Sokban különbözött elődjétől a rendszeres rádióadásokkal egy időben újrainduló Magyar Nemzet. Mindenekelőtt a címlapról eltűnt az alapító neve, s az évfolyamszámozást újra kezdték. A front átvonulása után a lap korábbi szellemi irányítója, Szekfű Gyula történészprofesszor tett először kísérletet, hogy az újság, Barankovics István felelős szerkesztő közreműködésével, ismét megjelenhessen. Igényt tartott a lapra a korábbi felelős szerkesztő, Hegedűs Gyula is, aki annak idején épp a Szekfűvel való ellentétei miatt távozott a szerkesztőségből. Hegedűs régi barátságban állt a kisgazdapárt képviseletében miniszterelnökségi államtitkárként nagy befolyást szerző Balogh Istvánnal, közismertebb nevén Balogh páterrel, s az ő engedélyével, a koalíciós kormány kisgazdapárthoz közel álló lapjaként indult újra a Magyar Nemzet. A számozásban pedig nem a nyolcadik, hanem az első évfolyamot jelezték, hogy a további jogfolytonossági vitát Szekfűékkel végleg lezárják. (Ezért került le többek között az alapító neve is a fejlécről.)
Az újság vezetése ugyanakkor szavakban vállalta a folytonosságot. Szobotka Tibor író, a háború után a Magyar Rádió munkatársa 1946-ban emlékezetes helyszíni közvetítést adott a szerkesztőségből. A műsorban a főszerkesztő, Hegedűs Gyula egyértelművé tette, hogy „az a Magyar Nemzet, amely most egy éve az ostrom után megindult, egyenes folytatása a réginek, hiszen a szerkesztőség összetétele lényegesen nem is változott meg”. Valóban, Szobotka mikrofonja előtt sok régi munkatárs megszólalt, a később az Új Emberhez átigazoló Kunszery Gyula, Vámos Magda és Horváth Zoltán segédszerkesztő is, aki kissé keserű hangon beszámolt arról, hogy a háború utáni nagy papírhiány miatt a hétköznap négy, vasárnap nyolc oldalon megjelenő újság már csak terjedelmi okok miatt sem tudta megőrizni régi, az olvasók által megszokott színvonalát. A magát hirdetésekből eltartó lapban a cikkeknek fennmaradó tényleges hely azonban jóval kevesebbet, általában két és fél oldalt jelentett. A lap polgári demokrácia mellett kiálló és a kommunista párt hatalmi törekvéseit gyakran bíráló – természetesen a helyzetnek megfelelő – hangvételére jó példa az a támadás és az a válasz, amely a Szemlécske című, valószínűleg Kunszery Gyula által összeállított rovat egy 1947-es jegyzetében található: „Egyik hetilapban olvassuk: »a munkásellenesség, a szocialistaellenesség a lényege annak a polgári frontnak, amelyet a Magyar Nemzet a kisparaszttól a burzsoáig akar felállítani«. Tisztázzuk a fogalmakat. Mi nem vagyunk munkásellenesek. Mert nem csak munkáspárti lehet munkáspárti.”
Hegedűs, aki könnyen tájékozódott a gazdasági élet szövevényes dzsungelében, igyekezett minél jobb anyagi körülményeket teremteni: szinte a semmiből élesztette újjá a Magyar Nemzet délutáni testvérújságját, A Mai Napot, Szabad Száj címmel pedig a kommunista Ludas Matyi ellensúlyozására nagy népszerűségnek örvendő szatirikus hetilapot is létrehozott. A valóságos sajtókonszern negyedik tagja a Magyar Vasárnap című családi hetilap volt.
Az ellenfeleik „fölszeletelésére” irányuló kommunista szalámitaktika elsőként a Független Kisgazdapártot sújtotta 1947 derekán. A Magyar Közösség-ügy, az összeesküvés hamis mítoszán alapuló koncepciós per zsarolásaival a párt legfontosabb vezetőit sikeresen eltávolították a hazai közéletből: Kovács Bélát a megszálló szovjet hatóság tartóztatta le, Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla házelnök pedig emigrációba kényszerült. A kisgazdák romjaiból számos új párt született, így a nagy politikai túlélő, a ravasz s a máig tisztázatlan szerepű Balogh páter létrehozta a Független Magyar Demokrata Pártot. Ettől kezdve, mintegy két éven keresztül, a Magyar Nemzet az új alakulat lapjaként, mérsékelt ellenzéki hangvétellel jelent meg. A párt az 1947-es választásokon a parlamentbe is bejutott, így lett képviselő az újság felelős szerkesztőjévé avanzsáló Parragi György is. (A kék cédulás csalásáról nevezetessé vált kommunista párt szerezte meg az első helyet, de a második befutó a korábbi lapvezető, Barankovics István tömörülése, a keresztény irányzatú Demokrata Néppárt volt.)
