A küldetéses ember

Olimpia zajlik, egyelőre az ország szellemi és morális állapotát híven leképező éremínséggel. Az öttusázóktól ezúttal is sokat remélünk: Vörös Zsuzsáék és Balogh Gáborék szeretnének a nagy pentatlonnemzedék nyomdokaiba lépni. Van abban valami jelszerű, hogy a Nemzet Sportolója, egy tizennégy évvel ezelőtti közvélemény-kutatáson minden idők legjobb magyar sportemberének választott Balczó András épp az olimpiai küzdelmek alatt ünnepli hetvenedik születésnapját. Vitathatatlan, már-már héroszi teljesítménye ellenére sokak által vitatott ember. Nehéz ember. Hívő ember. Küldetéses ember.

Balczót tíz világbajnoki címe és három olimpiai aranya tette általános kedvenccé, de a Kósa Ferenc által rendezett Küldetés című dokumentumfilm avatta élő legendává. Bemutatásakor már visszavonult az aktív versenyzéstől, és új, méltó feladatot keresett; a közvélemény már oda is ajándékozta neki a szövetségi kapitányságot szeretett sportágában. A masszív kádárizmusban azonban az evangélikus lelkész párton kívüli fia enyhén szólva nem volt megbízható káder. Mehetett tíz évre belovaglónak a Nemzeti Lovardába. Nem csoda, hogy a meglepő mozisiker hamar túlnőtt a sport világán: mire Aczél Györgyék pár hét múltán észbe kaptak, és levetették műsorról, majd egymillióan váltottak jegyet a Balczó-filmre. A pótlólagos cenzúra a diktatúra szemszögéből teljességgel érthető: az egyszerű, normális gondolkodás rendszerellenes kritikának hatott. Mi tagadás, az is volt: átfogó erkölcskritika. És ma is az.
Balczó András azért nemkívánatos személyiség a vulgárliberális világrendben, mert kritizáltjai ellencsapásként nem élhetnek vele szemben olyan könnyedén a jól bevált jellemgyilkolás fogásaival. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a mögötte álló, már-már felfoghatatlan teljesítményt, hitet, akaratot, tekintélyt. Ellenlábas sajtója sok tekintetben hasonlít Papp Lajos vagy Makovecz Imre kommunikációs kezeléséhez: őket is bajos úgy bagatellizálni, megmosolyogni vagy önhatalmúlag nem létezőnek tekinteni, hogy a hazai torz politikai korrektséget messze figyelmen kívül hagyó, javíthatatlanul teljesítményközpontú külföld megítélése szerint mindeközben mégiscsak ők a magyar ugaron a legnagyobb élő szívsebész meg építész. Balczó igazságai fokozottan fájnak a képmutatás lovagjainak, hiszen tevékenysége jócskán túllépte a rutinszerű politikai véleménynyilvánítás határait: jószerivel prédikátorként járja az országot és a határon túli magyar közösségeket. Az elvtársurak meg verhetik a fejüket a falba: ha picit nagyvonalúbbak, megúszhatták volna egy szimpla szövetségi kapitánysággal. Rosszul kalkuláltak. Balczó András, kinőve a decens olimpiai élménybeszámolók szűkös skatulyáját, több mint ezer közönségtalálkozón van túl, ahol az öttusa világmodelljéből kiindulva, roppant csökönyösen idejétmúltnak bélyegzett dolgokról beszél: hitről, akaratról, Istenről és Luciferről, sőt a nemzet túlélési esélyeiről, amelynek legfontosabb feltételét az abortusz elleni hadüzenetben látja. (Négy éve, a rendszerváltó kormányok abortuszpolitikája elleni tiltakozásul nem ment el a Nemzet Sportolója díj átadására sem. „Úgy gondoltam, hogy ott kézfogások sora várna rám” – nyilatkozta. A pénzt elfogadta, hiszen a nemzettel nincs baja.)
