Köznapló

Július 12., szombat
Reggel fél nyolc. Két testes férfiú a kamerák előtt. Az operatőr mindent megpróbál, hogy a képernyőre férjenek. Közszolgálati interjú készül. Az egyik résztvevő politikusféle. Liberális. Úgy értem: mai liberális. Mert ha Tisza Kálmán az volt, a szakállas nem az.
Vele szemben a nyilvános ember. Nála senki nincs nyilvánosabb. Régen a kabaréban fogdosta a függönyt: konferált. Később színházi plakátokon szerepelt a neve. Egyszer rendezőként, másszor színészként. Nemrég táncolt is. Markónál. Röhögte, aki látta. Mindegy volt neki, csak fizessenek. Ezért ült be a Heti hetesbe is. És ezért állt oda Lagzi Lajcsi vigadós műsorába. Bár az időközben – mily fájó! – kiszenvedett.
Mi is szenvedünk, ha a nyilvános embert halljuk. Mert harákol. Szuszog. Nem tud föltenni egy rendes kérdést. Ezúttal azt próbálja eljátszani, hogy együtt érez. Mert a szakáll-liberálist megverték. Kár ismertetni, hol. Annyi helyen elmondta, hogy a fél ország tudja. A rendőrkapitány az első verziót cáfolta. Elmondott hát egy másikat. Ha arról is kiderül, hogy fals van benne, előkap egy harmadikat. Nem gond. A koalícióban ebből csináltak stílust. Ma ezt mondod, holnap azt. Miért ne? Mi vagyunk hatalmon. Nálunk a kasszakulcs.
Nem lepne meg, ha a szakáll-liberális balladamondó körútra indulna. Egy kis hakni a falusi kultúrházakban gyanútlan falusi atyafiaknak. Előadná, mi érte a Városliget szélén. Hátha van még, aki nem tudja. Képzeletem bejátssza a pillanatot, amikor valamelyik faluban feláll egy sovány kisöreg, akit ez a „meleg”-história már kellően összezavart. Oszt maga is olyan, kérdi, közibük tartozik? Amikor hallja, hogy nem, mert a szakállas a barátnőjével volt a felvonuláson, feltesz még egy kérdést: de ha maga nem az ő fajtájuk, akkor mit keresett ott?

Július 13., vasárnap
Ismétlődnek a dolgok. Megint meghalt egy tűzszerész Afganisztánban. Újabb légi baleset történt, a Dunába esett egy helikopter. És ezúttal is mellébeszélt Veres János: Brüsszel nem szól bele az üzemanyagadóba.
Tanulság nincs. Felelős sincs. Holnap mindez ugyanígy megtörténhet. Hisz az előző tűzszerész halálát se vizsgálták ki. A vadászgép pilótáinak fegyelmezetlenségéről sincs jelentés. Veres János sokadik csalárdsága pedig belesimul az előzőekbe.
Fura ország a miénk. Mintha nem volna igazi. Csak olyan festett. Tele egy operett díszleteivel. De melyikkel? Mert happy end sehol.
Happy end? Mikor a mieink Afganisztánban járnak katonatáncot? Csínom Palkó, Csínom Jankó, magyar tűzszerészek, mit kerestek ti a megszállók oldalán? Azt hallani, a halott katona helyett újat küldenek. A NATO nem kéri. Nekik több eszük van.
Aztán a repülés… Kijelölt útvonaltól eltérni, és rokonoknak integetni egy katonai gépből – anarchia. Ahol előfordul, ott a hadügyminiszter repül. Az meg bohózatba illik, mint űzi sportként a pénzügyminiszter az ország, a szakma és az unió átverését. (Ezalatt a háttérben a bíróság sorra küldi a börtönbe a miniszter pártbarátait. Sikkasztás. Csalás. Hamis okiratok.)
Mindezt tűrni kell. Mert demokrácia van. De hát ez az ő „demokráciájuk”! Ali babáé meg a negyven rablóé. Lemondanak ezek valaha? Ó, csak ha már az utolsó koldusbotgyárat is eladták.