A negyvenes évek végére teljhatalomra szert tevő, a Szociáldemokrata Párt beolvasztása után Magyar Dolgozók Pártja névre hallgató, a Szovjetunió hazai ügynökei által vezetett alakulat gyorsan gleichschaltolta a hazai sajtót. 1949-ben államosították az újságokat, a cél nyilvánvalóan a kézi vezérlés biztosítása mellett az egyes lapok elsorvasztása lett. Így szűnt meg például a napilapok közül a polgári demokrata Világ, a Pesti Hírlap utódjának számító Hírlap, a szociáldemokrata bulvár, a Világosság és a délutáni A Mai Nap, valamint a Hegedűs-féle „sajtókonszern” többi újságja is. Kisebb szünet után, 1952-ben a kisgazdapárt hivatalos lapjának számító Kis Újság és a parasztpárti Szabad Szó is elhallgatott. A Magyar Nemzet viszont, amelynek hosszabb távon hasonló sorsot szánt a pártvezetés, egyelőre maradhatott mint megtűrt polgári csökevény. A szerkesztőségből nem sokkal a fordulat után eltávolították Hegedűs Gyulát, bár neve egy ideig szerepelhetett még az impresszumban. Az új főszerkesztő a pályáját az Est-lapoknál kezdő, rendkívül tehetséges publicista, Mihályfi Ernő lett. A „kor szavát” megértő s ezért gyors ütemben balra tolódó Mihályfi a háború után a kisgazdapárt színeiben többször volt miniszter is. A Magyar Nemzetnél csak két évig maradt, 1951-ben a Népművelési Minisztériumba távozva adta át a főszerkesztői stafétabotot Boldizsár Ivánnak. Felelős szerkesztőként ekkor már Parragi szerepelt. (Az ötvenhatos forradalom után újrainduló lapot aztán megint Mihályfi jegyzi majd 1972-es haláláig.) A művelt, érzékeny s politikailag igen hajlékony, a Nemzeti Parasztpárthoz tartozó Boldizsár remek diplomáciai érzékkel mentette át a legvadabb sztálinista időkben teljesen elszürkült újságot a jövő számára. A címlapon továbbra is a külpolitika szerepelt. Míg a hírek jórészt a „baráti országok” távirati jelentéseire támaszkodtak, a rovatvezető – munkatársaival együtt – nemegyszer vette a bátorságot, hogy A külpolitikai helyzet című összefoglalóban olyan nemkívánatos nyugati sajtóorgánumokból idézzen, mint a Neue Zürcher Zeitung vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung, természetesen a szigorú ellenőrzés miatt megfelelő „haladó szemléletű” kommentárral ellátva a leírtakat. A külföld híreiről így is a Szabad Európán kívül a Magyar Nemzetből tudhatta meg a legtöbbet az olvasó az ötvenes években. A korabeli sajtótermékek közül egyedülálló hirdetési rovatával is kiemelkedett a lap. Ennek köszönhető az a viszonylag magas, hetvenezres példányszám, amelynek további emelkedését a párt kézi vezérléssel akadályozta meg. A rendelkezésre álló papírkontingens emelését ugyanis rendszeresen visszautasították, nehogy a félig-meddig osztályidegennek tekintett, egyelőre megtűrt Magyar Nemzet esetleg konkurenciát jelentsen a Szabad Népnek.
Sztálin halála, a Nagy Imre-kormány kinevezése az újságot az új miniszterelnök mellé állította. A saját táborát megszervezni kívánó Nagy Imre 1954 októberében, Rákosi Mátyás első titkár moszkvai gyógykezelése idején hozta létre a Hazafias Népfrontot, s a Magyar Nemzet ekkor vált hivatalosan a népfront lapjává. A szovjet pártvezetést maga mellé állító, az ősz derekán hazatérő Rákosi azonban hamarosan felszámolta az „új szakasz politikáját”, s gyors ellentámadása kiszorította Nagy Imrét a hatalomból. Az ismét balra igazodó pártvezetés retorziója a Magyar Nemzetet is elérte, hivatalosan a felelős szerkesztő, Parragi György egy, „az osztályellenségnek kaput nyitó”, a népfront „harcos céljait elhomályosító” cikke miatt. A Parragi-írásban leginkább kifogásolt mondat: „A Hazafias Népfront a legmagasztosabb érzésben fog össze minden magyart: a hazaszeretetben.” Ezek után Boldizsár Ivánt mint „munkája ellátására alkalmatlan személyt” eltávolították, s a pártvezetés kétarcúságára jellemzően Parragit tették meg főszerkesztőnek. Az önmagával meghasonló, a rendszerrel az együttműködést kényszerűen vállaló s ezért egyre gyakrabban a pohár fenekére néző Parragi ebben az időben már súlyos alkoholizmusban szenvedett, amely a munkában is nyilvánvalóan akadályozta. A lap tényleges irányítója nem is ő, hanem a Szabad Néptől érkező komisszár, a felelős szerkesztéssel megbízott Komor Imre lett. Uralma elején bocsátottak el számos, a Magyar Nemzetnél korábban menedékre találó nagy műveltségű, polgári újságírót, így például a színikritikus Mátrai-Betegh Bélát, a volt kisgazdapárti Dernői Kocsis Lászlót, Dutka Máriát, Antalffy Gyulát és Matolcsy Károlyt. A szinte párton kívülivé tett újságnál kevés hírmondója maradt a régi szerkesztőségnek, a laphoz került ugyanakkor „jobboldali elhajlása” miatti büntetésből a forradalom utáni megtorlások idején tisztázatlan körülmények között elhunyt Losonczy Géza.
Az „elkomorult” időszak, ahogy a megmaradt munkatársak emlegették, bő egy évig tartott. 1956. október 23-án Komor idegesen tekingetett ki körúti szerkesztőségi szobájából. Aznap látták a lapnál utoljára. Kitört a forradalom, s a Magyar Nemzet büszkén tért vissza régi hagyományaihoz.
Orbán Viktor
Varázslatosan hülye alakok
