A szolidaritás, az emberség az egyetlen fegyverünk

Nyolcvan éven túli, idős nagyanyámat csúnya lábtöréssel bevitte a mentő egy budapesti „súlyponti” kórházba. Egyedül volt otthon, a szomszéd segített, a mentő elég gyorsan jött, ő a fájdalomtól, a rémülettől, a sokktól elkábulva, zavart lelkiállapotban, hirtelen betette a táskájába hosszú évek óta kuporgatott pénzét, mert hirtelen valami olyasmi jutott az eszébe, hogy „most mindenért sokat kell fizetni” (túl gyakran nézi a televíziót). Amikor unokája – jelen sorok írója – az először bizonytalan tájékoztatás után, két órán belül ott volt nála, a pénz már nem volt sehol. Kétszázezer forint óriási összeg a mai világban minden átlagember számára.
Budapesti súlyponti kórház. Száz évvel ezelőtti viszonyok, órákat („apró” problémáknál, mint például csuklótörés), napokat váró sérültek. Az EKG-készülék, az egyszerűbb eszközök, a berendezési tárgyak laikus számára is érzékelhetően több évtizede elavultak. A fekvőosztályon állandó jajkiáltások, hörgés, málladozó vakolat, ürülékszag, vizeletszag; a betegek között sok az öreg, az elesett, a magatehetetlen, a zavart… Van, aki egy teljes nappalt és egy fél éjszakát fekszik a műtéti előkészítőben – aztán valahogy mégis sorra kerül, és másnap reggelre ott találja magát egy zsúfolt, kényelmetlen kórteremben hasonlóan magatehetetlen betegek között. Nem tudja mi történt, nem tudja, hol van… Mindenből árad a pénztelenség, a végletes szegénység, leépültség, aki nem tudja rokonaival bevitetni a saját gyógyszereit, az csak a legszükségesebbet kaphatja meg.
Az orvosok – ilyen körülmények között is – hősiesen dolgoznak. Még nem ment el mindenki. (Isten adja, hogy ne is tegyék!) A terhelés óriási, a kórháznak rengeteget kell ügyelnie, egész napi ambuláns munka után rohanás (újra) a műtőbe, operálni egész éjjel, aztán adminisztrálni, mert abban aztán nem szabad hibát elkövetni… Köszönet és csodálat illeti őket – egészen biztos, hogy a nagy többséget –, hogy még kitartanak, és hűségesek maradnak esküjükhöz. Hogy még mindig vannak, akik azt mondják, hogy én itt tanultam, idetartozom, itt akarok segíteni, kitartok, maradok; ez az én hazám, ezzel a szerencsétlen néppel együtt, amelyik a saját sírját ássa; én tudom, hogy ez nem tarthat így sokáig, és jön majd jobb idő, tisztább, becsületesebb kor, semmihez nem értő, korrupt, destruktív vezetők helyett tehetségesebbek – meg fogom várni! Köszönet és csodálat illeti őket…
A nővérek legtöbbje is hősies. Irtózatosan kevesen vannak, sok közöttük az idős. Elkeseredettek és halálosan fáradtak. Egyetlen percre sem állnak meg, a lábuk visszeres, a vérnyomásuk felszökik, a derekuk fáj, képtelenek a legfontosabb, legsürgősebb feladatokon kívül mást is elvégezni, de egy pillanatra sem állnak meg. Az ürülék mégis sokáig a beteg alatt marad, mert a frissen operált beteget kell először ellátni, a zavart betegre már alig van idő, pelenka, rácsos ágy, a szomszéd szobában sikolt valaki – két nővér ki tudja, hány betegre próbál ügyelni, embertelen körülmények között. Köszönet és csodálat illeti közülük mindazokat, akik még itt vannak, és segítenek…
A mentő behozza a zavart, öreg beteget. Táskáját a kezében szorongatja. A vizsgálóban le kell őt vetkőztetni, a táskájából ki kell venni az iratait. Az orvos halálosan fáradt, a betegre figyel, a nővér segít, ír, kötöz – kinek a kezébe kerül közben a táska? Ki néz bele? Ki az, akinek az első dolga, hogy óvatosan kihúzza azt a tárcát, amelyen azonnal látszik, hogy pénz van benne? Az orvos nem tud ilyesmire figyelni, a nővér vetkőzteti a beteget, rohanni kell vele megröntgenezni… Kik vannak ott még? Emelnek, húznak-vonnak-tolnak, ki-be járnak. Vagy már a bejáratnál ott van valaki, és figyel. Figyel a zavart, öreg, magatehetetlen betegekre, akiket éppen nem kísér senki. Figyel, és lecsap. A zűrzavarban, a tömegben, a jajgató sérültek között ki veszi ezt észre? Egyetlen nap egyetlen osztályon – csak amiről én tudok – három ilyen öregasszony veszítette el mindenét. A táska és az iratok megmaradtak…
Segített volna ezen néhány Horváth-féle széf a kórteremben? A stréber kórházakban ott állnak garmadában, kihasználatlanul, milliók elpocsékolása után. Viszont van becsületes ember arra, hogy a mentő érkezésénél őrt álljon, vigyázzon? Köszönjük, tisztelt egészségpolitikusok, köszönjük, doktor Molnár Lajos, Horváth Ágnes, Kökény Mihály, Szolnoki Andrea, Havas Szófia, Vojnik Mária és a többiek, no meg a főfőnök, a gazdasági és pénzügyi irányítók – köszönjük, hogy a valódi, de emberséges reformokra szoruló egészségügyet fél év alatt a béka feneke alá süllyesztették, kelet-szibériai szintre; a naponta felfeslő, milliárdos csalások, lopások, korrupciós ügyek óriási pénzeket visznek el, Budapesten milliárdok tűnnek el, a falvakban és kisvárosokban minden, ami mozdítható: a vasúti síntől az uborkáig. Csak az ember nem számít, az egészség nem számít, az iskola nem számít, az orvos, a beteg, a nővér nem számít, a gyerekkórház csődben, a koraszülöttek, az öregek akut életveszélyben, a mentőszolgálat tönkretéve…
Nem fog örökké tartani. Még egyetlen diktátor és kiskirály sem volt örök életű a földön. Vége kell hogy legyen ennek, nem maradhat így. Nem lehet egyre több áldozat, nem lehet egyre több halott.
Nem tudom, hogy jól döntött-e Papp Lajos professzor. Nem tudom, egy olyan embernek, mint ő, nem kellene-e inkább tovább harcolnia, még egy ember- és életellenes rendszerben is, még ha megkötve érzi is a kezét sok tekintetben. Ő nem cinkos, nem gyilkos – istenem, hogy juthat ez eszébe! –, még mindig sok szenvedőn segíthetne. Vége lesz, vége lesz hamarosan.
Addig pedig: idős (és kevésbé idős) betegek, egy fillért se a kórházakba! Majd beviszi a rokon, a szomszéd, a nővér a nyugdíjasotthonból, ha kell. Ne adjátok oda az utolsó filléreteket a nyomorúság gazember vámszedőinek. És figyeljen mindenki a szomszédjára, a rokonára, ismerősére; segítsen, ahol tud, az egymás iránti szeretet és szolidaritás az egyetlen fegyverünk a mindent elborító aljasság és az életünk tönkretétele ellen. A szeretet, a szolidaritás, az egymásra figyelés, az önzetlen segítőkészség az, amiről hazánk megrontói még csak nem is hallottak soha – ezek ellen nincs fegyverük.

A szerző főiskolai docens