Július 16., szerda
Szokásaimhoz hű vagyok. Ha nincs vasutassztrájk, kilenckor indulok ma reggel is. Az út Pestig csupán háromnegyed óra, mégis mindig nagy utazás. Ha van hely, a Duna felőli oldalra ülök. Ízlelgetni a látványt, mint egy fürt szőlőt – ez itt csupa zamat.
Láttam a Rajnát Schaffhausennél, őgyelegtem a Boden-tó partján, és körbejártam a karintiai tavak közül is hármat – a Dunakanyarhoz egyik sem fogható. A táj talán, de fajsúlyuk nem. Ilyet korábban aligha írtam volna le. De mióta Komjáthy Attila különleges könyvét a metaformákról elküldte, elmúlt rólam a kétség. Esztergom, Dömös, Visegrád, Nosztra különleges erővel rendelkezik. (Vajon a geológia erői ezek? Mert tudni lehet, hogy a Pilis békés mészkövei és a Visegrádi-hegység mérges vulkáni andezitje egymás mellé tolultak. Vagy másról van szó? Ezt Szőke Lajos tudná megmondani, de őt sosem érem utol.) Egy biztos csupán: az országnak akkor volt jó sora, ha uralkodói is érezték: a Kárpát-medence erőközpontja a Dunakanyar.
Károly Róbert megnézte Budát, Temesvárt, mégis itt rendezkedett be. Ösztönei vették rá?
Az Anjou-ház uralkodói sose voltak ügyetlenek. Gyakran pártolta őket a szerencse is. Uralkodtak Angliában, lett belőlük jeruzsálemi király, herceg Normandiában. Sok mindent magukévá tettek. Ez fejleszthette ki bennük a képességet, hogy megérezzék, a kiszemelt hely alkalmas-e uralkodásra? Nem csak stratégiailag. Voltak más szempontok. Olyanok, amelyekre elbizakodott korunkban csak legyintenek.
A maiak úgy képzelik, ha van a kezükben mobiltelefon, és a repülő elviszi őket pár óra alatt New Yorkba, okosabbak a régieknél. Tévednek. Nem sejtik, milyen fizikai érzékenység birtokában döntöttek annak idején, hová építsenek templomot, milyen évszakban indítsanak hadjáratot, és mikor mit vessenek. A ma embere furcsállja, miért éppen úgy tájolták Stonehenge köveit, földöntúli kéz munkájának tartja a Nazca-vonalakat. Hogy fölényét a múlttal szemben jelezze, tudományos filmeket készít. Számítógépekkel próbálja modellezni a „rejtélyeket”. Kifejlesztettek egy stílust, a mindentudó szakértőkét. Tudományos affektálás, ez a legjobb szó rá. Hallatlanul mulatságos.
Géza fejedelem nem ismert ilyen urakat. Ő a kelták nyomán épített várat Esztergomban. Azok jól megnézték előtte a helyet. A város 1256-ig volt királyi székhely.
IV. Béla Muhi óta a tatárral álmodik, és eldönti: Budára költözik. Nem sejti, hogy ezzel lemond a Dunakanyar történelemalakító lehetőségéről.
Károly Róbert máshonnan nézi az eget. Délről, mégsem idegenként. Oka egy asszony. Mert bár a magyar trónra szánt ifjút Nápolyban nevelik, irányítója Mária. Az Árpád-házi anyakirálynő. IV. Béla unokája.
Károly Róbert a latin kultúra keleti határvidékét építi. Az ő idejében lesz a vár, a Duna menti palota Közép-Európa origója. Itt őrzik a koronát, ide kerül a trón, átköltözik a királyi irattár, pénzt vernek, és itt rendezik 1335-ben a híres királytalálkozót. Nagy fellendülést hoz a magyar, a cseh és a lengyel koronának. Károly Róbert fiával, Nagy Lajossal hetvenöt éven át uralkodik. És az a hetvenöt év a magyar történelem fénykora.