Balczó sikeres térítő: gyorsan megnyeri közönségét tiszta és logikus nézeteinek. Szokatlan ez az egyenesség a mai sanda, nyakatekert, amorális világban. Finoman fogalmazva nem kedvelik az emberi szabadságjogok felkent prófétái, mert az embert Isten teremtményének tartja, minden erényével és bűnével egyetemben. Isten pedig nemcsak embert alkotott, hanem emberiséget is. Közösséget. Nemzetet. S ez globálisan és „világnézetileg semlegesen”, ugyebár, nem igazán piackonform. Még az akarat is Isten ajándéka – idézi Balczó Prohászka Ottokár utolsó prédikációját, ami közben az oly sokat rágalmazott püspököt elszólította az Úr. Problematikus dolog ez: akarat dolgában nehéz vitába szállni egy sokszoros öttusabajnokkal.
Balczó nem olyan ember, aki vizet prédikál és bort iszik. Hitvesével, Császár Mónikával, a müncheni olimpiai bronzérmes tornászával tizenkét gyermeket nevelnek. Nem terveztek ennyit, de nem is szálltak szembe az isteni tervvel. Ugyanez az isteni terv (no meg a pitiáner létező szocializmus) nem akarta őt öttusamesternek. A Kósa-filmben ugyanis éppen olyan nyugtalanító dolgokat mondott, mint később a róla könyvet íróknak, Dávid Sándornak és Kocsis L. Mihálynak. Kapitányként erkölcsös tartományt vizionált egy erkölcstelen országban. Emlékezetes továbbá egy élő rádióinterjúja, amelynek nyomán internetes hecclapok még antiszemitának is kikiáltották. „Mindenkiben ott az a gyermek, az az ártatlan: azt igen, azt lehet szeretni. Benne van mindenkiben. De ezen az alapon a totyogó kis Sztálint is szeretni kell. Meg a pajeszos kis zsidó fiút, Ariel Saront. De nem azt a későbbi politikust, aki halomra öli a palesztinokat” – fogalmazott egy helyütt. Megbírálták, mondván, hogy egy hithű kereszténynek a tömeggyilkosokat is szeretni kell. Bizony, nagy paradoxon ez; de mindegyik monoteista vallás dilemmája.
Csupán szemelgetnék megszívlelendő gondolataiból. Még a Küldetésben mondta: „Addig szépek az én elveim is, ameddig hatalommá nem fajulnak.” Fontolóra vehetné bármely gyakorló politikus. Olykor meg költőien láttatók a hasonlatai: „Régen, amikor a hidakat felépítették, a tervezőmérnöknek a terhelési próbánál alá kellett állnia, és ha a híd leszakadt, ő se maradt szárazon. (…) Leszakadóban van a híd, mégis mindenki úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. És én az ilyen magatartást sokkal nagyobb átoknak tartom, mint magának a hídnak a leszakadását.” Vajon honnan olyan ismerős ez a kép? Pedig állítólag már demokrácia van. A kedvencem mégis ez: „A mai kormány az én szememben egy kicsit olyan, mintha Matuska Szilveszter lenne a MÁV igazgatója vagy a közlekedési miniszter.” De a mai országrontóknak bizonyára kellemetlen szembesülniük azzal is, hogy „a kommunizmus, a szocializmus, a liberalizmus, a baloldaliság: az istentagadás fedőnevei. Ha az MSZP-nek van is úgynevezett hívő tagozata, az csak olyan, mintha a rókáknak lenne egy tyúkvédelmi tagozata.” Most komolyan: tegye fel a kezét az, aki szerint nem olyan!
Balczó szerint „egy forradalmár vagy egy hazáját védő katona sokkal többre képes, mint egy zsoldoshadsereg katonája”, és én ezt úgy fordítom le, hogy a trendek ellenére a hazafiság kifizetődőbb, mint a hazátlan kozmopolitizmus. Ugyanakkor Balczó azt is mondja, hogy „a röghöz kötést, a szabadság megvonását merényletnek tartom nemcsak az emberi szellem ellen, hanem a sport szelleme ellen is”. Haza és szabadság: a kettő csak együtt ér valamit. Vegyük birtokba a világot, de legyen hová hazatérnünk.
