erősítik, mintegy magukkal vonszolva az úgynevezett népet. A tévés tömegkultúra, már jellegével is ezt a befolyást fölerősíti, alapértelmezéseit, „erkölcsiségét” közkeletűvé teszi. A véleményformálók és véleményformáltak között az a lényeges különbség, hogy amíg egyik saját jól felfogott érdekében és saját valós hasznára ténykedik célszerűen és eredményesen, addig a másik, mintegy álomvilágban, megtévesztve és megcsalatva kergeti hasznát, s abszurd reményekkel eltelve követi az erőfeszítés nélkül bekövetkezhető jólét vágyait. Azonban a nép fia igazából nincs elkeseredve. A maga módján, ha nem is a boldogságot, de a boldogulást keresi. Kádár apánk is megmondta, hogy ebben az országban minden tisztességes (becsületes) ember boldogul. Csak nem tudni, mit értett tisztesség és becsület alatt. De ma is erről van szó: mindenki boldogulni akar. Ki így, ki úgy.
A minap G. gyerekről hallottam egy történetet. (Ő az, aki az Antall-kormány idején megjósolta a kommunisták visszatérését, azzal a csodálatos igénnyel, hogy „ők majd rendet csinálnak”.) Ez a G. gyerek rafinált horgász. Különösen ott van elemében, ahol sűrű a nádas. (Akinek van füle a hallásra, érti, miről beszélek. A sűrű nádasban a madár jár ugyan, de a halőr? …) Egyszóval azt mesélik, hogy annak idején, amikor még nem vették ennyire szigorúan a természetvédelmi törvényeket, G. gyerek „nyári napnak alkonyulatánál” megállott a Balaton partján, nyíltan, büszkén, bátran, a közelében lévők pillantásaival nem törődve. Vállán egy zsák volt, jobbjában egy horgászbot. Horgát kenyérdarabkákkal csalizta fel. Egy kis kenyeret a vízbe szórt, mire szép számban és lelkesen odagyűltek a vadkacsák. Jó szándékú, tisztességes ember lévén G. gyerek horgai úgynevezett szakállát eltávolította, csali kenyérkéjét így kínálta fel a mohó kacsáknak. Azok habozás nélkül bekapták a horgot. (Hősünk gyorsan bevágott, nehogy lenyeljék.) Pillanatok alatt partra rántott hat-hét madarat, kiszedte a horgot a csőrükből, berakta a zsákba őket, s már indult is vígan hazafelé. Otthon lemetszette a kacsák repülőtollát, szabadon engedte őket a baromfiudvarban, ahol együtt kapirgálhattak a háziszárnyasokkal. (Ez így a legtisztább bio.) Őszszel aztán néhány hétig kukoricával tömte őket, az EU-szabvánnyal keveset törődve. Miután szép kövérre híztak, kitekerte a nyakukat, majd tollukban érni a cseresznyefára lógatta fel őket. A család ünnepnapokon pácolva, csőben sütve fogyasztotta el a csemegét. Mióta a H5N1-nek híre kelt, G. gyerek csak fényes tollú, csillogó szemű vadkacsát visz haza.
Hogy ilyesmire gondolt-e Kádár elvtárs, én nem tudom…