Őszintén szólva nemigen tartom számon az úgynevezett világnapokat, egyrészt mert túl sok van belőlük, másrészt jó néhányukat fölöslegesnek vagy értelmetlennek tartom. Az előttünk álló vasárnap azonban kivétel:
most lesz a nagyszülők és idősek világnapja, amit Ferenc pápa rendelkezése alapján minden év július utolsó vasárnapján ünnepelnek meg a katolikus egyházban – az idén már ötödik alkalommal.
A tavalyi világnap témája a „Ne hagyj magamra öregkoromban” gondolat volt, s akkori üzenetében a pápa az individualista korszellem terjedését bírálta, amely az idős embert koloncnak tartja, aki úgymond túl sokba kerül a társadalomnak. Az idei esemény témája a remény, mert
a nagyszülők és idősek a remény jelei és tanúi lehetnek minden családi és egyházi közösségben. Élet- és hittapasztalatuk olyan értékes örökség, mely képes gazdagítani az új nemzedékeket és erősíteni a közösségi kapcsolatok szövetét.
Egy híres középkori aforizma szerint olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán állnak, s így nem a magas termetünknek vagy az éles szemünknek köszönhetően látunk messzebbre náluk, hanem azért, mert a vállukon állva mi magasabban vagyunk, mint ők. Vagyis a fiatalok belátták, hogy akkor látnak, illetve jutnak messzebb, ha elődeik tudását, értékeit, szokásait, kultúráját elsajátítják, megbecsülik és továbbfejlesztik. Mégis, az utóbbi évszázadokban – különösen a francia forradalom óta – egyre erősebb tendencia, hogy az új nemzedék szakítani akar a mindenestül elítélt múlttal, azt végképp eltörölni igyekszik. Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében az egyik legnagyobb veszélynek a tradíciók lerombolását nevezte.
A Nobel-díjas osztrák biológus már fél évszázada úgy látta, hogy elértünk egy kritikus pontot, amikor a fiatal generációnak nemcsak nem sikerül azonosulnia az idősekkel, de kulturális értelemben sem képes megérteni, s idegen, rivális „látszatfajként” kezdi kezelni őket.
Az idősek és a fiatalok közötti figyelem, kommunikáció, kapcsolódás és együttműködés fontosságára napjainkban egyre többen mutatnak rá. A számos példa közül itt csupán néhányat jelzek. Az ezen a héten a Balaton-felvidéken zajló Művészetek Völgye fesztivál részeként a LéleKzet Református Udvarban a különleges installációk, foglalkozások, játékok, beszélgetések abban próbálnak segíteni az érdeklődőknek, hogy átgondolhassák: hogyan szeretnének élni a nemzedékek sűrűjében, átadni és átvenni egymás tapasztalatait, és ezáltal közelítsék, összekössék a különböző generációkat. Augusztus közepén
a Reformátusok Szárszói Konferenciájának fő témája a generációk összetartozása, együttélése lesz: azt szeretnék sokoldalúan megvizsgálni és felmutatni, hogy milyen áldások forrásává válhat a generációk tapasztalatcseréje és együttműködése.
A kormány által évről évre meghirdetett Idősbarát Önkormányzat Díj elősegíti, hogy az idősek nyugdíjazásuk után is megbecsült, értékes tagjai lehessenek szűkebb és tágabb közösségüknek, a magyar társadalomnak. Számos lehetőséget nyújtanak az Európai Szolidaritási Testület programjai, pályázati támogatásai is a fiatalok és az idősek közötti kapcsolatépítésre, a fiatalok időseket segítő önkéntes munkájára.
Ezeken a jó kezdeményezéseken és gyakorlatokon túl azonban tudni és tudatosítani kell, hogy
a generációk közötti kommunikáció, kapcsolatteremtés és együttműködés fő helyszíne még ma is a család.
Ahogy Kölcsey kétszáz éve írta: a szülők elbeszélik gyerekeiknek élettörténetüket, élményeiket, harcaikat, fájdalmaikat, örömeiket, átadják nekik észjárásukat, tapasztalataikat, hagyományaikat, s ez a hagyaték, illetve ennek emlékezete köti össze az egymásra következő nemzedékeket – és ebből a közös szellemi-lelki kapcsolatból áll össze a haza. Ha ezt megértik és komolyan veszik a mai fiatalok, akkor, csak akkor van esélyünk a megmaradásra.