A Nemzet Sportolóját nem lehet kitagadni a nemzetből, de elviselni is nehéz kényelmetlen igazságait. Mondjuk hát, hogy egy nemzeti idol ne pártpolitizáljon – bár demokráciákban nem tiltja az ilyesmit az alkotmány. „Azt kérdeztem az idézett interjúban, a december ötödikei népszavazás előtt: hol vannak most az MSZP nagy humanistái. Hol lapítanak? Így, ezzel a kifejezéssel. A lelkiismeretük helyén frakciófegyelem van? Pártfegyelem? Nem gondolnak arra, hogy tükörbe kell nézni borotválkozásnál december ötödike után? Pedig éppenséggel most kellene elbődülniük. Bent ülnek a parlamentben, és hallgatásukkal azokat hitelesítik, akik mindazt tagadják, ami az ő egész eddigi életüknek a vezérfonala volt. Hiszen tudjuk korábbról, hogy mi a véleményük Trianonról, a határon túl rekedt magyarságról. Hogy mit jelent nekik a nemzet. Hogy jelent valamit, ellentétben párttársaik túlnyomó többségével.” Vagy lehet-e vitatkozni egy ilyesfajta sommás összefoglalással? „A demokrácia intézményeit megkaptuk kilencvenben. Boldogok voltunk, hogy a sorsunkat a kezünkbe vesszük. Közben kiderült, hogy a demokrácia a látszatkeltés államformája, amelyet a pénzvilág ural.” Mi nem igaz ebből? A látszat? A pénzvilág?
Az orvosság erre a történelmi csalódottságra sokféle lehet; pillanatnyilag a hitnél, az erkölcsösségnél nem mutatkozik életképesebb ajánlat. Balczó nem vakbuzgó: neveltetése ellenére ateista világnézetből tért meg. „Mikor a fővárosba kerültem, teljesen biztos voltam benne, hogy nincs Isten. Egyszer, 1962-ben a Duna-parton sétáltam. Jött egy ismerős motorcsónakkal. Felkiabálta, hogy meghalt édesapám. És akkor, két perc alatt világossá vált előttem, hogy Isten létezik. Tudtam. Mint egy megfellebbezhetetlen igazságot. Nem látszik, mégis valóság. Akár a szerelem.” Nem racionális érvelés, de hát a költészet sem az, mégis igaznak gondoljuk. Mintha egyenes volna az út az öttusától a lelki tusán át a hitig.
Persze a világnézeti semlegesség hívei ilyenkor visítoznak, holott az ateizmus is csak hit, ha negatív előjelű is. S valahogy azt eredményezi, hogy nem lesz belőle nemzet, nem lesz belőle ország, nem lesz belőle boldogság sem. Faramuci módon épp a hívő Balczó András kínálja a tiszta ész logikáját az irracionális téboly ellen: „Egy lehetőség van. Kinek-kinek külön, a maga helyén megfordulni, és azt mondani, hogy a kétszer kettő az pontosan négy. Ezelőtt húsz évvel azt mondták rá, hogy öt vagy három: adni vagy venni akartak. Aztán finomodott az idő, és a nyolcvanas évek vége felé azt mondták, hogy kétszer kettő 4,1 vagy 3,9. De hogy pont négy, se több, se kevesebb: ez a mai napig vörös posztó. Kimondani a tejre, hogy fehér, s a koromra, hogy fekete: ez a mai napig sem megy.”
Talán próbáljuk meg: higgyünk a hetvenévesnek. Hátha a kétszer kettő józansága hull ránk.

Balczó András hetvenedik születésnapja alkalmából hálaadó szentmisét celebrál Alberti Árpád atya augusztus 17-én, vasárnap 10 órától a rákospalotai Magyarok Nagyasszonya-templomban (XV., Bácska u. 3.). A mise utáni köszöntő közreműködői: Fekete György belsőépítész, Budai Ilona népdalénekes és Oberfrank Pál színművész.