Luxemburgi Zsigmond öt évtizedet töltött a trónon. Uralkodása dadogva indult, de aztán gondoskodott róla, hogy a nevét el ne felejtsék. Ő hívta össze a konstanzi zsinatot, ő küldte máglyára Husz Jánost, de arra már kevesen gondolnak, hogy korszerűsítette a visegrádi várat. És mégis…
Ha az ember a vonatablakból átnéz a túlpartra, és megpillantja Visegrádot, rögtön Mátyásra gondol. Jártunk tavaly odaát: ámultunk. Pedig ami megmaradt, a palotára épp csak emlékeztet. Sok ügyes és derék ember: régész, restaurátor, kőfaragó próbál illúziót kelteni. Arra biztatnak, higgyük el: ez volt az akkori Európa legszebb királyi épülete. Én elhiszem.
Odaképzelem a ragyogást, a 350 termes palotát, a buja függőkerteket s a fellegvárba a pálos szerzeteseket. Ők szorították vissza a falak alól a törököt 1526-ban. Karddal a kézben. Ha már az ima nem segített.
Fut a vonat Pest felé. Eltűnődöm, hány évig éltem ott, s mégse éreztem, hogy a város szerencsét hozott volna rám. Miért volt ez így?
Jártam Szamarkandban. Az ottaniak nyakló nélkül dicsérték városukat. Pedig a falakról mindenütt Brezsnyev nézett rájuk. Ugyanezt mondták Krakkó, Zágráb és Luzern lakói, nem beszélve Vancouverről. Oka lehet, ha egy várost ily sokáig és kitartóan elkerüli a szerencse. A fantasztikus régész, Zolnay László is azt adta könyve címéül: Az elátkozott Buda.
Retúrom van, délután indulok vissza. Vácot elhagyva már nem gondolok Pestre. Várom, amikor az ablakból újra látom Visegrádot s fenn a várat. Mátyás embereivel tán épp vadászatból ér vissza. Kürt harsan, énekszó követi. A tűz már ég, nemsoká kezdik a zsigerelést.

Július 17., csütörtök
Megvettem a vízipipát. Készültem rá rég, de lelkemet nem tudtam hozzáigazítani. Pedig a módja nem volt tőlem idegen. Nemrég együtt fújtam a füstöt a Váci utcai teázóban egy tehetséges fiatalemberrel. Most épp az a dolga, hogy sokat utazzon. Szerencsés. Fizetést kap érte. Útjai során megismert számos szokást. A vízipipa technikáját is. De a teázóban nem stimmelt valami. A cső szelelt, alig jött füst belőle. Nem tudtam átadni magam annak a békének, amelyet leolvasni az arab férfiak arcáról.
Jártam keleti teázóban is. Szőnyegen ülve, fületlen csészével a kézben megéreztem, mit jelent, ha néha megszűnik felettünk az idő hatalma. Az időé, amely az angol mondás szerint arányos a pénzzel. Aki tehát jutni akar valamire, csipkedje magát. Szamarkandban kezdtem távolodni ettől a kapitalista biztatástól.
Élt Erdélyben egy ügyvéd. Karácsony Benőként író lett (s utóbb névtelen gázkamratöltelék). Tőle tanultam, hogy ha bármikor is nagy jelentőséget kezdek tulajdonítani magamnak, nézzek fel a csillagokra, és gondoljak arra: ha onnan venném szemügyre a Földet, látszana-e Goethe? Napóleon? Picasso Guernicája?
A szamarkandi teázóban értettem meg, mi az időtlenség. Kortyoltam a teát, tudtam, hogy járt arra Omár Khajjám, Avicenna, Vámbéry – nem rájuk figyeltem. Egy szakállas öregember közeledett az utcán. Hallatlan méltósággal. A teázó előtt lelassított. Talán arra gondolt, jó volna betérni, de csóvált egyet a fején, és továbbment. Miatta vettem kék vízipipát.
A mecset kupoláját burkolták ezzel a színnel. Az öregember arra tartott.